Adósságom majdnem fele

In medias res, vagyis szökkenjünk mindjárt a hétvégére. Nem! Nem a most következőre. Látnoki képességeim pelyhes szárnyacskáit még csak most szellőztetem, de az időegyenes mögém eső részén már igen jól eligazodok. Nem mondom, hogy nincsenek homályos részletek, de megnézem én magamnak azt az önjelölt Ózt, akinél nincs néha-néha egy kis filmszakadás. 

Hónap vége van. Számomra elég régóta. De ez a hétvége már az abszolút célegyenes. Vagy inkább utolsó stáció, hörgő sóhaj a dárdadöfés előtt. De ha csak a helyzet puritánságához szeretnék hű lenni, akkor annyit fűznék hozzá: elfolyt a lé. És nem elég, hogy sanyargat a gazdasági válság, még oma-weekend is van, ami extra hosszú, és extra unalmas. Még jó, hogy Fortuna erre garázdálkodott, és beszervezett egy oma-hétvégét a ryan-kúriában is. És ez a római szerencse-menyecske igencsak jó kedvében lehetett, mert olyan gyönyörűen szikrázott a nap, hogy lekívánkozott rólunk a ruha. Leterítettük a subánkat a kanális partra, és egymásnak estünk. Jó kis story, mi? Ne köszörüljétek a köszörülnivalót. Ez a kis fricska csak a nagy T-nek szólt, aki kizárólag öt éves fiúcskákra, és kortól függetlenül, meleg férfiakra féltékeny. Topless közszeméremsértés helyett inkább elindultunk pangani a hattemi délutánban. Azért a kanális part az megvolt. Kacsafotózás, kacsakergetés, az amerikai teoretikus megismertetése a kacsamáj szépségeivel, és amikor végképp feldolgoztuk a szárnyas témát, akkor jött az álmodozás. Mert ez így stílusos. Feküdni a fűben, süttetni a kilógó bőrfelületek, rávicsorogni a bárányfelhőkre és utánuk engedni a fantáziád. Végeredményben olyan munkát keresünk, amellyel bejárhatjuk a világot, és annyit pénzt fizetnek érte, hogy még a bankkártyákat is vasvillával keljen forgatni. Kérem, ha van ötletetek, ne habozzatok megzavarni vele!

A péntek esténket már a hét elején megterveztük. Remélem mindenki látta már tízszer a Csokoládét. Aki nem, az azonnal pótolja, amint a mondat végére ér. De el ne kövesd azt a hibát, hogy nincs melletted legalább pár szem jobb bonbon. Mi úgy fél kilónyi maja csodaszert tettünk magunkévá. Számunkra Hattem egyik piroslámpás helye az ún. Bonbon ateliér. A kirakat tele csokiszobrokkal, apró, kézzel formált bonbonokkal és pralinékkal, lassan alácsorgó krémes fondüvel, és friss gyümölcsökkel. A másik üvegtábla mögött hatalmas üstökben, lomhán pöfékel a fekete arany (ez esetben tekintsünk el a kőolaj hasonlattól). Amint benyitsz, megcsap a semmivel össze nem téveszthető kakaóvaj illat, és a nyáltermelésed fordulatszáma is magasabbra ugrik. A hasnyálmirigyed már raktárra termeli az inzulint, te meg vidáman hagyod ott az utolsó fityingedet is, egy-egy rád kacsintó „kulináris örömlány kegyeiért”.

A mi kis mozimatinénk azonban nem ment olyan egyszerűen, lévén, hogy nálunk akartuk megejteni. Az estén ryan hivatalosan is a család barátjává lépett elő. Ezt könnyítette, hogy papszi londonban van. Így kaphatott hivatalos vacsi és szundi meghívást a rezidenciánkba. Ezt előzte meg a focinak nevezett labdajáték, amit négyesben szenvedtünk el. Férfinak látszó barátom épp oly pocsék ebben, mint a kis cappuccinom. Mindketten úgy érzik, a strandpapucs a legmegfelelőbb felszerelés. És nekik nem is kell ennél több, mivel a labdát messziről kerülik. Az egyetlen serülés, amit okozhatnak, az a dobhártyádon eshet. Kezdem úgy érezni, a helyük inkább a ponponlányok között van. De nem az evésben. Életem eddig látott leg-gayebb fagylaltját sikerült lenyomniuk a nyelőcsövükön. Eleve pohárba kérik, ami nem más, mint szentségtörés. A fagylalt legjobb része az ostya! Mint minden, itt a jégkrém is eszméletlen édes. Erre extra karamell és csoki öntetet kérni, majd rálapátoltatni még egy marék csokireszeléket, és két perc alatt nyomni le egy XL adagot…a szervezeted ellen elkövetett gerillaakció. De megtették. Béke poraikra!

Sajnos az éjjel nem élvezhettük maradéktalanul Johnny Depp kifogástalan színészi alakítását (meg minden mást, amitől annyira szexi), mert folyamatosan egy-egy éhenkórásszal kellett megküzdenünk. Gyerekek, anyátok 50 eurós órabérrel dolgozik, miért a mi csokink kell???

Az este tanulsága azonban:

1. Johnny verhetetlen.

2. A gyerekek is.

3. Hajnali ötig a semmiről beszélgetni jó dolog.

4. Másnap reggel felkelni kevésbé.

Apropó, másnap reggel! Igen, ez a következő történet.

"Füstbe ment terv"

Átlagos szerdának indult a nap. Nem aludtam el, nem öltözködtem fel tisztességesen, lusta voltam elmenni az uszodába, 10 órakor még mindig a melegítőmben fetrengtem, alatta a pizsamámmal, azon töprengve, hogy a déli találkozónk ryannel mégiscsak megérdemelne egy tusolást. A hajmosást már elég túlzónak éreztem, talán beleengedem a vasalót. A vége persze egy fekete sapka lett. 

A szerda az amcsi egyik szabadnapja, és én is elpasszolom a kis bambinómat szocializálódni egy-egy pajtásához. Így ez a mi hivatalos coffee day-ünk... lett volna, ha nem csörren meg a telefonom. Anyuka barátja „bedugult“, így hivatalos szükségállapotot hirdettek ki, ahol a felmentő sereget én alakítom. Fel kell szednem az angolul nem beszélő kis évát, akit életemben csak egyszer láttam, és elszórakoztatni, amíg apuka megküzd a holland közlekedési csúccsal, ami átlagosan reggel 7-től, este 8-ig tart.

Tanácstalanul álltam az iskolaudvaron. Hirtelen olyan egyformák lettek ezek a szőke kislányok. Olyan ez, mint a dinnyevásárlás. Nyomogatod, szagolgatod, kopogtatod, mintha nem lenne teljesen mindegy. Na, gondoltam magamban, egyet elkapok, aztán ha senki sem szalad utánam, hogy ez már foglalt, akkor jó lóra tettem. A gyermekrablásért letöltendő börtönbüntetéstől a kis cappuccinóm mentett meg, akit 30 másodperc alatt NCIS nyomozóvá, és személyi tolmáccsá avattam. Vívtunk egy test-test elleni közelharcot, mert a kislány nem elég attraktív ahhoz, hogy ő hazahozza. Az egyesség vége az lett, hogy három gyerekkel indultam neki a délutánnak.

A kis „jéghegy” – mert magyarul ennyit jelent a neve – az én kis „péntekem” – ami pedig j. második neve, afrikai szokás szerint arról a napról, amikor született - legjobb barátja. Ha nem lenne ilyen fiatal, akkor azt hinném, Exupéry róla mintázta a kisherceget. A szőke fürtök azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy én idegeimen kötéltáncoznak egész délután. Ehhez csapódnak még az ikrek, na meg ryan, akit már nem volt időm, lemondani. És amikor 7 ember összeverődik, már miért is ebédelnének tojásrántottát. Palacsinta kell nekik! És most a holland táplálkozástörténet újabb gyöngyszeme következik. Vastag amerikai palacsinta, egy szelet goudával együtt sütve, amit aztán meglocsolok juharsziruppal, és csokoládéreszelékkel. Ezt feltekerem, aztán már húzhatja is rá magát a gyerek. Kiadós, egészséges és dietétikailag kifogástalan eledel. Az ilyen ebédek miatt kell még legalább két hónapig, napi ezer kalória alatt maradnom. 

Amerikai barátunkat igencsak kedvelik a gyerekeim. Olyannyira, hogy azt hiszik, hozzájuk jár látogatóba. Így az unalmas szabadtéri kávézgatás, napfürdőzés és cseverészés helyett, abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy „dance karaoke”-t játszhattunk egész délután. Ez a videojáték az „önként megalázom magam, ti pedig röhögjetek, és viccesnek hitt megjegyzéseket tegyetek, mindenféle hezitálás nélkül” szinonimája. Kezedben a kis érzékelők, a pupillád kitágul, és minden érzékszerveddel kate perry ringó csípőjét lesed. A maradék agyi kapacitásod arra fordítod, hogy a monitor alján száguldó piktogramok alapján megfejtsd, milyen figura következik. Hogy a tested mit művel e közben? Arról sajnos már fogalmad sincs. Annak ellenére, hogy ryan másfél évet töltött chicago egyik legjobb színművészeti főiskoláján, az 5 éves fiam egyszerűen a 100 éves tölgyfapadlóba döngölte. Hát igen, mozgáskultúra ide, mozgáskultúra oda, ez a rutin hatalma. 

Szeretném azt mondani, hogy nem volt jó, de ezek a gyerekek alapjáraton tündériek. És mikor bebújhattam a nagy, szőrös pokróc alá, kezemben a langyos teámmal, és onnan kommentálhattam a „rongyláb janikat”, megfogalmazódott bennem a mindig is titkolt, lappangó vágy: „Nekem is kell egy ilyen otthonra!”

Vitézek, lóóóóóóóóóóó_ra!

Csak egy halk sípolást hallottam. Kicsit feljebb húztam a takarót, mert a csukott szemhéjamon át is bántóan erőszakos volt a betüremkedő világosság. Még mielőtt a tudatomig hatolt volna a felismerés, kényelmesen nyújtózkodtam a paplan-fészkem tojáshéjrepesztő melegében. Aztán, ahogy az idegpályákon szikrázni kezdtek a neuronok, kezdett gyanús lenni a nagy nyugalom és a szikrázó napsütés egyidejű jelenléte. Milyen nap is lehet ma? Ha csak nem került sor rejtélyes földönkívüli találkozásra, akkor hétfőt kell, hogy mutasson a naptár. Vagyis dolgozom. És hány óra lehet ilyenkor? Kissé idegesen tapogatóztam a telefonom után. Sehol sincsen, vagyis még mindig az utazótáskám fenekén sziesztázhat, amiből egyenesen következik, hogy még mindig ki van iktatva az ébresztőm, amiből pedig az következik nyílegyenesen, hogy „A p…ba, elaludtam!”. A következő pillanatban, megdöntve a helyből távolugrás világrekordját, derékig a táskámban matattam, a távrecsegőm után kutatva. Mert hátha a biológiai órám, talán az ébresztett! Hát a biológiai órám, az körülbelül annyit ér, mint Ronaldinho jobb lába egy sakkmérkőzésen. Fél órás hátrányból kellett a napi rutin tovarobogó szerelvénye után startolnom (Huh, túl sokat vonatozom. Micsoda hasonlat!). Nekem ez nem lett volna különösebb probléma, de a gyerekeimnek el kell jutni az iskolába, és a csendről ítélve, korántsem ezen dolgoznak.

Valahogy úgy képzelem el a francia idegenlégiósok kiképző táborát, mint a mi következő 15 percünket. Felrúgva minden eddig ismert fizikai törvényt, egyszerre rúgtam be a három gyerekszoba ajtaját, és ordítottam: „Felkelni! Elaludtunk!”. És ez a két szó, a megfelelő hangmagasságon, hangszínen és időpontban egyszerűen csodákra képes. A kis cappuccinóm, és I (az érettebb ikerlány) egyszerre hajtottak végre egy duplaszaltó tripla flip-et az emeletes ágyról lefelé landolva. Y békésen szunyókált tovább. Ő alapjáraton is mindig késésben van.

Hónom alatt a gyerekkel sprinteltem a lépcsőn felfelé. Mire elértük a fenti fürdőszobát, már meztelen volt. Gyerek a zuhany alá, fogkefe a szájba, egy kis fogkrém utólag. A parancs: „El ne mozdulj!”

A következő három emeletem lefelé, azt hiszem, a legjobb kaszkadőrök közé repít majd. Természetesen nincs kenyér, irány a pékség. A legényke kint füstölög a bejárat előtt. „Ide a kenyeremet!”, ordítom messziről, mindezt pizsamában. Képzeld el, hogy épp azon dolgozol, hogy bevidd a reggeli nikotin adagodat, amikor a kihalt utcán megjelenik egy feléd száguldó nő, ezüst papucsban és rózsaszín pizsamában, elég meggyőzően követelve egy teljes kiőrlésű kenyeret. Szerintem felfogta, a dohányzás veszélyes dolog.

Mire visszaérek, a két lány vigyázban áll a konyhában, kezükben kések, vajazásra felkészülve, megfelelő mennyiségű csokireszelékkel felfegyverkezve. A gyerek még mindig ázik, szegény már olyan, mint egy aszalt szilva. Begöngyölöm egy törölközőbe, óriás műlesiklás a konyhába, kenyér a szájába, lábak a nadrágba, a lábujjammal fésülöm a haját. A tízórai ma süti, és az ebéd is az. Legyen mindenkinek jó napja! Indulás előtt végignézek a kis csapaton. Barna nadrág, kék póló, narancs melegítő, piros cipő… csak az anyjuk haza ne érjen időben!

Végül is, megcsináltuk! Megy ez nekünk fele annyi idő alatt is. Talán ha kicsit finomítanánk a technikán, szép eredményeket érhetnénk el a tűzoltóság, vagy a rohamosztag soraiban!

"Magyarázom a bizonyítványom..."

A szokásaim rabja vagyok! Igaz, hogy ezek a szokások olyan gyorsan változnak, mint a hazai szexikonok méretei egy playboy fotózás után. De így szép a börtönélet! Most kulisszatitkok következnek! Azért még ne küldjétek tovább a linket. Nem a nem létező szexuális életem kerül boncasztalra. 

Mielőtt bármiféle irodalmi, írói, alkotói tevékenységbe kezdenék, mindig átrágom magam az előző bejegyzésemen. Úgy másnapos szemmel. Szagolgatom, csócsálgatom, farkasszemet nézünk, aztán darabokra szedem. Rituálé, agytorna, beteges önimádat, kínzó maximalizmus… nevezd, aminek akarod. A tegnapi miatt én kérek elnézést. Erőltetett, túlzóan finomkodó és a kommunista cenzor valószínűleg irigykedve döfött volna le a ceruzájával. Csupa, csupa pirossal áthúzott mondat, a virtuális szemetesbe hajított gombóccá gyűrt word dokumentum, félbe harapott vélemények, cukormázas galacsingolyók. Nem túl hosszú blogírói pályafutásom elején, nem feltételeztem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Anyámmal a legritkább esetben vitatom meg, miért jó szakadt farmerban segget rázni egy fülledt éjszakán. Tomi egy füstölgő cigi láttára kapott vérszemet, és tegnap a fb-on vívtunk egy olyan csatát, ahol nem tudtam, hogy most én vagyok a bika, vagy a torreádor. Remélem mindenki élvezte az összecsapást. Akire fröccsent egy kis vér, az legközelebb ne üljön olyan közel. És van jó pár olyan ember, akit igencsak feljavítottam már. Nyugodtan nyithatnék egy sebészeti magánpraxist. Nincs megelégedve a pszichológiai derékvonalával? Szarkalábas a humorérzéke? Megereszkedett az önbizalma? Lépjen be az életembe! Ha egy hajóba kerül velem, újjáalkotom! De emberek! Nem tudom a blogot mindenki szája íze szerint formálni. Magadra ismertél? Tartsd titokban! Senkiről sem mellékelek útlevélképet! És ha nem tetszik? Szólj be, mint ez az idióta itt a chatboxomban. Pironkodom kicsit a közönségességem miatt. De nem értem, hogy egy holland, angolul prüszkölő internetzsivány, mihez képest alkot véleményt. És még ha csak az oldalamról? De rólam. Mert az utolsó két szava, a szűkös holland argó gyöngyszeme, és mindennek titulál, csak éppen kisasszonynak nem. 

Talán egyszerűbb lenne törölni az üzenetét, és elkönyvelni annak, ami. De joga van a véleményéhez, ahogy nekem is a saját gondolataimhoz.

Dancing Queen

Alig siklott ki a vonatom a zwollei állomásról, amikor megcsörrent a telefonom. Timi hívására számítottam. Talán pingvinnek öltözött greenpeace aktivisták térítették el a vonatot. Nála semmi sem lehetetlen. De nem! Mindössze kéjti közölte velem, hogy túl sokáig ült a klotyón, nagyot sprintelt az állomásra, felfokozott izgalmi állapotában rossz helyre vett jegyet és rossz vonatra szállt. Ezek ketten már nyithatnak egy klubbot a fb-on. Vagy már látom a közösen megjelentetett könyvük címét: „Train rém, avagy a tömegközlekedés szellemvasútja!”. Azon töprengtem, hogyan valósítom meg az ablakon kihajolós, hangosan visítós és gyors karjelzéseket végző aktivitásomra felszólító kérését a deventeri állomáson. A vonatom légkondicionált, az ablak nem nyitható, a feszítővas-üvegvágó mini szettem otthon maradt. De még ha sikerül is lyukat ütnöm az üvegen, akkor is a földszinten ülök, tehát a betont csapkodhatom nagy lelkesen. Az egész performance vége az lett, hogy a szerelvény lassan kúszott el a bambán ácsorgó kéjti mellett, én pedig kényszer városnézésre kárhoztattam Zuthpenben, amíg sikerült elcsípnie egy csatlakozást. A nagy izgalmakra, és a viszontlátás örömére már a kupéban elfogyasztottuk az ajándék nasit, és csak a dugóhúzó hiánya akadályozta meg a korai italozást. Zsú röpke fél óra alatt rálelt az elméletileg nem létező állomásra, és még egy fél óra alatt sikerült felszednünk timit is. Mert mondanom sem kell, hogy különböző falvakban szálltunk le. A csapat tehát összeállt. 

Gyors és hangos városnézés Varsseveldbe és Doetinchembe, 150 rettenetesebbnél, rettenetesebb fotó, köztük a nevezetességekkel, mert rólunk aztán senki ne mondja, hogy megvetjük a jóféle holland kultúrát. Zsú csapatunk legfrissebb tagja gyilkos indulatokat kezd táplálni a kamera iránt. Saját bevallása szerint egész életében nem sütötte el annyiszor a masináját, mint mi egy délután alatt. És valószínűleg sosem látott még ilyen, sáska módjára pusztító lányokat, akik mindent megtapogatnak, ki- és felpróbálnak, és eszmecseréiket 100 decibellen folytatják. Halláskárosodás, ideggyengeség, és a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok jellemzik csapattevékenységünket. 

Persze nem eszünk túl sokat, 10-re vacsorameghívásunk van egy török étterembe. Zsú inkább szeretője, mintsem barátja, török, és a baráti köre, nagyon optimista a felbukkanásunkkal kapcsolatban. Na tessék, legyél elég szép és vidám ahhoz, hogy a vacsi grátisz legyen, de ne legyen elég ahhoz, hogy a fiúk magabiztosakká váljanak. Mindezt party out fit-ben! Azt hiszem, az hogy gátlástalanul tömtük magunkba a fokhagymás szósszal áztatott kebabot, és háromdecis pohárból ittuk a rakit, elég sokat tompított a fényünkön. De azért köszönjük fiúk! És tudod mi a jó az ánizspálinkában? Kellemes szájszag böfögés után.

Mielőtt a szaftos party-részletekhez érnénk, megemlíteném a török mentalitás egy-két jellemvonását. Én sosem kérdeztem meg tomitól, hogy elmehetek-e bulizni. És azt hiszem ez volt a baj! Ezért nem utalja nekem a pénzt! Drágám, mától kezdve, ha megtisztellek a kérdéssel, és te rábólintasz, kérlek erkölcsi támogatásod mellett, biztosíts egy kis anyagi függetlenséget is a bájos kedvesednek! 

Pár szó a helyről: Radstake! Jó, ez így elég kevés. Az egyetlen disco, aminek lovardája van. Jó, ez így elég bizarr. Egy nagy istálló. Ez pedig elég kiábrándító! Egy lovas központból nőtte ki magát Hollandia egyik legnagyobb szórakozóhelyévé, amely 5000 ember befogadására alkalmas, 8 teremmel, a legkülönfélébb zenei ízlés és elhajlás kiszolgálására. Na, ez azért már jobban hangzik… de az előző állítások is helyénvalóak. Külön disco-buszok hozzák-viszik azokat a fiatalokat, akik nem kerékpárral érkeznek.

Hosszú percekig csak tanácstalanul kóvályogtunk a helyen, és nem a felszabaduló etil-alkoholtól. Kivéve talán zsút, aki elég lázán értelmezte a raki vízzel való hígítását. Kicsit féltünk is, hogy leesik a forgó emelvényről. Személy szerint én egész este egy retro partyn égettem a zsírt, tekintve, hogy lassan én is őskövületnek számítok egy discoban. Ehhez képest ezelőtt még sosem voltam egész éjjel a középpontban. Ha ezt otthon szeretném elérni, akkor minimum a mellbimbómat kell villantanom, hogy elvonja a figyelmet a tűsarkúban imbolygó járásomról, és a kikandikáló harisnyatartómról. Itt mindezt elértem egy kitaposott csizmában, farmershortban és cowboy ingben. A holland lányok mellett ez is elég! Számukra az „ereszd el a hajamat” nem más, mint álldogálni a villódzó fényekben, görcsösen kapaszkodva egy kétdecis söröspohárba (önmagában nevetséges!!!), és akaratlan izomrángásokat imitálni a végtagjaikkal. Mi pedig csak táncoltunk, nevettünk, és egy óra leforgása alatt a reflektorfényben találtuk magunkat, a DJ számlájára vedelve a „limonádét”. Ismeretlen fiúkkal fényképezkedtünk, akiket az sem tántorított vissza, hogy az én ingemből csavarni lehetett az izzadságot és a sört. A buli elején még megfurdaltak utánunk a fejek, a végére szerintem már csak a gyomrok. Teljes amortizálódás!

Szerintem a holland dizsitörténelemben még sosem kavart ekkora sikert 4 lány felhőtlen bohóckodása. Részemről legalábbis nem lehetett több! Hiszen én már öreg vagyok, kövér és mindezek tetejében kapcsolatban!

A nagy leleplező show

A fél cipőgyűjteményemben mertem volna fogadni, hogy a hétfő a bambán magad elé bámulás jegyében telik. Amiatt nem izgultam, hogy tétlenül kell majd pörgetnem az intellektuális üresjáratokat. A három gyerek gondoskodik arról, hogy hétfőn katasztrófa sújtotta területté lehessen nyilvánítani a lakást. A háborús veszteségeket súlyosbítja nagyi kétnapos itt tartózkodása. A takarítás fogalmát valószínűleg különböző értelmező szótárból sajátítottuk el. Bár erősen kétlem, hogy ő valaha is utána nézett volna, mit takar a betűhalmaz.

Apuka hétvégén kivette részét a házimunkából. Ezennel is köszönöm, hogy átrendezte a konyhát, így extra egy óra „szórakozási lehetőséget” teremtett.

A romok eltakarítása csak ezután vette kezdetét. Bokáig gázolsz a retekben a gyerekszobákban, és csak reménykedsz, hogy már minden döglött, ami a földön hever. Meséltem már a hétfői mosás-maratonról. Egyedüli résztvevőként most is rajt-cél győzelemmel zárult. De hogy került újra egy dupla ágynemű a vasalnivalók közé??? Megint megküzdöttük a mi kis csatánkat. A gyerek összepisilhette a szülői szentélyt, ezért volt a komplett imidzsváltás. De előtte megjelölte a saját területét is, mert egy kalózos paplanhuzatra is ráleltem. 

Ezek a kellemetlen kötelességek jelentős időt vontak el az on-line életemből. De nem annyit, hogy ne tudjam egyenesben követni timi és új lovagja szerelmének kibontakozását. A vonatok királynője, miután egyetlen szerelvényt sem tudott eltéríteni hazafelé, elcsavarta egy ártatlan, Afrikából ideszakadt diákocska fejét. Én csak képről ismerem a szerencsés herceg jelöltet, de a szája olyan széles, hogy ha megcsókolna, nyálas lenne a szemgolyód.

Ez a naiv leányzó csak ücsörgött a vonaton, és remegtette szempilláját az általam nyisszantott tökéletes frufru alól. Ahogy a nagy barna tekintet a fiú nagy barna fejére tévedt, megtörtént a csoda. Pákó helyet kért és szót. Nem tudom miről folyhatott a diskurzus, de elég információ gyűlt össze ahhoz, hogy főhősünk ráleljen törökbugyogós hercegnőjére a facebookon. Igen, a fb misztikus világa! Az egyik istállót trágyáz, a másik tyúkot ültet, és az ebédszünetben csak úgy hullnak a maffia tagok.

Aztán hétfő délután hősnőnk elkeseredett hívása fogadott. Kis túlzással, megkérték a kezét. Tegnap este még kapcsolatról sem esett szó, ma meg már ő-ből nagy Ő-vé lépett elő. Hiába, ilyenek ezek a nagy…szívű afrikai fiúk. Szerencsétlen ronda, mint a sátán kutyája, így teljesen tárgytalan a dolog. De nem adja fel!

Na, de mire van a fb, ha nem arra, hogy tömegeket manipuláljunk. Először az is megfordult a fejünkben, hogy talán velem kéne kapcsolatba állni. Egy leszbikussal szemben nem lenne esélye. Lesbian chic! Ez a menő. Hátrazselézzük a hajunkat, nyakkendőt kötünk, és hosszú szipkával szívjuk a füves cigit. De végül elegendőnek bizonyult egy sima státuszváltás is. És elindult a lavina! A hét legpergősebb topikja! Gurgulázva fetrengtem az ágyamon a röhögéstől, de csak óvatosan, mert már egyszer leszakadt alattam. Akik nem követnék nyomon cyberéletünket, azoknak mesélném el, hogy a jány most már valóban kapcsolatban van! Eladtam egy aktívan kommentezgető „pásztorlegénynek”. Ha a fb-on lehet árpát vetni, miért ne lehetne igazi, zsíros üzleteket kötni? 3 bornyú, és egy nyúlpár büszke tulajdonosaként várom a fejleményeket. A dínom-dánom remélem nem on-line lesz, mert már igencsak vevő lennék egy házi kolbászra!

Boldog ara, hetyke vőlegény… show time!

Személyes üzenet a legínynek: Remélem jó borod van öcsém, mert júliusban koccintunk!

Coming out!

Nem szeretnék senkit az alvás fiziológiájával untatni, de úgy a 4. NREM fázisba érhettem, amikor Israel Kamakawiwo dalra fakadt mellettem. Legszívesebben ledöftem volna a köpcös hawaiit. Szerencséje volt, hogy ebben a szakaszban a végtagok nem képesek a mozgásra, és hogy nem személyesen tette látogatását. Egyébként is beszorult volna a lépcsőfordulóban. Állítólag létezik már olyan vekker, amely a megfelelő REM fázisban ébreszt. Hát az enyém nem ilyen. De ezzel kapcsolatban egyéb kételyek is felmerültek bennem. Nem hiszem, hogy létezne megfelelő időpont a kikényszerített ébredésre. De ha mégis, az ügy érdekében, minden este össze kéne magam drótoznom egy kakukkos órával? Vagy hálózatról menne, és a helyi templomtoronnyal lennék interdimenzionális kapcsolatban (akármit is jelentsen a szó)?

Még nem érhettem el az álmodós szakaszomig, mégis olyan valószerűtlennek tűnt az éjszaka. A benyakalt alkohol, a film, melynek dobozára elfelejtették ráírni, hogy veszélyes a szürkeállományra, az angol-holland-magyar beszélgetés, mert ugye a tequila elsőként a homloklebeny működését befolyásolja, valamint az elfogyasztott tésztába burkolt mogyoró. Azt hiszem, ez utóbbit erősen eltúloztuk. 

Mindenki aludt még, így a kínos kérdésektől megkíméltük egymást. „Irány a beach!” jelmondattal felhúztam a legmagasabb szárú csizmám. Beletűrtem a fehér nadrágom, ami ugye legalkalmasabb az esetleges homokban fetrengésre. Utolsó ellenőrzés: süti megvan, ivóvíz kéznél, a buszjegy mindezek alatt.

A megállóban dideregve megcsörren a telefonom. Bámulom a kijelzőt. Cs., az ügynök! Ha most azt mondja, elmarad az egész, a busz elé vetem magam. De nem, csak Utrechtben kell felszednem egy sosem látott lányt. Majd kiállok a peronra, és a nevét kiabálom, amit addig valószínűleg még százszor elfelejtek. De miért is menne flottul a reggel? Általában gyerekjáték eligazodni a holland állomásokon. Minden kitáblázva, nyilazva, keretezve, elpantomimozva. A vonatok pedig svájci importtermékek lehetnek, mert pontosan érkeznek, mint a képemen megjelenő pattanások, bármiféle társasági esemény előtt.

Bámulom a táblát: egy vonat, két irány. Elkapom a kávéját szürcsölő kalauzt. Azt hiszem a takeout kávésbödön az alapfelszerelésük része lehet, és az egyenruhával együtt kapják. Kiderül, a vonat spontán mitózist hajt végre Utrechtben. Nekem a hátsó részre kell felkapaszkodom. Gyerekkoromban igencsak megörültem volna ennek a szerelvénynek, mert jó tíz percig számolhattuk volna a vagonokat a sorompó mellett állva. A felénél úgy éreztem, ez már nekem elég hátul van, de a túszul ejtett kalauzom szerint, még nem eléggé. Mint később kiderült, ezt a sejtosztódásos trükköt többen is benézték. Zsú Rotterdamba tette tiszteletét.

Armesfortban felszedtem kéjtit az ablakon kihajolós, hangosan visítós technikával. Innentől kezdve betöltöttük a teret. Olyannyira, hogy Utrechtben hajni magától talált ránk. Állítólag már a peronon hallotta, melyik vagonba szálljon. E helyett a vagon helyett kéne tálalnom egy kellemesebb szót… ez a marhaszállítmányokat idézi.

Hágában nem vártuk meg timit. Megint két órát késett. Ha vonatra szál, összedől az év másik 364 napján működő menetrend. A hétvégén is készülünk valahova. Talán el kéne indulnia pénteken.

Nem tudom olyan elemi erővel visszaadni a nap hangulatát, mint ahogy az engem magával ragadott. Ez a baj az jó élményekkel. Megtörténnek és kész. Megismételhetetlenek. Nem rögzíthetők, és nem teremthetők újjá. Fújt a szél, hideg volt, a táskám nehéz, mégis jó volt megpillantani a tengert. Koszos volt, Duna szagú, és tajtékzott, de akkor és ott a végtelen szabadság érzését nyújtotta. Először fogalmazódott meg bennem, hogy átkozott jó, az amit csinálok, ahogy élek, és ahogy sodródom egyik bizarr élethelyzetből a másikba. Először nem érdekelt, hogy másoknak családja van, munkája, száz diplomája, és „normális élete”. Mert ez bárkinek lehet! Először éreztem magamban azt a „bevállalós csajt”, akit naponta alakítok. Azt hiszem, csináltatok egy pólót a következő felirattal: IRIGYKEDJ! VAN MIÉRT!

A tengerpartról mindenkinek a napsütés, a forró homok és a pirosra sült bőr jut eszébe. De kiszaladni az ilyen sablonokból, olyan mint az extrém sport. Értelmetlenül jó! Dübörög a tenger, elvetődsz egy kanapén, az asztalon rögtönzött tűzhelyben faszén parázslik, és forró csokit szürcsölsz.

Önző módon most nem írok másokról, nem beszélem ki a lányokat a hátuk mögött, és feleslegesen csattogó poénokkal sem traktálok senkit. Nem szeretek tanácsokat adni, mert ez a bölcsek dolga. De ma ez alól is kivételt teszek.

Ne harcolj ha örvénybe kerülsz! Talán egy sokkal jobb helyen dob partra.

Minden jó, ha… de hol a vége?

Elviselhetetlen hárpia! Hangulatember. „Miért kéne neki elmenni, mert én fel akarok mosni?“

1. Nem kell elmenned. A kérdés arra vonatkozott, hogy szétbarmolod-e még egyszer a konyhát. Mert úgy főzöl, ahogy zabálsz. Gusztustalanul.

2. Én meg nem akarok felmosni. Meg nem is kell, mert szabadnapom van. Csak mivel sütöttem, gondoltam rendet rakok magam (és magad) után. Vendégeid is jönnek, te szutyok, meg akartam könnyíteni az életed.

3. Kikérem magamnak, hogy úgy beszélj rólam, mintha ott sem lennék. Vagy, hogy egyáltalán ne válaszolj a kérdésemre.

4. Gondolkodj el, miért nem maradt itt senki egy évig?

5. Ha én itt maradok, az csak annak lesz köszönhető, mert leszarlak. Magasról. Olyan magasról, hogy megfagyjon zuhanás közben, és agyoncsapjon.

A fenti sorokat felháborodásom cunamijának tetőpontján írtam, és utólag is vállalom.

Drámám helyszíne: A konyha.

Időpont: Szombat délután.

Szereplők:

Anyuka, aki ma senkivel sem beszél. Kedvességre akkor képes, ha a 21 km futás után megfelelő mennyiségű endorfin termelődik a szervezetésben. Ilyenkor büdös, de elviselhető.

Apuka, aki konfliktuskerülő, és mint fajtiszta holland, rendkívül udvarias. Persze a kivétel… az kivétel.

Jómagam, aki az au-pair összeröffenésre sütögetett, és felmosná a konyhát. Hogy a jó szívem visz majd egyszer a sírba!

Expozíció: Megérkezik a bemutatott házaspár. Kezükben 10 cekker hirdeti, hogy jelentős summát hagytak a helyi bevásárló-egységek szinte mindegyikében, valamint jó pár csemegeboltban, liquor store-ban, illetve keleti különlegességeket kínáló „ ízlelőbimbó” kéjbarlangokban”. Na, ezt nem a táska hirdeti, hanem a kipakolt banánlevél, és más beazonosíthatatlan importáru. Mindenki szótlanul pakolászik. Hallani lehet a sziesztázó pókok kötőtűinek csattogását.

Bonyodalom: Jómagam felteszem a kérdést: „Felmoshatok-e?” Válasz nem érkezik. Apuka bámulja anyuka széles vállát, amire lágyan omlik a paróka. Megismétli kérdésemet… és várunk. A feszültség a tetőfokára hág.

Tetőpont: Anyuka hollandul odaböfögi az urának: „Miért kéne nekem elmennem, ha fel akar mosni?”

Krízis: Nem is próbalom leplezni, hogy minden szavát értettem. És nem vártam a férje válaszára sem. Visszapréseltem a felhömpölygő káromkodást, ami a hiányos angolom ellenére is szaftosra sikerült volna. Azt még gyorsan átgondoltam, vágjam-e a felmosónyelet a hátába, de voltak szemtanúk.

Tehát, mint aki folyékony nitrogént szívott, párás lehelettel közöltem, hogy a világért meg ne mozduljon, majd körbetörlöm a lábát.

A konfliktus feloldása: itt kukkants vissza az első bekezdésre. Plusz egy jókora ajtócsapódás.

Életmentő volt, hogy megbeszéltem Ryannel egy találkozót. Nem tudom, barátság-e a mienk, de érdekszövetség mindenképp. Kölcsönösen kezet nyújtunk egymásnak az unalom futóhomokján. Vagy együtt fuldoklunk, mint ezen a szombaton.

Ünneplőben érkezett a megbeszélt találkahelyre, ami nála egy vasalt T-shirt-öt jelent. Hattemben semmi sincs, ami menedékül szolgálna két kicsapott au-pairnek. Zwollébe nem akartunk menni, mivel én reggel utazom… Maradt egy üveg tequila, fél kiló citrom, és ryan host familyjének mindig palacsinta szagú háza.

Helyzetleírás következik: ryan szobája falát … nem tudom le merjem-e írni, hogy britney spears plakátok díszítik. Ezt a feszültséget oldja egy süllyedő óceánjáróról készült szappanos film mozireklámja. Az ágya fölött képek a családjáról, exéről, barátairól. Rendkívül szentimentális.

Ezek után inkább a társalgót választom. Hatalmas üres tér, amelyben elveszik a kanapé, és az alacsony dohányzóasztal. Szemben velünk a kandalló, liliputi méretű. A sarokban ruhaszárító, az ablakban egy hatalmas vörös macska. Behúzom a függönyt, jelezve, hogy ez nem az ő napja. Amíg én itt vagyok, ő kint éjszakázik.

Előkészülünk. Két műanyag kétdecis pohár a tequilához, egy XXL pokróc, fél kiló sós mogyoró, és egy kruidenbrot. Mindez nekem nem elég Maria Antoanetthez. Az első 20 percben háromszor vetkőzött meztelenre. Ez se engem, se ryant nem hozott lázba. Ezen az estén már csak egy szirupos komédia segíthet. Ne fintorogj! Ez mindig bejön. Kinek van kedve gondolkodni fél üveg agávélé után. Amitől persze semmi bajom. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. És erősen töprengek, hogyan jelenítsem meg, hogy kijelentésem semmiféle kettős értelmet nem hordoz. Még éjjel kettőkor is csont nélkül dobtam egy tízpontost (azt hiszem ilyen nincs) a lime héjjal a szemetesbe. Úgy három óra magasságában megtámadtuk a családom rezidenciáját. A konyhapulton gubbasztva majszoltuk a maradékot. Arra gondoltam, kár lefeküdni, de lovagom szeme alatt a táskák bőröndökké nehezedtek. Lecuppantottam hát a fejét a süteményes tepsiről, és két csirkecombbal a kezében útjára bocsátottam. A déli szél kísérjen utadon!

És engem is röpke három óra múlva!

Növekvő jókedv, csökkenő íráskészség

Anya, te mit keresel a körmöm alatt? Ásóka, a letűnt médiasztár körömgomba nem kapott itt menedéket. Bár erős a gyanúm, hogy nem az egészségügyi állapotom miatt aggódtál, amikor ide akartad deportálni tomit, hogy kukkantson az alá a bizonyos szaruréteg alá. Igen, elkotyogta, miközben egy XXL-es Jednotáčikkal birkózott. Akik nem Szlovákiában élő magyarok, és a párkyt sem horčicával eszik, azoknak magyaráznám, hogy a fent említett finomság, egy tejszínes, vaníliás túrókrém, egy hazai (nekem a szlovák a hazai) élelmiszerláncról elnevezve, és az én kedvencem. Most már három hónapja nem ettem. A férfi pedig, aki azt állítja szeret, élő adásban csámcsog rajta, és panaszkodik, hogy meg sem bírja enni. Amit szintén nehezen hiszek. 

De akik ma újra a szerencsétlenségemen akarnak nevetni, azoknak: Hátra arc! Ma nincs sebzett szívű au-pair story. It is a happy day! – ezt énekeltem, de jobb, hogy nem hangoskönyvet hallgattok, higgyétek el. Miután elfogyasztottam az ezer kalóriás reggelimet, megittam a kávémat, és pótoltam az eddig kiürült méreganyagokat, teljesen kivirultam. Olyan lehet ez, mint a műtrágya. Jobb az igazi, na de hát az büdös is, meg a répa sem lesz tőle akkor, mint egy lézerkard. 

Mire nagyi megérkezett rendbe tettem a lányok szobáját, áthúztam az ágyneműt, és már egy adag mosás is lepergett. Mikor besompolygott épp derékig túrtam a frigóban. A nap örökös kérdése: mi legyen a vacsi? Így majdnem egy génkezelt répával a kezemben ért a szívinfarktust. Mászok ki a hűtőből, elmélyülve az élelmezési problémákban, hát egy kis ballonkabátos alakkal találom szemben magam. Nem tudtam, hogy most őt szúrjam szíven a répámmal, vagy magamat. Nagyi belépője hatásosra sikeredett, és ennél nagyobbra már csak akkor kerekedett volna a szemem, ha széttárja a kabátot, és valami olyat mutat…huh, de messzire kalandoztam. Miután kellőképp kilihegtem magam, megcsináltam neki a szokásos koffeinmentes kávéját tejporral. Ebből úgy 15-öt gurít le kötögetés közben. Ez a hobbija. Imádja. Igaz, hogy csak az egy sima, egy fordítottig jutott el a technika terén, de ezt tökélyre fejlesztette. Talán már meséltem arról a képességéről, hogy a kötőtűt a hónaljával mozgatja. Egy ilyen hónizmokkal (és ezt a szót nem javította ki a word) kötött, gyönyörű, türkiz sálat kaptam tőle ezen a reggelen. Ezt megelőzően névre szóló húsvéti képeslapot. Olyan jó volt belebújni a puha kékségbe. És tudom, hogy személy szerint nekem készült, mivel pár héttel ezelőtt mutatott nekem többféle fonalat, és kérdezte melyik tetszik. Azt hittem, egyszerűen csak nem tud dönteni. Ma pedig a „választásom” a nyakam körül tekereg.

Még tegnap este hívtam őt, és kértem vegye meg a jegyemet Hágába, a hétvégére. Legnagyobb rémálmaim közé tartozik ugyanis, hogy táskából öntöm az aprót az automatába vasárnap hajnalban. Az utolsó 50 centem azonban elgurul, és én cigánylánynak öltözve táncolok a zwollei állomás szenzoros ajtói előtt egy kis apróért. Mert van ugyan nálam 50 euró, de azt nem veszi el a gép. Minden más körülötted zárva tart, mert a helyi katolikus közösség kiátkozza azt a merész gazfickót, aki mocskos kapitalista módjára kinyitja a boltját a hetedik napon. Ez egy ilyen ország. A végletek Mekkája. Megtűri a könnyű drogokat és a fanatikus vallási csoportosulásokat is.

A jegyem megvan, a táncos jelmezt otthon hagyom. Nagyi viszont nem akarta elfogadni a pénzemet. Csak álltam ott bambán, hogy most mi a baj az én húsz eurómmal. Szerinte a jegy ajándék, amiért jól bánok az unokáival. Ezek szerint a gyerekek nem árulkodnak. Illetve I. mégis. Állítólag valamelyik reggel szörnyű voltam. Biztos a méregtelenítés. De A-nak (mindenben szakértő anyuka) igaza van. Ma az ajtóban ülve megfenyegetett azzal, hogy 10-kor lecsapja netem. Minden éjjel egykor ágyba bújni, és reggelente felvenni a versenyt három kipihent gyerekkel szinte lehetetlen. Erről még referálok bővebben, ha valamilyen módon beizzítom a fogalmazást generáló agyi lebenyemet. 

Ma ennyire futotta. De ha anyával kezdtem, akkor vele is búcsúznék. Most arról érdeklődik, hogy néz ki a lerakott halpete. A megfejtéseket a bedilizek@holagyogyszer.hu e-mail címre várjuk. A szerencsés megfejtők között kétes eredetű ebihalakat sorsolunk ki.

Mert nekem így jó...

Ez képtelenség! Az alkotásban gátolnak az emberek! Esténként úgy próbálok írni, hogy felveszem a napszemüvegem, mert csak így bírom ki a képernyőm villogását. Mint egy elszabadult karácsonyfa! Ahány közösségi oldal és on-line csevegőprogram, annyi szín vibrál ebben a kis sorocskában itt alul. Hogy is hívják ezt? Őrületnek, sejtésem szerint. Egy mondat anyának, egy mondat másnak, egy mondat a blogra, közben tomi duruzsol a fülembe. Félek a kis szürkék lecsapják a biztosítékot. Az én kurzorom is rajta volt már a kijelentkezés menüponton, na de ha nem beszélek senkivel, miről fogok írni? Hiszen ezekből az emberekből merítek: hol történetet lopok, hol hangulatokat, hol kezdő adrenalin-fröccsöt az íráshoz. És minden félmondattal, megjegyzéssel, villogó üzenettel meggyőztök arról, hogy van értelme, amit csinálok. Határozottan jó dolog nektek írni, rólatok!

A megoldás: máskor kell „blogolni”. De hajt a molylepke vér. Éjjel jó bontogatni a poros, kis szárnyaimat. Itt tenném fel a kérdést a biológus olvasóimhoz címezve: van a molylepkének vére? Bár talán elég lesz megkérdezni syst, a gyilkológép húgot, a „Vesszen a Microlepidoptera” klub alapító tagját. Hazai viszonylatokban ma 2070 molylepke fajtát ismernek. Az ő papucsának talpán mindegyikből van legalább kettő. 

Visszakanyarodva: éjjel jó írni, aminek eredménye 5 óra alvás, és egy tartaroszi ébredés. A mai különösen hasonlított az örök kárhozathoz, mert úgy este hat magasságában ért véget. E., a meglepően korán hazaérkező apa kávéja mentett meg. Épp chipsszel tömtem a gyerekét, amikor beállított. Nem magyarázkodtam, nem érdekelt, csak hallgasson már J. A fejemben dömperek vonultak a parlament elé tüntetni. Ma háromszor is elindultam úszni, egyszer még az ágyból is felkeltem az ügy érdekében, de így visszatekintve, remény sem volt bármiféle sporttevékenységre, ha csak az ágyneművasalás nem számít annak. Ez rendszerint nagyira ruházom át, de ama kedden megkért, hogy cseréljek huzatot. És a kölyökét is, mert úgy két napja meglocsolta a matracot. Ezek szerint, ha nem vagyok otthon, lehet pisis paplanban is szunyókálni. A bacik dzsordzsival együtt veszik ki a szabadnapot. Kísértetiesen hasonlít T. családjára, ahol együtt élnek egy kutyával és egy önként beköltözött egérrel. A kutyát T. csak csókosnak hívja, mert bármikor bedugja a nyelvét a szádba. De az ágyneműt minden nap alaposan ki kell szellőztetni, mert éjjel a melegben szaporodnak ám a kórokozók. Tipikus holland következetlenség. Szóval duplapaplan-ágyneműhuzat-vasalás következik. Bedugom az egyik kezem, bedugom a másik kezem, a fejemmel kitámasztom a közepét, rám csúszik az egész… Akkor majd belülről dolgozom kifelé! Majdcsak kitalálok belőle, és akkor majd magam után húzom az egyik sarkát. 15 perces, némának nem mondható pantomimjáték után felfektettem a „ribancot” a vasalódeszkára. Innentől kezdve 20 perc és kész az egyik fele. És szerintem az elég is. A másik felére úgyis rá lesz terítve a dísztakaró. Egy bejegyzés az au-pair kézikönyvbe: Szülők ruháját 10 pontosra vasalni, a gyerekekét meg fröcsköld be a vasalóvízzel (amit itt kapni lehet – illatos desztillált víz). Őket úgysem sokat látják, csak pizsamában.

Arra kell gondolnom, hogy a fejfájásom a méregtelenítéstől van. Utánaolvastam! Azt hiszem értelmetlen az egész. Valamiben meg kell dögleni. Inkább maradok elsavasodott boldog ember, mint lúgos, fejfájós, sápadtarcú biovénusz. Hogy majd idővel elmúlik? Hát hogyne múlna el, mert felhagyok vele. És ezennel hivatalosan végesnek tekintem a fogyókúrámat is. Nálam ez agyilag nem működik. A diéta gondolatára olyan ételeket is megkívánok, amiket előtte évente egyszer. Tegnap este rágás nélkül toltam be a számba egy tábla csokit. Mától kezdve hízókúrán vagyok. És ha a logikám helyes, majd csak lesitek, ahogy a kockák zumbáznak a hasamon. 

Miután felhörpintettem a szívgyilkos kávémat, megettem az elzsírosító kuszkuszomat és az idő is kellőképp elszaladt, magamra találtam. Mindjárt éjfél, de én még mindig itt keringek a vonzó monitor-kékségben. Csak reggel újra kezdődik a Tartarosz! Üssön le valaki! Most!

Egészségetekre!

Reszket a kezem, alig találom a billentyűket. Két okot sejtek: az egyik az éhség, másik a felháborodás lehet. Miután végignéztem a vacsoracsata egész heti adását (állva, vasalás és mosás közben) kopogó szemekkel csörtettem le a konyhába, rászánva magam, hogy egy étkezéssel vigyem be az egész napi szénhidrátadagom (vagy egy kicsit többet). De itt nem lehet bundáskenyeret csinálni! Az igazi bundáskenyér kívül ropogós, aranybarna színű, belül omlósan puha, a héja harsog a fogad alatt, enyhén gőzölög amikor kettétöröd és édes, citromos teával kíséred. És, és, és a kenyérre természetesen annyi sót szórok, amivel egy kisebb holland családot kiirthatnák. Ebben a cyberkonyhában, azonban minden van, csak rendes kenyér nincs. Sőt, az egész országban! Így a próbálkozás végeredménye egy a tojásréteg alól átfeketélő, lapos, szottyadt, sokmagvas lepény, amit a diétám miatt egy salaktalanító teával gurítottam le, melynek alján ott úszkáltak a vízforralóból származó vízkődarabkák is. Talán a nyers uborka mellett kellett volna döntenem, mert az ugye ballasztanyag is, és ilyen viszonylatokban talán nagyobb kulináris élményt nyújt.
Tavaszi nagytakarítást tartok! Méregtelenítek, ami igencsak rám fér a hétvége után. Hol is hagytam abba az utolsó bejegyzésben?

Szombat reggel, vagy inkább délelőtt egy kisebb pékség felzabálásával kezdtük a napot. Kizárólag finomlisztből készült, sok E és más mesterséges ízfokozókat tartalmazó készítményt fogyasztottunk, mert ez esett jól. Egyébként sem azért futottunk össze, hogy együtt számoljuk a kalóriákat. Aztán a családi kerékpárokon elindultunk timi, a messziről jött au-pair lány fogadására. Az első kereszteződésben majdnem sikerült is felpattannom egy autó szélvédőjére, mert lányos zavaromban nem találtam a féket. Ez persze semmi kéjti agresszív közlekedési stílusához képest, aminek oka az lehet, hogy egyszerűen nem szeret megállni.
Almeloba mentünk a már bemutatott samsung vonaton, és mivel annyira, de annyira bevállalósak vagyunk, még ezen a 6 km-en sem mertünk potyázni. Pedig elméletben megvolt a terv. És elméletben csak 1 percet kellett volna ücsörögnünk az almeloi vasútállomás üvegkalitkájában. De mivel timi többszörös vonatszabotázsos kalandba keveredett, így másfél órát tölthettünk a letisztult, ipari környezetben.
Az idő taknyos volt és esős, mint minden szabad hétvégén, ezért kénytelenek voltunk bemenekülni a c és egy a betű nevű kereskedelmi egységbe. Itt mindent megkaptunk, amit nem akartunk. Ezután már csak egy gyors beszerzőkörűt következett a hétvége kellékeiért, amelynek során gazdagabb lettem egy csokitojással, pár tojás ajánlattal, egy ingyen „kávéval” (visszanőtt már a bőr a nyelvedre, timi?) és pár munkásszállóról elszabadult hímnemű jugoszláv lányoknak címzett bókjaival. Ha újra összeáll Jugoszlávia, majd átugrom és átadom nekik.
Mivel eleve későn indultunk, későn is értünk haza – na, hát az ilyen mondatok miatt csúszok le mindig az irodalmi Nobel-díjról. Gyors tempózás következett a hangulat felturbózására, ami azt hiszem a cotton eyed joe című örökzöldre előadott koreográfiában csúcsosodott ki. Józanodás után úgy döntöttünk nem rakjuk fel a facebookra. De amíg létezik ez a videó, nem élhetek biztonságban! A józanodást itt csak áttételesen értem, mert képtelenek voltunk annyit inni, hogy istenesen berúgjunk. Ebben szerepe lehet az elfogyasztott paprikás csirkének is, amibe máig nem tudom, hogy került a currypasta. Én raktam bele?
A desszertünk egy nagyon drága süti lett. Mert ugye nem sajnáltunk belőle semmit… azt akartuk, hogy jó legyen! De megenni egy egész tepsit??? Mégis mit vártunk lányok? Hogy majd a mennyekbe repít? Ehelyett csak dőcörögtünk a kanapén, mint a túlzabált predátorok. Illetve a túlzabált predátorok, akik úgy este tíz magasságában el is indultak portyázó körútjukra. Nem, nem pisiltük körbe a területünket, de csak azért nem mert jó hollandusok módjára bringával mentünk. Hárman kettőn. Timi vezetett, én ültem hátul, és volt mit csinálnom, hogy ne hagyjam a lábam egy-egy oszlopon. Szerintem a krátert, ami utánuk maradt a park sarában, még most is vizsgálják az amatőr csillagászok. Hosszas keringő után bedöglesztettük a motort egy kávéház előtt. Miközben kéjti az ablakon leselkedett, én megkérdeztem egy szőke fiúcskát „ugyan már angyalom, hol lehet itt egy jót bulizni.” Na, állítólag épp a falu egyetlen „szórakozóhelye” előtt álltunk és ígéretet kaptunk, hogy úgy éjjel egy magasságában elszabadul a pokol! Azóta is bánom, hogy nem ismerhettem meg a vriezenveeni lucifert! Egész éjjel otthon emésztettünk. Én a tv előtt, lábamat néha timi szájába dugva.

A vasárnap kínos szenvedésben telt. Megpróbálkoztunk ugyan még egy adag jókedvre derítő kruiden cake-kel, de bocsánatot kérek, elégettem. Amikor kinyitottam a sütőajtót, mondván, jöjjön a tűpróba, nemes egyszerűséggel megszólalt a tűzriasztó. Két percig csak néztem, ahogy gomolyog a füst a két kicsi vulkánból. Lányok, azért a tűzoltókat még megvárhattuk volna, elvégre easter weekend volt, és mi az esőn kívül nem láttunk vizet! Vagy holland szokás szerint eldugtuk volna a sütit a kertben. Bár nem hiszem, hogy túl nehéz megtalálni két füstölgő szénkupacot.
Idén ezt hozta a húsvéti nyúl: indiai paprikáscsirkét, gyenge piát (mert mi az, hogy egy üveg bacarditól nincs semmi bajod?), koppanós sütit és egy detoxikáló húsvéthétfőt! De tudjátok mit: nekem megérte!

U.i.: Az optimista befejezést kéjtinek ajánlom, aki a megismerkedésünk előtt depressziósnak hitt.Most már csak simán hülyének. Hajrá kislány, égjen a zsír!

Irány "kéjti falva"

Állok a zuhany alatt. Kéjtihez készülődöm hosszú hétvégére. Kirittyentem magam, kezdjük 100%-ról az amortizálódást. Miközben a szomjazó afrikai gyerekek elől pazarolom az ivóvizet, az állneveken töprengek. Nem szeretném, ha zsófinak a továbbiakban izzadna a tenyere, ezért mindenkit csak egy betűvel jelölök majd, és az érthetőség kedvéért itt-ott feltüntetem a státuszukat. Valamint kijelentem, hogy az itt leírtak bizonyos részei, az írói fantázia termékei. És hogy melyik részek azok? Természetesen azok, amelyek bárkit is sértenek. Azt csak a hangzatos blikk címlapok miatt írtam le. Zs., az aggódó barát szerint a főszereplőim a megjelenő könyvem jogdíjának akár 50%-át is követelhetik. Innen nyugtatok meg mindenkit, a család tudatában van, hogy blogot írok. Ez itt nem egy földalatti gerilla-akció. Az ő kérésükre nincsenek fotók az oldalamon. De bárcsak már egy ilyen pernél tartanánk! Nem gondolom, hogy ez a blog különösebb irodalmi értéket képviselne. De ha mégis, akkor nem tudom hány unatkozó könyvkiadó-tulajdonos garázdálkodik errefelé, és azokból hány tart igényt arra, hogy az általam szűrt világképet a nagyközönség elé tárja. Ez itt nem más, mint az életem görbe tükre a tőlem megszokott szarkazmus és irónia szemüvegén keresztül. De ha bárkiben felmerülne a késztetés, hogy hírhedtebbé tegyen mint J.K. Rowling, akkor kérem ne habozzon!

A viccet félre téve, A. anyuka adott egy húszast. Hozzájárulás a hétvégémhez. Nagyon meglepődtem, mert csak pár napja kaptam meg a fizetésem, és az elmúlt napokban sem dolgoztam magam halálra. Meg kell tanulnom elfogadni a kedvességet anélkül, hogy a hátsó szándékot keresném mögötte. Persze szabadkoztam, de nem jött rosszul az adomány. Jókedvűen ültem a vonaton, miután átküzdöttem magam az ajtón, melynek kilincsét 25 fokos szögben megbillentve kapcsol be az „open sesame” automata. Pedig ez csak amolyan egyszintes vonat. Se emelet, se billiárdszoba. Na jó, üsse kavics, talán kibírom. 60 km vár rám, de ezalatt 3-szor szállok át. Hazai viszonylatban ez a fél napodat ki is töltené, de itt 3 percnél többet sehol sem töltök a csatlakozásra várva. Almelo-ig IC-vel utazom. Mindenki egyedül ücsörög. Az egyik fiú WC-re megy. Én sosem lennék ennyire merész. Igen, előítéleteim vannak a vonatos mellékhelyiségekkel kapcsolatban. Egyszer majd összeszedem a bátorságom, és bekukkantok. Ha nagy leszek, vagy inkább ha öreg inkontinenciás…
Almelotól Vriezenveenig az Esztergom-Budapest vonalról ismert Samsung vonattal utazom. Álmélkodva konstatálom, hogy sebessége képes meghaladni az 50 km/órát. Felbőg a motor és szinte belepréselődsz a székekbe. Talán nyolcvannal is repeszt. Ez otthon már sínpárszaggató gyorsaság.
Megérkeztem. Fürkészem a szürkülettől elmosódott állomást. A sorompó lámpái bántják a szemem. Keresem az elképzelt rövid hajú lányt, de helyette csak egy copfost látok. Túl hosszú a haja ahhoz, hogy ez alatt a két hónap alatt nőjön meg. De ő lesz az, mert nagyon mosolyog és a magyart is jól beszéli. A szülők még otthon. Apa jött ki elém. Mikor kiszállok a házuk előtt, elrebegek egy instant hálaimát, mert a hazafuvarozásom inkább egy rögtönzött kaszkadőr bemutatóra emlékeztetett. Anya és apa nagyon kedvesek, kéjti meg egy mázlista velük. Sok kaját hagynak nekünk. Túl sokat két, egy hétig diétázó magyar lány számára. A vegaburger, zöldséges kuszkusz, a túrós palacsinta és egy üveg száraz vörösbor (egyikünk sem szereti) társaságában egész éjjel beszélgetünk, olyan dolgokról, amelyeket a személyiségi jogokra hivatkozva, nem osztok meg veletek. Talán majd kéjti, egyszer, a saját oldalán…

Folyt. köv.

Áprilisi tréfa

Ez az egyetlen storym, amely megszületett az előző család szorításában. Nagyon sajnálom, hogy nem erőltettem jobban az írást, hihetetlen történetekről maradtatok le!
Visszaolvasva, ez a kis fricska egy áprilisi tréfának is beillik. Mint ahogy az egész ott töltött idő egy nagy április elseje volt!

Nehéz volt visszatartani a nevetést. A félig megcsócsált karfiolkupacra, még szedett egy merőkanál csirkegulyást és azzal a meggyőző érvvel próbálta a férfiba erőltetni, hogy ez nem marha, hanem csirke. A férj, aki úriember – legalabbis a feleség megítélése szerint – köszönte szépen, de mar így is jóllakott a vízben főtt karfioltól, krumplitól és a zacskós gulyástól... kulinária holland módra, szigorúan só nélkül. Ania erőlködve próbálta visszatartani felszínre törő jókedvét, és igyekezett brokkolikupaca mögé bújni. Öt napja érkezett meg, harmadik au-pairként, egy szutykos szombat reggelen. A lépcsőn térdeltem és vakartam a kutyaszart, mikor betoppant, hadart valamit lengyelül, és elviharzott. Rövidesen visszatért egy utazótáskával, és jelentette, megérkezett.

Kinyitottam a kis fehér kredenc ajtaját és a változatosság kedvéért nem egy félig rágott répa kacsintott vissza, hanem egy vadonatúj illatgyertya. Nem nagy meglepetés, gyertyából itt sosem fogyunk ki. Elmosolyintottam magam. Ez állt rajta: I love you. Milyen kedves, gondoltam, apró meglepetés a megfáradt kedvesnek.
Este fél nyolc, Tádé nem eszik, nem fürdik, csak ücsörög a vadiúj IKEA szekrényben és veri szét gumikalapáccsal. Mindhárman bambán bámulunk, már bevetettük a hívom apát, hívom a rendőrséget, és hívom az atyaúristen trükköt, de hasztalan. Folyik a meggyőzés német, holland és lengyel nyelven is. Tomi néha be-beszúr egy kedves magyar káromkodást. Felkapom mind a 16 kilóját és irány az emelet. Nem olyan egyszerű művelet, minden lépcsőfoknál lefejtem kezét a korlátról és így haladunk felfelé. Az anyjához nem sok reményt fűzök, de kínlódjon vele ő. Vagy legalább adja áldását, hogy vacsora nélkül, pisis seggel bújjunk ágyba. Edytka felpillant fél arcát eltakaró szemüvege mögül, füléből kibányássza füldugóit és kicsit odébbtolja vaskos tudástárát, majd szinte mosolyogva közli fiával, hogy anyuka rettenetesen mérges. Arcát még bűbájosabbá teszi a pislákoló gyertyaláng. Az árnyjátékban tisztán olvasható: I love you. Igen, Edytka szereti Edytkát.