Kalauzok, biciklis zaklatók és géppuskalábak

A nap sokkal sűrűbbre sikeredett, mint ahogy azt terveztem. Igazából nem is terveztem semmit, mert ama szabadsága ezt nem teszi lehetővé. Otthon csücsülsz, várod mikor kellesz, és kerülgetitek egymást. Azon voltam, hogy délelőtt elszaladok Zwolleba (vagy –be?, nem tudom melyik a helyes) elintézni a korting kártyám, ami 55 euro és egy fénykép ellenében 40%-os utazási kedvezményre jogosít a holland vasúton. Ez az ár otthoni szemmel soknak tűnik, de kedvezmény nélkül egy 50 km-es távolságra szóló jegy 8 euro. Ama felajánlotta, hogy mehetek délután is, ő majd intézi a gyerekeket, akkor nem kell rohannom, van idő körülnézni. Igen, ama futás után mindig tündéri. Sokat beszél, kacarászik, teljesen úgy tűnik, mintha élne. Ma reggel 10 körül kocogott el otthonról és az iskola előtt futottunk össze délben. Ő futott… én csak gurultam. A harmadik faluban volt…körülnézett. Számomra ez elképesztő, és nem csak fizikális szempontokból. Azt nem értem, hogy képes valaki két órán keresztül futni. Mit csinál közben? Nézelődik? A táj nem változik túl gyorsan, arról nem is szólva, ha esetleg mindig ugyanazon az útvonalon fut az illető. És a futópad? Az lehet a kész mentális öngyilkosság.
Így ketten vártuk a kis cappuchinot, aki saját bevallása szerint a „legcoolabb” gyerek a suliban. Nem is én lettem volna, ha nem felejtettem volna otthon a bringája lakatkulcsát. Így lenyomtam egy gyorskört a váltó nélküli, limuzin-kormányos, midikerekű holland ócskavason. Tomi büszke lett volna rám. A járókelők csak úgy ugráltak el az utamból a sétálóutcán.

A vasútállomásra már a rég kitöltött, rongyos formanyomtatványommal érkeztem. Pár igencsak feketére sült fiatalember is az ismerős űrlappal birkózott a váróteremben. Jó napom lehetett, mert mindenkit magam elé engedtem, aki csak jegyet akart venni. Itt állnék meg pár szóra a jegyvásárlással kapcsolatban. A jegyet az esetek 90%-ában automatából lehet beszerezni. Ennek is két módja van. Vagy bankkártyával, esetleg chipkártyával fizetsz, vagy kézpénzzel. De itt kapaszkodj meg! Csak apróval! Ha mondjuk Hágába szeretnék menni, akkor egy jókora nejlonzacskónyi kéteuróssal érkeznék az állomásra. Ha a jegyed a nálunk megszokott módon akarod magadévá tenni, akkor extra 50 centet fizetsz. Ezzel akarják rábírni az embereket, hogy mellőzzék a személyzet zaklatását. Nekem mindenesetre megérte az 50 centet, hogy a péntek estére tervezett kiruccanásomat ne zacskócsörgetéssel kezdjem. Egyébként is 70 euróval lettem könnyebb a korting kártya, a vonatjegyek, és a buszjegyek megvásárlása után.
Nyakamba vettem a várost, és felkerestem a kedvenc boltomat. Ez egy olyan hely, mint nálunk az ún. egy eurós hálózatok. Csak itt sokkal jobb dolgok vannak. Mindig benézek ide, mindig céltalanul érkezem, és mindig, de mindig veszek valamit. Így lehet egy délután alatt megszabadulni a zsebpénzed egy harmadától. ÓÓÓ, és hol vagyunk még a hónap végétől. Épp a legnagyobb turkálások közepette csörrent meg a telefonom. Csilla! A gyomrom apró labdaccsá zsugorodott (nem kis munka volt összepréselni az ebédemet), mert arra gondoltam, már megint ama kezdett valami kamikaze hadműveletbe. De nem! Cs. egy valódi hercegi családba botlott. Aupairt keresnek! Ha hallok tőle egy-egy jó családról, akkor mindig elfog az irigység. Már el is képzeltem magam a tengerparti kúriában, ahogy a morajlást hallgatom, és beszívom a kristályosan sós levegőt. Aztán gyorsan vissza is zökkentem az én fekete-fehér világomba. Valamikor véget kell hogy érjen ez a végtelen hollandiai küldetés. Gyorsan bepakoltam még pár felesleges dolgot a cekkerembe, és magabiztosan kikanyarodtam az ajtón.
Igen ám, csakhogy alíz, az alkalmi idegenvezetőm nem volt mellettem. Tudni kell, hogy a fent említett „designcenter” nem épp a városközpontban van. Mire betaláltam, majd újra kitaláltam, legalább három rasztafári állított meg, hogy segíthet-e nekem, illetve ajánlotta fel utánfutós bringája hátsó ülését. Inkább a halál, öregem! Nem utazom talicskában. Csak azt mutasd meg merre menjek.

Elég későn értem haza, éhesen, fáradtan, szegényen és elázva, mert amint én kilépek az ajtón, az eső lekívánkozik. Ebben a csőd közeli állapotban egy ad hoc jellegű meghívásban részesültem yazz danc show-jára. Pontosabban nem az ő show-ja, ő csak az egyik műsorszámban szerepel. Technikai okok miatt ritkák a közös kiruccanások. Az autó csak 5 személyes, így lemaradok az olaszországi útról is. Hiába luxusautó, én egyszerűen gyűlölöm. Gyűlölöm! E. vezetési stílusa pedig egy másik, igen hosszú történet.
Az előadást a nem is annyira közeli M betűvel kezdődő városban rendezték meg, ahol a táncon kívül minden nagyon profi volt. Jó, jó aranyosak voltak. Főleg a legkisebbek, akik egy holland esőtánccal rukkoltak elő. Az egyik kislány a kelleténél hamarabb bújt ki a gumicsizmájából. Észlelve a csúszást, nekiállt visszaszerelni azokat a lábacskáira. Mire a művelet sikerült, a többiek elkezdték lekapdosni a csizmákat. A kis szöszke teljesen dühbe gurult, félő volt hogy közénk hajítja a felszerelését. Aztán csak vége lett ennek is! Megúsztuk személyi sérülés nélkül. De számomra tanulságos volt a történet. Ha itt csinálnak valamit, nem sajnálnak belőle pénzt és energiát sem. Habár a tehetséget ez nem pótolja, de a lehetőség mindenki számára egyformán adott. Még annak a száz kilós szexi pompon-lánynak is!

A semmiről kicsit bővebben

Mindig este állok neki ennek a rohadt blognak és ilyenkor már pang az agyam. Mondjuk a reggel sem jobb. Az iskolakezdésig csak az életfunkciók fenntartására és a gyerek célba juttatására tudok koncentrálni. Aztán megtömöm a mosógépet és kiáztatom magam az uszodában. A mamik már messziről köszönnek. Ma is ott volt a fél nyugdíjas klub. De már biztosan fejlődtem a kezdetekhez képest, mert egyik anyóka sem tud csak úgy lekörözni. Na jó, az apókákon meg még dolgoznom kell, de lassan megszorongatom őket is.
A blogíráshoz legjobb idő, a délután lenne. Ezt a keretet azonban ma Ryan töltötte ki. Szokásos gyorsan-két-kávé-egymás-után, és mi volt a hétvégén eszmecsere. De minden találkozásunkkor újabb és újabb meghökkentő dologgal szembesülök. Nevezzük ezt kulturális palettának.
Ezt a gyereket imádják a nők. A legutóbbi hétvégét is három belevaló csajszi társaságában töltötte. És ahogy elnézem a képeket. Botrányos!
Azon gondolkodtam, hogy normális körülmények között valószínűleg sosem keresnénk egymás társaságát. Mert szó se róla, kedves, jóképű, jómodorú, na de mire mész vele? Pasinak nem jó, a barátokban meg nem ezeket nézed. Jól van, kibököm mi a bajom: szereti a Titanicot. Félelmetes, ugye? Még ha csak maga a történet jut eszembe, na de Leo a süllyedő ajtódeszkán nekem már kicsit sok. A másik pedig, hogy szerinte Johnny Depp jó színész. Csak jó színész! Számomra ő egy jelenség, egy két lábon járó szex-bálvány. Nem lehet csak úgy leszínészezni. Persze neki is van ilyen nyálcsorgatós, libidó-remegtető figurája. Sajnos a nevét elfelejtettem, de biztos valami simára borotvált képű barátságos cowboy gyerek.
Most épp diétázik, mert szüksége van rá a napi konditerem mellett. Innen jut eszembe, hogy a kedvenc étele a gabonapehely. A diétás étrendjébe belefért, hogy nálunk is beporozzon két nagy tállal, egy vodka-linchilével kisérve. Természetesen én nem tartottam vele.
A fenti szösszenetek csak azt szemléltetik, mennyire abszurd a mi kettősünk. De ha őszinte vagyok önmagammal, akkor ideje belátnom, hogy az egész életemet ilyen abszurd találkozások határozzák meg. Kíváncsian várom, hogy miért kerülhetett ő az utamba (ne, már hogy csak azért, mert közel-távol nincs más au-pair).
De ez még nem a végszó, mert ma Jinxx gyilkos volt. Újrapozícionálja a határvonalakat a tegnapi incidens után. Szóval most beszigorítunk, de ez nem kellemes egyikünknek sem. Képzelj el egy végtelen pókerpartit (nem is tudok pókerezni), ahol nem veheted le a fapofát, és végig csak a cél lebeghet a szemed előtt, pedig legszívesebben kikapnád a másik kezéből a kártyacsomagot, és a pofájába csapnál vele. Ezek után valószínűleg senki sem tanít meg majd pókerezni. A legjobb, hogy pár órával az után, hogy végre ágyba tuszkolom, kicsapódik a szobaajtóm, bevágtat a gyerek félálomban, előkapja a „micsodáját” és becélozza a papírkosaramat. Mint a bolha pattanok, rázogatom, hogy térjen észhez, erre neki a visításnak. Csak úgy patakzott a könnye. Visszaszalad a szobájába, de torka szakadtából vonyítva, és a szoba közepén bepisilt. Addigra szerencsére Ama is megérkezett, mert igencsak akciódús volt a történet. Valamit álmodhatott, mert alig bírtuk felrázni, na meg felszárítani.
Az ember nem ücsöröghet nyugodtan a szobájában, mert sosem tudhatja, mikor támad rá egy feszülő hólyagú 5 éves. Komolyan mondom, ez egy veszélyekkel teli, önfeláldozást követelő szakma. Várom a köztársasági érdemkeresztet.

Szólítsatok Kill Bill-nek!

Csilla, már készül a könyv, csak előbb gyorsan kivasalok... Ezzel a mondattal akartam kezdeni a délelőtti billentyűkoptatást. De a körülmények megint összekuszáltak mindent. A körülményeken magamat értem és a koncentráció teljes hiányát. Ülsz a gép előtt, az ujjaid rajtpozícióban, aztán eldördül a képzeletbeli lövés és te szélsebesen (pontosabban virtuóz ügyességgel és két ujjal) pötyögöd be az egyik tévécsatorna online elérhetőségét. És innentől kezdve fél napra alkotás felfüggesztve.

Ez a fél nap kellett is, hogy összeszedjem magam a reggeli ketrecharc után. Jinxx biológiai órája a saját tengelye körül pörög a nyári időszámítás miatt. Valamikor hajnalban a torkomban megkapaszkodva, a hasamba beletérdelve mászott be mellém az ágyba. Valami olyasmit mormoghattam, hogy tünés a szobádba, de vélhetően nem elég meggyőzően, mert az ébresztőm hangja még mindig mellettem találta. Álmatlanul forgolódhatott egy jó ideje, mert az első taktusokra kipattant és önként bemasírozott a zuhany alá. Sajnos az én biológiai ketyegőm sem egy svájci darab, így még félkómásan dugtam a szájába a dupla adag fogpasztával felturbózott zenélő fogkeféjét. Szóval zuhany alól ki, sőt még a fürdőszobából is, mert imaan már az ajtóban toporog. A reggeli rutin része a testápolós dörzsölőzés. Krém a kézbe, kezek összecsapódnak és dörzsi-dörzsi-dörzsi, mígnem a súrlódás következtében fellépő fogalmam sincs micsoda, felmelegíti a krémet. Vagy nem! Az én békavégtagjaimban jeges vér csordogál. Így ma, a különös reggeli mentális állapotomban, azt találtam ki, hogy majd hajszárítóval melengetjük. Így sikerült a gyereknek leégetni még a szemöldökömet is. Hiába magyaráztam, hogy nem jó ötlet a masinát egy pontra szegezni. De ő csak dugta fülbe, szájba, köldökbe…

A kis fürtösömnek, már csütörtök óta fáj a füle, és gyakran vérzik az orra. Orvoshoz nem viszik. Megárt! Így én szenvedek vele, mert érthetően nyűgös és kedvetlen. A ma reggeli atomrobbanás oka, hogy nem akart enni. Semmit! Az alkudozások közepette imaan is horgonyt vetett a konyhában. Kettejük között gyakoriak az elektromos kisülések, de a mai provokáció-párbaj egyenest egy gömbvillám vihart eredményezett. Közben a kis szutykos, felhívta az anyját, reggeli ügyben, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Mivel a hollandom elég hiányos, csak annyit értettem, hogy imaant ócsárolja a telefonban, aminek a vége bunyó lett. A telefont elkaptam a kezéből és felraktam a polc tetejére, ezzel elkövetve a nap legvégzetesebb hibáját. Szó szót követett, és egy negyedórás Macskajaj- ba illő jelenetet produkáltunk. Na jó, láttam én már ennél cifrábbat is. A gyerekbe végül belenyomtam a reggelit, iskolában leparkoltam, hazajöttem, vasalgattam… nézem a telefonom, Ama keresett.
Mit sem sejtve baktatok le a lépcsőn a házi távbeszélőért. Nézem a kijelzőt… bloody hell, két és fél órája nyomja az üzenetet ama hangpostájára. Ez mindent hallott! Kínosan próbáltam visszapörgetni az eseményeket, és már fogalmaztam is a védőbeszédem. Megfelelő mennyiségű önmarcangolás és rágódás után azonban úgy ítéltem, semmi eget-rengetőt nem követtem el. Na jó, volt egy kis kiabálás, de megnézem én azt a halvérűt, akinek nem megy fel a pulzusa ilyen szituációban. A biztonság kedvéért illatos csirkefalatokat sütöttem mazsolás rizzsel… legalább a kaja legyen jó.

Ama jött is időben, felfegyverkezve az urával és miután maga mellé teremtette az idősebb lányát, le is játszotta a rögzítőjét. Imaan kapott azért, mert anyáskodni próbált jinxx felett, én kaptam azért, mert nem léptem fel elég határozottan, a gyerek kapott azért, mert ezt az egész helyzetet kirobbantotta. De a maga módján tanulságos beszélgetés volt, és úgy érzem sok érvem meggyőzte őket. Most azonban szabad kezet kaptam a gyereknevelésben. Bár még mindig nem igazán értem, miért nekem kell nevelnem egy idegen gyereket.

Tegyük hozzá, hogy miután a kölykök eltakarodtak, ama odajött és megnyugtatott a felől, hogy jól végzem a munkámat, és ezért nem hagyhatom, hogy a gyerek manipuláljon. Neki az üzenet után az jutott eszébe, hogy ő ilyen cirkuszból biztosan meglépne. És önös érdekből, nem hagyhatja, hogy én nyúlcipőt húzzak.

Szóval mától gyúrás van ezerrel, mert lehet párszor be kell majd barikádoznom egy-két elszabadult porontyot az óljába.

Hami a tojásban

Most hagytam abba a PaprikaTV receptjeinek olvasgatását. Mielőtt idejöttem, azt hittem tudok főzni, sőt szerettem is. Aztán az „adams familynél“ (értsd: előző család) kicsit elment a kedvem az egésztől. A sót hírből sem ismerték, a marhahús egyetlen fűszere a bors lehetett. És ami jelenleg is idegesít, és ott is gyűlöltem, az a darált marhahús. Mert nem elég, hogy marha, de még felismerhetetlenné is teszik. Kérlek titeket, ne bízzatok az előre csomagolt, kis hurkácskákba rendezett, ételfestékkel megszínezett valamiben. Gondoljatok arra, hogy ha a cicapapiban lédús, friss és sovány húskockák kerülnek, akkor valahol el kell sütni a megmaradt löncsöt. És a mi ízlésünk, nem olyan kifinomult, mint a macskáké.

De hol is hagytam abba? Igen, edytáéknál (így hívták az előző család anyukáját) a főzés kizárólag a por-chilire és a brokkolifőzésre koncentrálódott. Az erre évtizedeken át beállítódott gyomruk nem tűrt meg semmilyen elhajlást.

Az itteni helyzetem ennél sokkal rózsásabb. Jól felszerelt konyha, rózsavíz, algalapok, gyömbérszirup, rizsecet, mogyoróolaj, tahini, pesto… és még sorolhatnám. Ama általában marokkóit vagy suriname-it főz, itt-ott becsusszan egy kis szusi, vagy ghánai recept. Pokolian jó kajákat dob össze percek alatt. Ezzel fel is van adva a lecke. Mivel a hétköznapi vacsifelelős kinevezést én kaptam. Gyerekeket egészségesen táplálni, úgy hogy azt önként fogyasszák, ne pedig infúzión keresztül, embertpróbáló feladat. A következőkben beugrik a képbe a kulturális különbség… itt a kölykök szeretik a brokkolit!!! Illetve számomra az extra nehezítés: ezek itt törpe ínyencek. A tészta kizárólag al dente lehet, a zöldségek roppanósak, a rizs pörgős, de puha. Nem szeretik, ha valami túl van bonyolítva, túl fűszeres vagy tejszínes. Sosem fintorognak, de az első kóstolás után egyértelmű az ítéletük. Ilyen nyomás alatt szinte semmi sem akar sikerülni, valamint nincs túl nagy kedvem kísérletezni. De lassan kezdek ráérezni az ama féle konyhakultuszra. Ma penne volt, tonhallal, friss paradicsommal, ropogós brokkolival és hagymával, átmelegítve sok olívaolajjal és illatos fokhagymával. Elkönyvelve a kedvencek közé.

Sütit azonban továbbra sem sütök. Hárman háromfélét szeretnek. És én vagyok az, aki pedig pont egy negyedik mellett voksolna. Pedig nekem nem kéne még csak odafordulnom sem, ha édességről van szó. Mióta fogyókúrázok egyre feszesebb a póló. Na, nem az izomtól. A sportolás könnyít a lelkiismereten. És sok au-pairhez hasonlóan, én is elmondhatom, hogy ha üres a ház, cincognak az egerek. Jómagam már egy igencsak megtermett patkánnyá nőttem ki magam. Miközben itt panaszkodom, már betermeltem az anya féle húsvéti csomag tartalmának 90 %-át. A tojásomban Hami volt (Hupikék-törpikék – remélem nem kell bemutatnom). Véletlenek nincsenek, tehát ez egy égi jel lesz. Mától NO SUGAR!

Porcicák

Ma újraolvastam az utolsó bejegyzésem, és igaza volt Tominak, nincs befejezve. De ha nem megy, nem erőltetem. Illetve most már erőltetem, mert két napja terméketlen vagyok. Minden tekintetben. Úgy tűnik a hosszú hétvége megülte a gyomromat. Pontosabban minden másra rátelepedett, csak a gyomromra nem. A hét csapás közül én a sáskajárást testesítem meg. Ürül az éléskamra és nő az Ama számára írt bevásárlólista. Most is nagy sütögetésre készülök, mivel elfogyott az értékelhető nyalánkság. Ebből egyébként sincs túl sok a házban, mivel Yasson kívül mindenkin zsírként csapódik ki a fölös energia. Az elhízás elleni legjobb védekezés pedig, ha nem tartasz raktáron a kísértésből. Az már egy másik megoldásra váró probléma, hogy mi van akkor, ha van egy unatkozó, főzőcskéző au-paired.

Vasárnap este Imaan újra a szobámban akart aludni. Szereti a késő éjszakai beszélgetéseket, és hogy kimondhat egyet az összesen két angol csúnya szóból. Elmerenghet azon, hogy Jinxx vajon meleg-e. Bár ennek ellenkezőjéről már próbáltam meggyőzni, nekem aztán elhiheti. Abban maradtunk, hogy talán még az lehet.

Csakhogy ha reggel suliba kell menni, akkor minden jellegű tere-fere, máshol szunya tiltólistán van. Lógó orral csücsült az ágyam szélén, kérlelve, hogy menjek fel vele megkérdezni, hátha enyhül a szülői szigor. Na, hát ha egy valamit, akkor az ágyban fekvő, esetleg kopasz anyját és björn börg alsóban hentergő fürtös apját nem kívántam látni. Ezért felküldtem őt azzal a szöveggel, hogy nagyon egyedül érzem magam és szeretném, ha velem aludna. Igen, a gyereket a pszichológiai befolyásolás művészetére tanítom. Erre az üzenetre ugyanis csak két lehetséges válasz lehetséges: megengedik, hogy velem aludjon, vagy ők rohannak le. Az utóbbit 90%-os valószínűséggel kizártam.

Másnap igencsak elkerekedett a szemem, amikor ama felhívott megkérdezni mi a baj. Na most erre mit mondjak? Igazából van bajom, de azon ő nem tud segíteni. És azt sem jelenthetem ki: Semmi, csak füllentettünk. Itt hosszas és kínos magyarázkodás következett, amit ha szeretnék sem tudnék visszaidézni. Olyasmi lehetett, mint a történelem érettségim. Biztos mondtam valamit, és biztosan hihető is volt, mert mint a vizsgabizottság, mint ama megelégedett ennyivel.

Imaan másnap repedt lábujjal jött haza a fociedzésről. Azt, hogy repedt, csak én gondolom, mivel kétszeresére dagadt, és nem tudja mozgatni. Rajtam kívül senkit sem érdekel a dolog. Hollandia Európa egyetlen országa lehet, ahol fogalmam sincs, miből élnek meg az orvosok. A hollandok egyáltalán nem vesztegetik az idejüket ilyesmire. Szerintem önként senki sem teszi be a lábát egy rendelőbe. A legjobb eset, ha úgy viszik őket. Antibiotikumot csak a halálos ágyukon vesznek be, hogy aztán legyen mit feltüntetni a halál okaként. Ama az ujj ügyet elintézte annyival, hogy amúgy sem gipszelnék be.

Gondolatban már a tegnap esténél járok. Megkérdeztem, megérkezett-e már a biztosításomról bármiféle igazolás. Újra hozzátettem, hogy szükségem van rá, az otthoni biztosítómnál. Ilyen ügyekben – amik valaki másra vonatkoznak, nem pedig önmagára – ama elég laza. Mindenért napokig kell könyörögni, és intenzíven. Megnyugtatott, hogy biztos megérkezett az igazolás, mert a számlát már megkapta, mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy érezzem, drága vagyok neki. Újra csak visszanyomtam a feltüremkedő „akkor gondoskodj te a kölykeidről” megjegyzést. Maradjunk diplomatikusak, és inkább kisebb testre mért ütésekkel puhítsuk az ellenfelet. Egy nyolcmenetes boksz-meccs után, át is küldte az igazolást. Erre Edwin megkérdezi: Are you happy? Mindenféle álcázás nélkül tátottam el a pofám. Már miért lennék boldog??? Hogy végre elküldött egy szart, ami három másodpercébe került? Vagy hogy van biztosításom, ami egyébként is jár? Ugyanezzel a felindultsággal hoztam tudtára, hogy jobb szeretek biztosítva lenni, mint kockáztatni. De már bánom, hogy nem tettem hozzá, hogy ennél azért kicsit több kell a boldogsághoz. És ha már lendületben voltam, akkor közöltem velük, hogy húsvétkor lelépek. Nem kívánok megint velük tölteni 5 gyilkosan eseménytelen napot. Újracsak előtérbe került, a fogadhatok-e barátokat téma. Amit letökölőztek a fölött, mikor jöhet Timi, az már fájdalmas volt. Nem szeretem, ha azt kell éreznem, nagylelkű gesztust tettek az irányomba. Lehet ám nemet is mondani! Aztán türelmesen várni, mikor teszek én szívességet. Ezeket, és az ehhez hasonló beszélgetéseket nevezem én kommunikációs porcicáknak. Olyan kedves kis nevük van, mégis megkeserítik a mindennapokat. És ez a megkeserít, tökéletes szó. Olyan apróságokról folyik ugyanis a küzdelem, amik miatt más szituációban ki sem nyitnám a számat. De itt minden egyes ilyen eset keserű pirula.

De nem szeretném ezzel a keserű felhanggal befejezni. Mert ma csupa édes pillanatom volt. Yass zsebpénzt kapott az apukájától (az igazitól), és mindenképp szerette volna velem megosztani. Ragaszkodott hozzá. Így ebédeltem ma sajtos croissant.

És csomagot kaptam anyukámtól! Húsvéti nyalánkságok! Volt benne három csokitojás a gyerekeknek, de ebből egy a TNT post áldozatául esett. TNT? Hogy lehet ilyen nevet adni egy posta szolgálatnak? Ebből a névből csakis a veszélyesre asszociálok. A kézbesítőik pedig mint a villám. Még hallatszik a csengő hangja, amikor már sarkon is fordul, és rohanhatsz utána az utcán. Aztán kezedbe nyomja a csomagot, azt se kérdezi ki vagy. Lehettem volna a takarítónő is. Most aztán bottal üthetném a tojások nyomát.

Bocik, ne féljetek!

Félig kihajolt az ezüstszínű sedan ablakán és szemtelenül füttyentett a két vihorászó nőnek. Pár másodpercig teljes volt a képzavar. A kopaszodó, szemüveges úriemberhez sehogy sem illett a szélesvállú kőműves gusztáló gesztusa. A két hölgy pedig jól karban volt tartva ugyan, de füttyenteni semmiképp sem füttyentettem volna utánuk. Aztán hangos gyerekzsivaj hallatszott az autó hátsó fertályából. Jóízű nevetésben törtem ki. Épp annak voltam szemtanúja, ahogy apuka szemtelenül bókol anyukának. Ezt a „stílust” csak azok engedhetik meg maguknak, akik már ezer éve ismerik egymást.

Hattem számomra legkedvesebb része a híd alatt átbújó kanális partja, a közepén egy aprócska szigettel, takaros padokkal, épp most nyíló, öklömnyi virágú hófehér krókuszokkal és az elmaradhatatlan kacsákkal. Jinxx csak úgy emlegeti ezt a parkot: „a hely, ahol a kacsák élnek.” Nem hinném, hogy ez lenne Hattem kacsaparadicsoma, de tény, hogy a smaragdzöldben pompázó szemtelen kis jószágok mindig itt tanyáznak.

Itt töltöm a semmittevéstől kínos hétvégém utolsó óráit. Szikrázóan süt a nap, de az „árnyékos” felem elbírna egy kasmírpokrócot. Néha grillcsirke módjára változtatok a pozíciómon, ami abból áll, hogy áthelyezem a főhadiszállásom a szemben lévő padra. Minden fuvallatnál megremeg a toll a kezemben, miközben próbálom lejegyezni a gondolataimat. Nem is gondolatok, inkább csak benyomások, színek, hangok, hangulatok. Várok valakire, valakikre, hogy szemtelenül belelessek az életükbe. Olyan ez, mintha vonaton utaznál. Idegen emberek ülnek melléd és megosztják veled a titkaikat, hogy aztán a következő megállónál egyszerűen eltűnjenek, és otthagyják neked a kis motyójukat.

Igen, ez a park az én peep show-m. Na, nem én állok a kör közepén, inkább újabb és újabb „lyukba lesek be”. Félperces jelenetekből építkezem, amik köré aztán teljes regényt sző a képzeletem.

Talán a kőműves lelkületű apuka vacsorát készít ma a családnak, éppúgy, mint a mi Edwinünk. Igen, jobb lesz mindjárt az evésre térni, és megkímélni mindenkit a pihent agy zagyva történeteitől.

Érzetem én már, hogy baj lesz, amikor megláttam a vaskos, vörös hússzeleteket. Persze marha volt, mi más lenne Hollandiában. Ama erősen fűszeres, csípős, marokkói és suriname hagyományokat ötvöző konyhájában azonban nincs bajom egy omlós marhaszelettel. Csakhogy ma mást dobott elénk a hentes. Egy igazi, férfiasan vaskos steaket. Mivel már egy ideje itt tanyázom, és sejtik, hogy miattam nem sok borjú feje hull a porba, én és Jinxx egy szeleten osztoztunk. Szóval mikor asztalhoz ültem egy rózsaszín közepű, gyöngyöző 2,5 cm vastag proteinszelettel kellett farkasszemet néznem. Én mindent abszolút döglötten szeretek, jól kivéreztetve, teljesen átsütve, hogy kopogjon a fejeden. Nem tudom hallottatok-e a galandféregről, szívizomba ágyazódásról és agyi borsókáról. Hát én sajnos jól értesült vagyok, főleg a fóbiáimmal kapcsolatban. De a fene vigye el, gourmet kalandozásra fel!

A steak egyébként egy „medium”, vagyis félig átsült 200 grammos borjúszelet volt. Az első, hirtelen pirítást követően, ízletes és ropogós kéreg keletkezik a húson. Utána a medium steak mindkét oldalát 3-3 percig sütik. Ettől a hús teljesen átmelegszik, de a közepe még rózsaszín szaftos és lédús marad. A sütés után forró vajba forgatod. Ez a legkedveltebb steak-fajta, már aki szereti. Én kíméletlenül beledöftem a villámat és leforgácsoltam róla egy atomnyi részecskét, amit halált megvető bátorsággal fektettem az ízlelőbimbóimra. Semmi! Adtam neki egy újabb esélyt, sóval és borssal meghintve, szigorúan csak a teljesen átsült kéregből trancsírozva. Így, nagyobb darabbal, már érezhető volt a határozott hús íz. A harmadik alkalommal, már meg is rágtam. Én nem tudom emberek! Mit kell ettől annyit ájuldozni. Baromi erős marha íze van, de azonkívül semmi. Nem is kínlódtam vele tovább, inkább nekiestem a karamellizált bébirépának, aminek maradékát mindenki tányérjáról lelegeltem. A további köret zöld tagliatelle volt, friss paradicsommal, sok borssal és extra szűz olívaolajjal összemelegítve. Már maga a tészta csodás volt, mert nem a mesterséges színezéktől volt zöld, hanem a beledolgozott spenóttól, aminek jellegzetes illatát és aromáját ott érezted a paradicsom alatt. Hozzá csipegettem a limeos avokádó salátából… Csak azt nem értem, minek kellett ehhez erőltetni azt a szerencsétlen döglött állatot?

És még valami...

A húgom ma 21 éves! Innen is kívánok neki mindent, amit csak ember kívánni tud a testvérének és a legjobb barátjának. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akik jelenléte pótolhatatlan a mindennapokban. Akik ismerhetik, gazdagabbak egy életreszóló élménnyel. Nagyon szeretlek! Ragyogj sokáig!

Válasz Zorrónak

Olvasom „Kéjti” blogját, és pofán csap az első kérdése: „Miért van az, hogy néhány dolog annyira létező, hogy ide érzem a közelségét? Azért léptem át a határon, hogy a jelenben élhessek, de miért rángat a múlt vissza?” Talán azért, mert ez nem a Te jelened. És talán az én jelenem sem.

Igyekszem ironikus derűvel szemlélni az életem, és ezt adni vissza ezen az oldalon is. De néha jó csak úgy sajnálni magad (ezt másoknak szigorúan megtiltom). És igyekszem nem feljegyezni a rossz pillanatokat, mert tekintettel vagyok azokra, akik olvassák, akik szeretnek, és akik esetleg aggódnának miattam. De most innen üzenem: Sok olyan dologgal kell megküzdenünk, ami esetleg nevetségesnek tűnhet otthonról. Olyan szituációkkal, melyekkel előtte sosem szembesültél, mert ez itt egy furcsa, kifacsart élethelyzet.

Anya, ne ijedj meg! Semmi baj! Mindössze ilyen hatással van rám a négynapos hétvége (amiből még egy nap mindig hátra van).

Emlékszem az első találkozásunkkor Ryan megkérdezte tőlem, mi az ami legjobban hiányzik. Ilyenkor persze az ember löki a süket a dumát, és próbálja humorosra venni a figurát. Mert valójában semmi sem hiányzik! És ha még őszintébb akarok lenni, akkor minden! Hiányzik az egész életem. Hiányzik, hogy ne kelljen kedves lenni velük, hogy ne azt főzzem, amit megeszik a kölyök, hogy ne kelljen megkérdeznem, meglátogathat-e egy barátom, hogy csak úgy beüljek a kocsimba, és tegyek egy kört a városban. Hiányzik, hogy bugyiban reggelizhessek, anélkül, hogy a fél város bebámulna az ablakon. Igen, a függönyök kifejezetten hiányoznak!

Ilyesmiken gondolkodtam ma, miközben a revolverem töltögettem. Ha fejbelövöm magam, talán kevésbé lesz fájdalmas, mint ez a véralvasztó unalom. Kint borongós az idő, a kacsák ellepték a várost. Olyan mint egy nagy baromfiudvar. Nyugodtan sétálgatnak a főutcán, bámulják a kirakatokat, és ugyanolyan bamba képet vágnak, mint a járókelők többsége.

Az alvás ilyenkor az egyetlen menedékem. Délig ki is húztam a gép előtt fetrengve, aztán jinxx játszószőnyegén folytattam, miközben a legó-szörnyemmel megettem egy hörcsögöt. Miután az egész család eltakarodott, lementem a konyhába, és felettem az össze extra hizlaló, és szigorúan tilos élelmiszert. Bár ez már tegnap éjjel kezdődött. Egymás után két filmet is megnéztem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jól kibőgjem magam egy be nem teljesült szerelem szívszorító képein. Na, ez nem sikerült. Sajnos nem vagyok érzelgős típus. Utoljára a Joe, a gorillán sírtam. De azon nagyon. Hát, ha nem sírunk a filmen, majd fogunk a tükör előtt felkiáltással rávetettem magam egy fél sárgadinnyére, amit tortilla chipsszel kísértem. A mai zabadélután csak ennek a folytatása volt.

Aztán sajgó pocakkal kizötyögtem a parkba, ama egyik angol könyvével. How to kill your husband? Jó felkészülni, hátha egyszer leánykérésre kerülne a sor. Bár ez az én tomim temperamentumával még úgy tíz évet várat magára. Hiába, nem olyan fenegyerek, mint ezek a holland srácok. Ülnek a kis járgányukban, ami egy konzervdoboz, maximális 45 km/h sebességgel (ez egy speciális jármű olyanoknak, akiknek nem lehet jogosítványuk) és dübörög a techno. Én ma egy ilyen jelenetnek voltam tanúja a parkban. Mentek csajozni. Nagyon vagány. Biztos fognak majd vele egy könnyűvérű bicichlattát. Ez az egyik kedvenc olasz kifejezésem (nem tudok túl sokat). Olyan lányt takar, akinek elég egy bicikli is, hogy felcsípd vele a discoban.

Csak még arra lennék kíváncsi, hova teszik majd. Talán a csomagtartóba?

Segítség, szabadidő

Csütörtökön megérkezett a nagyi, így elkezdődött a szabadnap megamaraton. Mostanában azonban igencsak bővén vagyok a szabadidővel, ezt most valahogy nem kívántam. Nem tehetem meg, hogy minden hétvégén elutazzak valahova. Csak fussátok át a holland vonatjegy árakat. Még ún. kortin kártya ellenében is igencsak pénztárcakönnyítő akció. A kedvezményre jogosító korting kártyám pedig még nincs meg, mert az árát elúsztam. Szóval négy nap semmittevés megviseli még az olyan jól edzed lustálkodókat is, mint amilyen én vagyok.

Csütörtökön reggel igyekszem mindent rendbe rakni, mire jön Gerda, mégse mondja: „micsoda jány ez!” Bevetettem az ágynemű csere cselt is, csak birkózzon ő a duplapaplan-huzattal. Leküzdöm a lelkiismeret furdalásom e téren, mivel a takarításban nem jeleskedik. Azokon a heteken, amikor ő nincs, én péntekente nagy pucevát tartok, hogy hétvégén elkerüljük a látványosan rendet rakok jeleneteket. Ezzel szemben ő tartja magát a „take it easy” jelmondathoz. Kijelenthetjük, rendesebb takarítás mindössze kéthetente van, illetve ha ama már nem bírja cérnával.

Az ad hoc jellegű ágyneműcsere miatt lecsúsztam az uszodáról is. Az itteni „zwembad” nem reggel 9-től este 9-ig van ám nyitva. Nem! Kinyit délelőtt egy másfél órácskára, aztán délután kétszer egy órára, aztán este megint egy kicsit… És a nyitvatartási időpontok naponta variálódnak. Rendes kis táblázatom van, amelyből nem egyszerű kihorgászni a neked jó órácskát. Ne lógjon bele a gyerek ebédszünetébe, ne legyen közvetlen vacsi után, és így tovább. Ha ezt elszalasztod, aznap már nem látsz vizet.

Így lubickolás helyett beizzítottam a dvd lejátszót. Alig futott le pár jelenet, csörög a telefon. Ryan hív, a szokásos „How are you?”-val kezdi. Mondom jól, de csaknem ezért hívtál fel. És itt egy tíz perces zagyvasz következett. Elhangzott benne, hogy mit csinált tegnap délután óta, és mit csináltak a gyerekek, és a szülők, amiből egyenesen az következik, hogy volna-e kedvem esetleg meginni vele egy kávét délután, náluk. De itt nem tart szünetet, válaszra várva, hanem felvázolja, miért lenne ez jó, és körülbelül hogyan zajlana le. Persze csak ha tényleg van kedvem… Nem bírom megszokni, ezt a túlburjánzó udvariasságot. Nálam ugyanez a meginvitálás így hangzik: „Hi! Koffee by us?”

Tehát a napon egy jelentős részére már lett is programom. Fél kettőkor elballagtam hozzájuk. Gyönyörűen sütött a nap, és egy szál blúzban is kellemes meleg volt, így nem bántam, hogy az üveghegyen túl lakik, ahol a kurta farkú malac sem túr, mert állandóan lószarba fejelne. Nekik is van három pacijuk. Egy csizmás, jól megtermett mamutforma csődör, egy kisebb kolbászba való, és egy póni. Na, hogy ezeket miért tartják, az számomra megfejthetetlen. Nem jók ezek a rövidlábú szénazabálók semmire. De még csak nem is szépek. Az előző családomnál a szomszéd telken vagy húsz koptatta a legelőt. A kukkoló lovak. Este odasereglettek a kerítéshez, és kisebb szívinfarktust okoztak, ha a reflektor megvilágította őket. Mert ugye nem számítottál arra, hogy negyven kócos szempár mered rád az éjszakában. Megérkezésemkor csak a középső fiúcska volt otthon, akinek megint elfelejtettem a nevét, de m-el kezdődik, az már biztos. Amolyan kis hal gyerek. Szégyenlős, bambácska, ahova lerakod, ott marad. Az au-pairek álma. Egy kicsit játszottunk vele, ami abból állt, hogy nyomtuk a gombot a távirányítón, ami egy kis autót terelgetett körbe-körbe egy versenypályán. Izomláz is van a hüvelykemben. Utána leraktuk a TV elé, keresse csak hol van Némó. Közben mi jól elbeszélgettünk egy csésze kávé, és egy furi süti mellett, ami Ryan saját találmánya, és szerinte finom is. Két kukoricakenyér-lap között mogyoróvaj, az egész fehér csokiba mártva, és megszórva „hagelschlaggal”. Ehhez hozzáfűzném, hogy Ryan 100 %-ban amerikai, mindenhez mogyoróvajat eszik. Ami pedig 100%-ban holland, az a csokireszelék, ami Hagelschlag néven fut. Ez elképesztő variációkban van jelen a piacon. Van belőle sima csokis, fehér-barna keverve, színes, gyümölcsaromával, banános-csokis… aztán ha elfogytak az íz variációk, akkor még mindig válogathatsz a formában. Ezt a holland gyerekek a vajas kenyérre szórják, esetleg a csokikrémre, Jinxx nem ritkán a mogyoróvajra. Gusztustalan! Jó érzésű magyar anya sosem rakna ilyet a gyereke elé.

Kicsit később megérkezett a család legidősebb gyereke, annak barátnője és az ex-szerelme. Ne felejtsük el, hogy 8 éves gyerekről beszélünk. Cserfes kis boszorkányok ezek. Már az elején le kellett volna lépnem, amikor megjelent arcukon a csintalan mosoly, és a sugdolózás a hátam mögött. Aztán egyszerűen nekem szegezték a kérdést, szerelmes vagyok-e Ryanbe. Itt minden kisgyerek meghülyült. Kezdem azt hinni, egyetlen beszédtémájuk az én magánéletem. Természetesen nemleges választ nem fogadtak el egyikünk részéről sem. A család gyerkőcei láthatóan nem tudják mi a helyzet a dadájukkal. Mi meg nem akartuk nekik elmagyarázni, legyen ez a szülők feladata, mégpedig akkor, amikor ők ezt jónak látják. Lényeg a lényeg, még egy közös fotót is csináltak rólunk, amin mindketten úgy nézünk ki, mintha szexuálisan inzultálnának közben. És a közös csókot még így sem vállaltuk be.

Miután végignéztem, ahogy Ryan a Lion King zenéjére énekel, táncol és képzelt harcot vív egy oroszlánnal, jobbnak láttam lelépni. Otthon már várt az én kis fenegyerekem, akivel csináltunk pár trükköt a gördeszkán. Ezt hívom én tökös fiúnak. Oma elég jó kis vacsit rittyentett. Miután megtömtem magam zöldbabbal, rösztivel, csirkével és appfelmoussal, jobbnak láttam, ha mégiscsak megrohamozom az uszodát. Jinxx azonban máshogy gondolta. Rettenetes visításba kezdett, belekapaszkodott a lábamba, és követelte az esti meséjét. Épp csak kimenekültem az utcára, ahol majdnem megharapott Yazz egyik ott ácsorgó barátnőjének kutyája. Mi van ma mindenkivel??? Összeboronálnak egy meleg fiúval, a gyerek angol esti mesét akar, a kutya meg a formás vádlimat.

Bár a fentebb említett „mi van ma…” kérdés igencsak sántít, mert ma péntek van, és semmi sem történt. Pardon, valami mégis. Megnéztem a Csokoládét századszor is, és most tapad a billentyűzet a ráfojt nyáltól. Nem, nem vagyok Gombóc Artúr… én inkább Johnny Deppet kóstolgatnám!

Dirty girls

Fél hatkor homlokon puszilt és kérdezés nélkül bebújt mellém az ágyba. Természetesen mint a nyolckarú polip, leellenőrizte mindenem megvan-e. Jinxx már 5 évesen is rajong a nőkért és határozott nőideálja van. A szőke haj és fehér bőr alapelvárás. A minap fürdőruhás lányokat nézegetett, és az egyiküket igazságtalanul lecsúnyázta. Kérdésemre, mit vétett a szerencsétlen, csak ennyit válaszolt: „to black!”. Szóval nyáron vigyáznom kell, mert elveszthetem az állasom.

Remélem nem kell részleteznem, hogy aludni már nem lehetett. Fél hétkor pedig követelte a reggeli zuhanyt. Legszívesebben pizsamástól löktem volna be a tusolóba, de az energiaszintem a nullán stagnált. Így a reggel az ő vezényletében zajlott, én csak kísérgettem, mint a hű Bodri kutya. Vannak napok, amikor fogalmam sincs, hogyan megyünk és jövök vissza az iskolából, egyszerűen csak otthon találom magam gyerekek nélkül. Bambán pakoltam be a cuccom, irány az uszoda. Túl korán érkeztem, és az aqua joggingosok még a medencében voltak. Gyors hálaimát suttogtam el magamban, amiért nem fizettem be én is erre a vízi parádéra. A helyi nyugdíjasklub menetelt a medencében, ritmusra hadonászva a kezeikkel. Az úszás tekintetében nagyon elszánt voltam, bő húsz percet töltöttem a medencében. Ez nem az én napom. Inkább elmentem beszerezni pár croissant, amitől talán megváltozik a véleményem. A Ryan érkezéséig eltelt idő szintén kiesett. Azt hiszem a kanapén feküdtem és nézegettem a lábam a fekete harisnyában. Elég jól mutatott. Közben valamelyik gyerek is járt otthon, biztos váltottunk is pár szót…. Aztán megjött Ryan és a százdolláros mosolya, és kizökkentett a meditációmból. Mindenért képes rajongani, amit maga körül lát. Megosztottam vele a croissanokat, amiért nagyon hálás volt. Az amerikairól holland konyhára váltani, neki is kisebb fajta trauma volt. Előtte naponta járt edzőterembe, de itt a túlélésért megy a küzdelem. Alaposan kiveséztük a host familyket. Meglehetősen sokat foglalkozik a külsejével, és most egy olyan családba csöppent, ahol anyukáról azt mondta Edwin, mellette ő is buzi lenne. Furcsa, hogy megint milyen jót dumáltunk, pedig teljesen különböző természet vagyunk. Azt hiszem, ha aupairt kéne keresnem, én is egy meleg fiút választanék. Elmesélte, hogy hétvégén figyelte a gyerekeket, és eszébe jutott, hogy egyszer ő is volt 4 éves, és valószínűleg akkor még ő is ennyire együtt élt a szüleivel. És szerinte ez nagyon megható. Akik ismertek, mondanék én valaha ilyet??? Nekem a gyerekekről elsőként az energiavámpír jut eszembe. És most szeretném azt mondani, hogy vicceltem.

Kedd van, úszásnap. Mármint Jinxx számára. Kezdek erős gyomorideggel uszodába járni. Az úszás utáni átöltözésnél rendszeresen porig gyaláz a gyerek. Képzeld el, amint zsúfolásig tele az uszoda, te pedig bezárkózol vele egy kis kabinba. A mozgás következtében felszabaduló boldogsághormon erős dolgozik már benne, és ilyeneket kurjant: „Csókolj meg, de nyitott szájjal!”. Egy héttel ezelőtt az egész uszoda értesült róla, hogy nincs rajtam melltartó. A mai napon, pedig arról, hogy neki épp most áll a „pimója”. Ezt legalább tízszer kiabálta el egymás után, nehogy valaki lemaradjon a nagy hírről. Szerintem már csak úgy emlegetnek minket, mint az uszoda perverzeit. A legviccesebb beszélgetésünk azonban hazafelé zajlott:

-Imaan told you met Ryan again. (Imaan mondta, hogy újra találkoztál Ryannel)
-Yes
-Will you have sex with him? (Szexelni fogsz vele)
-I think, he does not like me. (Úgy gondolom, nem vagyok az esete.)
-What a hell! Does he like the boys? (Mi a fene! A fiúkat szereti?)
-Maybe. (Lehet)
-If he likes the boys, you can meet him again and we can be friends. Tomorrow we can bring for him some old bread. (Ha a fiúkat szereti, találkozhatsz vele újra, és barátok lehetünk. Holnap vihetünk neki egy kis öreg kenyeret.
Igen, ha valakit szeretünk, mint például a kacsákat a kanálisban, akkor viszünk neki öreg kenyeret. Kedves!

Még mindig a kis cappuchinomnál maradva, az esti ágyba bújás macerás feladat. Tegnap időben pizsamába bújt, de tiltakozása jeléül vad legózásba kezdett. Unszolásomra, hogy mossuk már meg a fogát, azt válaszolta, hogy csak egy puszi ellenében. Határozottan kijelentettem, én ugyan nem csókolgatok büdös szájú fiúkat. Sőt, én is megmosom a fogam. Én naiv, azt hittem, ha együtt csináljuk, majd kapva kap az alkalmon. A válasz erre:
- No, no, no! I like dirty girls! (Valami olyasmi, hogy ő szereti a mocskos lányokat.)

Mocskos lányok, jelentkezzetek!

Hattem, 2010. március 16.

A mosás fiziológiája

Először is, ezt az írásomat Elissnek ajánlom, mert annyira megörültem a facebookon a blogra vonatkozó bejegyzésének, hogy úgy döntöttem, így hajtok fejet előtte. Ráadásul Eliss-t írtam Erzsi helyett! Ez már több mint elég jócselekedet egy napra. A hátbaveregetés után haladjunk tovább…

Ez tipikusan az a nap volt, amikor úgy ébredsz, utálod a világot. Erre ráerősít az a tény, hogy képtelen vagyok időben lefeküdni. Az éjjel a kiskölyök is meglátogatott. Még javában koptattam a billentyűzetet, amikor kivágódott az ajtó, és se szó, se beszéd, befeküdt az ágyamba. Ijedtemben felpattantam az ágyról és 5 percig csak bámultam rá meredten. A kiesett időben a másik két lány is besorjázott a szobámba, így egész rendes kis közönsége lett a takonytól nagyokat horkantó kölyöknek. Gondoltam beterelek még pár embert, és borsos belépő ellenébe mutogatom a betolakodót. Aztán elvetettem a zsebpénzem feljavításának eme módját, és felküldtem Imaant, tájékoztassa a kedves szülőket. A gyerek postafordultával visszajött: Tegyük vissza az ágyába! Na, hogy én erre nem gondoltam! A probléma mindössze annyi volt, hogy a látszólag szelíden szunyókáló gyerek profi nindzsamozdulatokat produkált, amint 20 cm-re megközelítetted. Az ötödik próbálkozás után egyesítettük erőinket, rádobtunk egy takarót, és hárman próbáltuk átcipelni a szomszéd szobába. Hát nem sikerült. A gyerek talpra pattant, kettőt rúgott mindegyikünkbe, aztán mint aki jól végezte dolgát, visszafeküdt az ágyamba. Énem szelídebb fele azt súgta, baktassak át a szobájába és töltsem ott az éjszakát, de az ősi ösztönök fölébe kerekedtek, és úgy döntöttem megvédem a territóriumom. Aki ezen mosolyog, annak még nem volt dolga felbőszült 5 éves gyerekkel. A zsonglőrködésünk egy földön kucorgó, teli torokból visító kis koboldot eredményezett. Ama nagy nehezen lebotorkált az emeletről, és minden erőlködés nélkül elrakta télire. Nagyot csalódtam Jinxxben, legalább egy kicsit megrugdoshatta volna.

A reggel tehát a szokásos hétfői ceremónia szerint zajlott, ugyanis minden hétvége után újra és újra meg kell küzdenem a tekintélyemért. A kis csipás ébredésétől számított egy órán keresztül, a válasz mindenre: No!, No!, No! Ilyenkor akármilyen rosszul keltél is, nem szabad elveszítened a türelmedet. Ha kiakadsz, ő nyert. Ez egy bonyolult szociológiai, pszichológiai folyamat, amit legszívesebben egy csattanós pofonnal rendeznék, de a tudományos érdeklődésem nem engedi. Egy unalmasabb délutánon, majd vázolom a bevált módszereket.

Hazafelé tekerve a suliból azonban az a furcsa érzésem támadt, hogy jó itt lenni. Jó tekerni ezt a rozzant kerékpárt, rámosolyogni az emberekre, odaszólni az uszodából ismerős apukának, kivinni a szemetet, és örömmel konstatálni, hogy a szemetest nyitó mágneskártya nem ment tönkre a legutóbbi mosógépes bakinál. Egy kis napsugár csodákra képes!

Ezzel a derűs életérzéssel vágtam bele a hétfői nagymosásnak. Mivel hétvégén nem dolgozom, és a szennyes nem mászik be egyedül a mosógépbe, így kénytelen vagyok hétfőn Mosós Masa szerepbe bújni. A vasalás és a mosás egyébként az a meló, amit ama csak vészhelyzet esetén csinál meg.

A vasalással nincs is baj. Felviszem a gépet az ironing room-nak nevezett kis szobába, és vasalgatás közben megnézem a kereskedelmi csatornák kiválóbbnál kiválóbb műsorait. Ma megtudtam, hogy Majka ötször mos fogat naponta, és Bokros Lajos meglehetősen jól rázza a fekete csajokkal. Már érdemes volt felkelni! A hétfő tehát egyben a művelődés napja is. Igyekszem a hazai média főáramában maradni. Nagyon nehezen viselném, ha lemaradnék Fekete Pákó karrierjének mozzanatairól, és innen is szorítok Bunyós Pityunak, hogy bekerüljön a mulatós Fási kormányba. De ha már az agymosásnál tartunk, akkor kitérnék a mosásra. Nehogy bárki azt higgye, hogy csak hétfőn mosunk. Átlagosan naponta kétszer megy a mosógép. Egy hétfői napon, ennek a duplája, tehát 4 adag szennyes mosódik, jobb esetben színek szerint osztályozva. De nálam nem ritka a csalamádé effektus: mindent bele. Ne mondja nekem senki, hogy az a ruha, ami naponta ki van mosva, még színt eresztene. Szóval mosógépbe be, mosógépből ki, szárítóba be, szárítóból ki, vasalás. Nincs ám itt kézzel lötykölés, vagy kétszer felvett ruha, uram bocsáss, kétszer használt törölköző. Először gondosan elmagyarázták mit nem szabad szárítóba tenni. Ja, persze, mikor azt sem tudod, hol az eleje, meg a vége, akkor majd még olvasgatom a címkéket. Aztán az első alkalommal kissé megrettentem, mikor a szárítás után nekiláttam a vasalásnak: Prada, Dolce Gabbana, Tommy Hilfiger… Huhú, a gyereken egy nap, körülbelül annyi értékű cucc van, mint az én havi zsebpénzem. Na de azóta megbátorodtam, és Stella McCartney-tól kezdve, minden repül a szárítóba. Kivéve az én H&M , és hasonló minőségű ruháimat. A szárító ugyanis nem más, mint egy ruhareszelő. Naponta három márék bolyhot szedek ki belőle, amit valószínűleg nem a kozmoszból szűrnek ki a filterek. Tehát én nem reszelek, teregetek.

Még azért egy szösszenetett elmesélek a végére. Ma reggel, a gyerekek közötti vita tárgya az alsónemű volt. Imaan szerint Jinxx egy „loser“ (vesztes), mert rajta csak GAP gatya van, és nem Björn Börg. Remélem most mindenki a haja tövéig pirult, aki egyszerű pamutalsóban éli le az életét!

Hattem, 2010.3.15.

Megint minden egyszerre

Természetesen jócskán elmaradva jelentkezem. Szerdára nagy betűkkel volt bejegyezve a naptáramban: MA ÍRNI KELL, HALLOD! Ehhez képest vasárnap délután van. A hátam fáj a sok úszástól, ami valószínűleg fölösleges volt, mert utána bezabáltam friss croisanttal. Inkább szundítanék egy jót, de nem tehetem, mert közben javában zajlanak ám az események.

Pontosan egy héttel ezelőttel kezdeném. A legutóbbi vasárnapon Ama nagy konyhatakarításba kezdett. Mindezt megfelelő méretűre fújta és hozzá illő terrorista ábrázatot vágott. Segítettem neki pár dologban, mert úgy éreztem ez a csutakolás rejtett kritika az irányomban. A gáztűzhely súrolása közben aztán bennem is egyre feljebb kapaszkodott az adrenalinmérőm higanyszála. Mikor úgy éreztem, ennyi takarítás bőven kimeríti a „jófejség” fogalmát, otthagytam egyedül a mérgével és a mackóalsóból kilógó seggével.

Estére az Ajax illat feloldotta a hangulatot és akkor rákérdeztem a dolgokra. Igen, igen, mérges volt, mert nem volt tiszta a padló, és nem szeret vasárnap takarítani. Na mondom, ki szeret? Ez persze ki is csusszant a számon. Aztán elővettem a legudvariasabb angolomat, és vázoltam a helyzetet. Gerda nagyi csütörtöktől itt táborozott. Elméletileg én ilyenkor szabad vagyok. Ebből egyenesen következik, hogy nem nyalom fel a konyhát a nagyi után. Tehát vagy takaríthatok rendesen, de akkor nem kérek az extra nagyi dömpingből, vagy jöjjön a nagyi, és akkor nem kérek a hétvégi jelenetekből. Ebben így meg is egyeztünk. Edwin még megkérdezte, mik azok a szokások, melyeket furcsának tartok a családban. Á, mondom semmi, jártam én már cudarabb helyen is. Mégsem akartam megkérdezni, hogy minek a szőke paróka ama gardróbjában…

Talán majd felveszi az új barátjának. Szerelmi drámák zajlanak itt, hölgyeim és uraim! És én a díszpáholyból szemlélem. Hétfő este Ama, én és egy üveg vodka jól elbeszélgettünk. Miről másról, a pasikról. Tetszik neki valami kollégája. Közben tisztában van vele, hogy a férje top pasi, minden rendben van az életében, van három gyereke és egy kitűnő au-paire (ezt én tettem hozzá, de biztosan benne is megfogalmazódott). Szóval Mark és Ama között forrósodik a levegő. Jön a tavasz, garázdálkodnak a hormonok. Csak ez a szerencsétlen ne mondta volna el Edwinnek. Ha nem akarja megcsalni őt, akkor minek ez a cirkusz? Csendben lerendezem magamban, és kész. Ha meg meg akarja csalni, akkor tegye azt belátása szerint, és vigye magával a sírba. Az eredmény persze egy őrjöngő férj, és egy őrjöngő feleség. Most már 100%-ig biztos vagyok benne, hogy elemi erővel vonzom, vagy inkább vonzódom a furcsa emberekhez. Vagy az egész világ furcsa lenne? Valószínűleg csak én vagyok normális.
Egész héten lőporszag terjengett a levegőben. Gyakran voltak a konyhapulton kis üzenetek: I love you! – utána az egész család névsora (valamiért engem kifelejtett), és az aláírás XXX E. Tünemény! Nem tudom hogyan rendeződtek a dolgok. Ama egész héten nagyon későn járt haza, Edwint pedig alig láttam. De a hétvégére elülni látszik a vihar. To be continued OR The end? Majd kiderül.

Most igazán nincs erőm részletezni a hét minden egyes napját. Valószínűleg lesz még alkalmam százszor leírni ugyanazt. De, de, de a héten megtalált egy amerikai srác, aki itt au-pair Hattemben. Mondjuk már tudtam róla. A meglepetés az volt, hogy megkeresett. Ama mesélte pár hete, hogy a gym-ben találkozott egy amerikai fiúval, és ha szeretném elkérheti a számát, jót tenne az angolomnak. Mármint nem a telefonszáma, talán inkább a beszélgetés. Kérdeztem, mit tudott meg róla. Semmi különöset, csak nem szereti ha idegen emberek beszélnek hozzá. Ja, akkor nem biztos, hogy pont őt kéne felkérni egy kis tereferére. Ezzel le is rendeztem magamban a dolgot, egészen hétfő estéig, amikor is Ryan bevillant a skypomon. Bemutatkozott és elmondta kitől van meg a címem (kösz Hajni), illetve, hogy szeretnék-e vele találkozni. Mivel épp Amával múlattuk az időt, eltartott vagy 5 teljes percig, hogy válaszoljak neki. Addigra meg már le is lépett. Ezzel azonnal fel is bosszantott. A kis szaros (mert láttam, hogy csak 20 éves), azt hiszi hogy befurakodik az életembe, én meg azonnal kinyalom a seggét! Ezzel jegeltem is a dolgot és eszembe sem jutott, egészen csütörtökig. Akkor megint jelentkezett. Szó szót követett, nem túl nagy sebességgel, mert alig bírtam kihámozni a szlengből, mit akar mondani. Megbeszéltünk egy találkozót szombat négyre, a coffee shopba. Kérdeztem melyikbe, de ő csak egyről tudott Hattemben. Nem kíváncsiskodtam tovább, mert mire ebben megegyeztünk is lefutottunk jó pár kört. Hozzá kell tenni, hogy Hollandiában a coffee shop egy olyan helyet takar, ahol kávét is tudsz inni… kísérve egy kis könnyű droggal. Sejtettem én, hogy a srác kávézóra gondolhatott, de azért feltettem Edwinnek a kérdést: Where is the coffee shop in Hattem? Hatalmasra kerekedett a szeme, és az első kérdés, amit ki bírt nyögni, hogy drogot akarok-e venni?

Hát ebből már nem keveredtem ki jól, mint ahogy a fenti elbeszélésből sem. Találkoztunk na, persze más időpontban és mindketten másik helyre mentünk. Még jó hogy előtte számot cseréltünk. Ryanről annyit, hogy 10-ből 10-es, és mint ahogy az ilyen pasiknál lenni szokott, egy kissé meleg. Magánéleti kérdések ezzel megoldva, nincs kísértés! De jól éreztem magam vele. Teljesen semleges területen sétálgatsz. Nem nőnemű, tehát nem kell hátranézegetned, hogy van-e a hátadban kés, és igazából nem is férfi… mármint az én szemszögemből. Koncentrálhatunk a nyelvi kérdésekre. Bár amikor dumálunk, nem sűrűn javítgat ki, inkább skypon éli ki az ilyen nemű hajlamait, miután jól kiröhögte magát. Gondolom találkozom majd még vele, most legyen elég ennyi róla.

Végre, végre, végre ma van. A vasárnap délelőtt megszokott programjává kezd válni az uszoda hármasban. Ma úszni nem nagyon tudtam, tele volt a medence kiskölyökkel meg szőrös apukával. Szóval tologattuk a matracon Jinxxet, én meg a férjem. Nem, nem elírás, inkább egy vicces történet. Van az uszodában egy félmellű néni, aki mellesleg profi úszó volt, és engem is halomra gyilkol ha hétköznap összefutunk…ő kérdezte meg a múltkor, hol a férjem. Hát Edwin nem egy agyonszolizott típus, és az én nyári színem is igencsak megkopott már, nem tudom, hogy illesztette be a kis fekete gyereket a képbe. Meg egyébként is, hány évesnek nézek én ki? Mire hazaértünk Ama megterített és én bedolgoztam egy csomó friss croissant, tehát az úszás felesleges volt.

Délután önként elkísértem a gyerekeket és Edwint Bal-lorig-ba, ami egy fedett játszópark. Otthon nem nagyon látni ilyesmit, de itt nagyon közkedvelt, és minden kis lyukban van. A szó valami olyasmit jelenthet, hogy elszabadul a pokol… mert ezeken a helyeken pontosan ez történik. A hattemi az értelmesebb parkok közé tartozik, itt a szülőktől nem kérnek belépőt. Így én grátisz csúszdázhattam és trambulinozhattam. Jobb mint a konditerem, és számomra ingyenes! Minek fizetek én az uszodáért??? Persze ne egyél és ne igyál semmit, mert a kávé az 3,50-nél kezdődik. Ez gyerekkel szinte lehetetlen, így vettünk egy liter édes vizet, amit öntözőkannában szolgálnak fel.

Na mindegy. Jó volt, a vacsi is jó volt, és ami a fő, hogy végre vége a hétvégének. Mindig imádom, ha új hét kezdődik. Itt jólesik magam mögött tudni újabb 7 napot.

2010-03-14, Hattem

Rohamléptekben előre

Az első körben több hibapontot is szereztem a blogírás útvesztőjében.
1. Nem pakoltam fel azonnal a már megírt anyagokat. Ez hatalmas bakinak minősül így utólag! Egyszerűen nincs motiváció, hogy újabb „remekek” szülessenek.
2. Amint történik valami érdekes, azonnal elhatározom, hogy ezt holnap bizony megírom. És a probléma pontosan a holnapban van. Mivel holnap sosem írom meg, és azután sem, és azután sem. Pár nap múlva pedig jön a heves homlokra csapkodás, mert szkleróza néni megint elbandukolt pár jópofa gondolatommal a cekkerében.

Ma szombat van, és én a héten elkövettem mindkét hibát, ezután keservesen próbálom összeszedni a megkopott emlékeket. Uhhh, micsoda közhelyek. Most következne egy elmélkedés arról, hogy a blogírás nem nekem való, mert gyorsan kell csinálni, ami megnöveli az áthallások, a ronda közhelyek előfordulásának számát.

Hátat fordítva a problémának inkább visszakanyarodok a héthez. A szürkeállományom gyenge kapacitásának következtében csak a legérdekesebb eseményekre korlátozom az elbeszélést. Továbbá zavaró tényező két 5 éves gyerek és Super Mario.

Vasárnap nagy ünneplés közepette visszaérkeztünk a Hattembe. Az úton számoltuk a traktorokat, ami igencsak eseménytelennek elfoglaltságnak bizonyult 200 km autópályán. Újra zűrzavar, veszekedés, Ama unott arca… Apropó, új parókája van. Meg kell hagyni, sokkal jobb, mint az előző volt. Az új parókával a fején megbeszéltük a Csilla ügyet is. A történet sokadik változatát hallottam már, és én is előadtam az én verziómat, a végén leszögezve: nem érdekel, hogy mit egyezkednek egymás között, és az ő véleményük nem befolyásolja az enyémet, DE szeretnék aláírt papírokat, és ugyanazokat a feltételeket, amelyekkel idejöttem.

Kaptam fizetést is. Nem írom ide az összeget, de meg voltam elégedve. Összességében a ledolgozott hetek száma 2 volt. Mert az első héten Alízzal kéz a kézben végeztük el a piszkos munkát, az utolsó hetem pedig a Horni magányban telt el csendesen.
Az elmúlt munkahét is 3 napból állt. Csütörtökön már megjelent Gerda nagyi, és átvette az irányítást.

Persze a hétfőm a maratoni vasalásról szólt. Meglepetésemre Ama mosott rendesen, de a vasalással nem birkózott meg. Nem is csináltam mást, csak vasaltam és mostam rendületlenül, de kivégeztem mindent. Megkönnyebbülés volt. Így egy nap alatt visszarázódhattam a megszokott munkatempóba. Ráadásul Ama hétfőre is megfőzött helyettem. Nyugati kényelem, mi?

A nagyinál töltött egy hét jót tett a Jinxxel való kapcsolatomnak. Könnyebben kezelhetővé vált. Na persze a reggeli veszekedések elkerülhetetlenek. A három gyerek közül kettő, folyamatosan harcban áll. Sál, gabonapehely, cipő… mindig van valami bődületes ökörség, amin vitázni lehet. Ha Imaan a párbajozók egyike, biztos lehetek benne, hogy a vége bunyó.

A leg-eseménydúsabb estének a szerda bizonyult. Edwin időben hazaért az ínycsiklandozó paradicsomos tésztára. Mindig fergeteges jókedvem támad, ha tésztát főzhetek. Pasta, pasta, pasta forever! Jinxx is boldog volt, valószínűleg nem a tésztámtól, de elég az hozzá, hogy sikeresen ránk erőltette a „mutogass állatokat és találjuk ki mi az” játékot. Ez eddig még rendben is volt, bár békaként ugrálni teli hassal, desszert helyett, nem egy felemelő érzés.

De ami utána következett! Just dance! Ez egy tánc-karaoke videojáték. A kezedben tartasz két bigyót, kábellel összekötve, ami eleve rövid ahhoz, hogy egy felnőtt ember széttárja a karjait. Ezek a ketyerék érzékelik a helyes pozíciót. Szóval indul a zene, megjelenik a pink színű Kate Perry, és nyomja a koreográfiát. Te meg csinálj amit akarsz. Megnyugodtam, hogy nem én voltam a legbénább. Edwin fölöttem teljesített a sutaság terén. És mivel a galérián játszottunk, párszor alaposan lefejelte a gerendát is. De a játék önmagában isteni. Be kell szerezni egy ilyet otthonra is, mert igazi party game!

A csütörtök nagyi árnyékában folydogált. Bár kicseleztem az öreglányt, mert áthúztam az összes ágyat az érkezése előtt, így a mosás és a vasalás rá maradt. Múltkor ő csinálta ezt velem… hehe, most már tanultam az esetből. Inkább 15 perc ágyazás, mint a dupla ágyhuzat vasalása. Este vadul paskolta a húsgolyókat. Ha szenvedélyes receptgyűjtő vagy, akkor tessék: Másfél kg darált marhahúsba vegyíts egy kiskanál sót és borsot, valamint két kanál zsemlemorzsát. Formázz jó maréknyi húsgolyókat és süsd meg bő vajban. Valamiért abban a hitben élnek, hogy az agyonégetett vaj, sokkal egészségesebb, mint az olaj, ne adj isten, a zsír.

Köretként krumpliröszti szalonnával, sütőpapíron sütve és főtt zöldbab. Várjál, még nincs vége a kulináris kalandozásnak: a husit mártogasd apfelmoussba – ez egy az egyben megegyezik az almás bébi papival. Szerencsére már nem forszírozzák, miért nem eszek húst, megelégszenek azzal, hogy nem szeretem a marhát.

Pénteken nagyi vadul körmölt valamit. Nem is foglalkoztam vele. Kicsit csodálkoztam ugyan, miért nem kötöget inkább, kötőtűit a hóna alá szorítva. Sosem láttam még valakit így kötni. Leszorítja a kötőtűt, és sebesen hurkolja rá a kis csomókat. Közben, talán a hónaljizomokat igénybe véve, megmozdulnak a kötőtűk is. Mialatt Zwolle-ben voltam a nagyi eltűnt és maradt utána egy levél. Ez persze csak este derült ki, a csodálatos vacsi után. Lazac volt, sok zöldséggel és kuszkusszal. Szejettem! Mialatt a gyerek a hátamon lovagolt, fél szemmel és füllel halottam, amint egy levél kerül felolvasásra. Colombohoz hasonló ösztöneim azt súgták, ez csak az a bizonyos kötögetés helyett íródott levél lehet. Bizseregni kezdett az oldalam, és ezzel egy időben feltámadt az üldözési mániám is. Mi van ha rólam szól, ha engem fikáz? De nem láttam árulkodó jeleket. Így marad a kíváncsiság.

Reggel képes voltam 10 óra előtt kikelni az ágyból, csak azért, hogy kihasználjam az alkalmat, amikor egyedül vagyok, és belekukkantsak a levélbe. Huh, nem rólam szólt.
A történethez hozzá tartozik, hogy hetekkel ezelőtt A. iszonyatos drámát rendezett a volt férjével, mert az nem engedte a kicsinek, hogy chipset egyen a vadonatúj luxusautójában. A dolgot én is eltúlzottnak éreztem, és így volt ezzel nagyi is. Sajnos nem értettem a bő lére eresztett üzenet minden részét, de a lényeg megvan. Egy kis kioktatás, fenyegetés, és a végén: azért ennek ellenére őrizzük meg a jó kapcsolatot. Imádom ezt a kis cselt. A pofádba dörgölök mindent, aztán azért megnyugtatlak, hogy csupa jó szándékból mondtam. Ez van, ha több nő huzamosabb ideig egymás közelében tartózkodik. Nő és nő közötti barátság ritka, mint a fehér holló. Anyós és meny közötti barátság pedig… Nem tudom, én inkább okos érdekszövetségnek nevezném, amire kevés anyós képes.

Na, a hétmérföldes csizmámmal el is érkeztem a mai naphoz. Kettő óra körül jár. Vajon tartogat még valami meglepetést?

2010. március 6., Hattem