Egyértelműen kétértelmű

Mellettem gőzölög egy csésze rakétaolajszerű kávé! Már csak ez tart ébren. Nem hallom már a sivító, turbinaszerű motorbőgést a tenyerem alatt. A gépem csendes. Egy év, két hónap és 13 nap után, több ezer át-lnk-odott ikon noszogatására és egy szigetelésétől megváló adapter indítatására felkerestem egy értőt. A megabitek és a kettes számrendszer egy aprócska szentélyét, ahol az a jóképű, de rosszstílusú rasztaman, a székfenekű Gombóc Artúr (haj is stimmel) és a „gépedhez szóltam“ táltos játszzák Bill Gates földi helytartóinak szerepét. 

Négy négyzetméter, vagyis kettő a négyzeten – ennyi jutott a szüzeknek.

„Minden-pénzem-a-rasztámra-ment-el-és-már-nem-jutott-turkálós-kockás-nadrágra“ a háromlábú horgászszéken egyensúlyozik és neon zöld ragaccsal, egykedvűen árazza a tintapatronokat. Na jó, az „egykedvű” rosszmájú megjegyzés volt. Senkit sem láttam még eksztázisban árazni.

Székfenekű a szék fenekére illeszti sajátját, tudásának mázsái alatt tiszteletteljesen pukedliznak a görgős szék kerekei. Köszönés közben billentyűkoptatásban megkérgesedett ujjbegyeit usb-kulcscsomójának karikájába dugja és egy heves mozdulattal már tuszkolja is az egyik ketyerét a gépembe: „Csak hogy lássuk, mivel van dolgunk!” Néha odaszól a társának, számomra ismeretlen dialektusát használva az édes anyanyelvnek.

Két óra múlva kapom vissza életem párját, szerelememet és barátomat, függőségem gyönyörének egyetlen forrását. Mint kiderül, cudarul bánok a kedvessel. Utolér a vád, hogy krikettezésre használom. A kiszolgálás azonban kifogástalan. Kapok egy kerekre tömött kis zacsit, melybe a rég elveszettnek hitt apró tárgyaimat gyűjtötték, ízelítőt kapunk az elmúlt másfél év kulináris kalandozásaiból, és azt hiszem egy emberfejet is bedarálhatott a masinám, a gombóccá gyűrt hajmennyiségből legalábbis erre következtetek. Az elveszett fülbevalómon kívül a zacskó tartalmát fétisként megtarthatják. A mellékelt fekete-fehér csendéletet azonban megtartom. Lefénymásolták a hűtőberendezést. Mint egy ultrahangos felvétel! Az előbbi hűtlen szerető helyett, hirtelen a kismama érzés kerít hatalmába.

Vettem egy virágod-flitteres laptop pongyolát. Ezt nagyon helyeslik. Már csak arról kéne leszokni, hogy edényalátétként is használjam.

Látjátok feleim, teljesen megújultam: új cím, új gép, csak én vagyok a régi! De talán már nem sokáig (egyértelműen kétértelmű célzásnak szánva)!

Bóbita-rock

„Bóbita, Bóbita játszik,

Szárnyat igéz a malacra,

Ráül, igér neki csókot,

Röpteti és kikacagja.“

Túlzás lenne azt állítanom, hogy megújultam. Inkább csak aktualizálódtam. Ez a blog egy versenyfutás lett önmagammal. Eszembe juttatja, hogy ideje kibogozni a szálakat, rendet rakni magam körül, hogy újra szájon csókolhasson a káosz.

És a káosz hűséges szerető. Tenyere itt süt a derekamon és leheletébe beleborzongok. Se veled, se nélküled kapcsolat. Fellélegzek, mikor magamra hagy. Ilyenkor hosszú, néma sétákat teszek, kamillateát szürcsölök és virágillatú blogbejegyzéseket írok. De mindig készen állok faképnél hagyni mindent, amint füttyent egyet és rám kacsint, azzal a semmi jót nem ígérő tekintetével.

Vége az au-pair éveknek. Ideje lezárnom. Itt is. Vannak még el nem mondott történetek. Mindig lesznek. Magamon hordom őket, mint láthatatlan rétegeket és várom a megfelelő pillanatot, mikor újra rivaldafénybe kerülhetnek. Nyilvánvalóan nem most. Most süppedőssé teszi őket a nosztalgiának az a fajtája, mely amputálja egészséges emberek cselekvőképességét. Én viszont újabb ugrásra készülök, így izmos lábak kellenek, és magasba lendülő karok, szilárd talaj és a káosz tenyere a derekamon, mely ölelés helyett majd nagyot lök rajtam.

Bóbita akartam lenni. Au-pairből Bóbita. Aztán rá kellett döbbennem, én vagyok a „legbóbitátlanabb” lány a szélessávú internet óta. Körülöttem nem ücsörögnek angyalok, inkább azon dolgoznak, hogy megmentsék a szeles golyójától a fuvolázó békahadat. A Törpe-királyról nem nyilatkoznék. A csigákat megeszem, éjjelenként pedig előnybe részesítek egy sört az ezer éve nem látott barátaimmal. Nem baj, úgy sem lenne már számomra csiga, ami a szunnyadozást koordinálná.

Így lett a blogból egy turkáló. Én sem tudok újat mutatni. Nincs olyan, amit előttem ne írtak volna le, ne szerettek volna vagy ne tett volna magáévá több ezer ember. Second-hand világ. Csak remélni merem, hogy rajtam máshogy domborodik!

A gyík meg a farka

Úgy érzem magam mint egy gyík! – szólalt meg kikukkantva hatalmas napszemüvege mögül és jóízűt szürcsölt a jegeskávéból. Gyíkok a langyos pesti flaszteren. Ad-hoc született tökéletes koncepció.

Öt napja tervezem az utam. Január elején még repülni akartam. Egy Jumbo Jet gépzaja zümmögött körülöttem Hattem zavartalan nyugalmában. Pánikszerűen sűrűsödött a csend és ebbe a lelassított délutánban csapódott be a felismerés: 4 hét múlva szétpukkan a szivárvány hártyából fújt buborék. 11 ezer méter magasan repülünk, sebességünk 850 km/h, a kinti hőmérséklet -52 C°. Én ott kuporogok valószínűtlenül tehermentes életem légvárában. Körülöttem rezonált a félelem, melyet akkor úgy neveztem jövő, és csak egy vékony hártya állt közöttünk, melyre egy magasabb hatalom egy visszafele számláló órát vetített. Én döntöttem úgy, hogy nekivágok. Elkergetem a buborékokat és egy új élethelyzetbe kényszerítem magam. Akkor még nem tudtam mi lesz a jövő: egy hely, ahová elindulok, egy személy, akihez megérkezek, vagy csak egy érzés, mely rámutat, ott vagyok. De keresni kezdtem. Keresni kezdtem ahelyett, hogy feltettem volna a legkézenfekvőbb kérdést: Mit keresel?

Sok álmatlan éjszaka után végre valaki más szegezte nekem a kérdőjelet. Edwin fekete hajfürtjei kúszónövényként szaladtak végig a falon, ahogy fejét fáradtan hátravetette. A piros kárpitos antik széken ült. Mint egy D&G-ba bújtatott bölcs a trónusán.

- Most egy munkát keresel? Miért? Miért nem azt kérdezed, mi tesz boldoggá? Válaszold meg és ne hozz kompromisszumokat. Mi a vacsora?

A vacsora grillezett lazac volt narancsos tagliatelle-vel. Boldoggá pedig az írás és az utazás tesz. Elégek bennük!

Öt napja tervezem az utam. Korfu következik. Előszezon. Aranyárért kínálják a jegyet, melybe mint all inclusive egy 16 órás bukaresti reptéri táborozás is benne foglaltatik. Két nap kell, hogy lemondjak a fellegekről. Lassú vagyok, de megérkezem! Újra bebizonyosodik: pokolba a klisékkel!

Aprócskára görnyedek az állványzatok alatt és áttuszkolom kérésem a pénztárablak spórolós nyílásásán. A hölgy 28 körül járhat, 38 évesre sápasztva és aszalva fénytelen ketrecében. Budapest – Keleti pályaudvar – nemzetközi jegypénztár – az országimázs „netovábbja”. Türelmesen könyökölök a gyalulatlan deszka-állványzaton. Miután tegnap az eTicket rendszerben anyám alsónemű méretét is megadtam, kiderült, személyesen kell tiszteletem tennem a MÁV-nál, hogy egy Budapest-Velence járatra „bebocsátást” nyerjek. 20 perc várakozás után, melyben a „fehérpenészes téliszalámi-szerű” pénztáros ideges rángatózást tanulmányoztam, kiderült, ez itt és most nem fog működni. Így lett nekem Bécs-Velence vonatjegyem, 5 perc alatt, Crista konyhájában ülve, kamillateát szürcsölgetve.

A Velence-Korfu kompbérlet már működőképesebb. Mindössze 8-10 visszaigazoló e-mail, már-már személyes barátság az ügyintézővel, többszöri terhelés a hitelkártyámra, és már csörömpöl is a vasmacska.

A „nagy kaland” után, szemtelenül nyújtózkodtunk el a székeken, arcunkat a léha áprilisi napsütésbe mártva, mentőövként kapaszkodva a feketébe. Eszünk ágában sem volt hasznossá tenni magunk. A nagy dolgokról beszélgettünk és az aprókról, melyekből aztán mindig nagyok kerekednek.

Cristában, a pesti utcazajban megszületett a „gyík életérzés”. A gondolat azóta is itt lappang. Aprócska, törékeny teremtések, jelentéktelenségük teljes magabiztosságával kortyolva a napfényt, akik a leghalványabb árnyék táncától is elillannak, otthagyva egy darabot magukból.

Sally Lunn – a nő, aki egybegyúrta a napot és a holdat

 Felkészületlen és lusta utazó vagyok. Nem cipelek táskát és nem böngészek útikalauzokat. Az egyetlen módja annak, hogy klisék nélkül robogjon át rajtad a meglepetés és Sally Lunn.

Sally Lunnal a délnyugat-angliai Bath vasútállomásán találkoztam. Neve egy jól komponált téglavörös-vajkrémsárga szórólapon virított két puffatag zsömle társaságában. Így utólag, a „lezsömlézésért” elnézést kérek. Azt állították róla, – Sallyről és kis kerek cipójáról egyaránt – hogy világhírű. Világhírű, mint Jamie Oliver és Nigella? Lemaradtam volna egy gasztrocsillag felvillanásáról? Igen, úgy 300 évvel. 

Olvasd tovább A Büfében...

Lepényleső

A beszélgetésünk drámai fordulópontot vett. A véres hurkánkról tartottam előadást, angol és „activity“ nyelven. A disznó kivéreztetésével kezdtem, színészi karrierem csúcspontjaként egyszerre alakítva a disznót és a böllért is. Sophia holland és limburgi keveréknyelven bombázott információval, vagy a Moby Dick-ről, vagy szintén valami rokon ínyencségről, mert ömlöttek az állati „testnedvek”.

A hagyma, répa és krumpli együtt gyöngyözött a fazékban. Az indukciós serpenyőben rózsaszínen pirultak a szalonnacsíkok, melyekből lelkes igyekezettel próbáltam megmenteni párat, még mielőtt hutspotként a répás-hagymás-krumplis massza és a botmixer kései között végezné roppanós karrierjét. Mert ilyen a stampot műfaja: „mindentbele trityitrutty”.

De készült ott még valami. Gesztenyemassza – gondoltam -, végre valami masszívabb struktúrájú desszert a joghurt helyett. De miért süti meg? Mert Sophia félreértette bensőségek iránti, vérben tocsogó lelkesedésemet és a limburgi konyha legmélyebb bugyraiba eresztett alá. Engem, aki fenntartásokkal kezel mindenféle húskészítményt! A pelyvával pettyezett, sötétbarnává szenesített proteinszelet összetevői máig titkosak számomra. Csak sejteni lehet, hogy máj és vér jelentős mennyiségben képviseltette magát. Sosem kérdeztem rá, attól a gondolattól rettegve, hogy esetleg megértem, mi feküdt a tányéromon a hutspot árnyékában. 

A desszert, ami mégiscsak kiütötte a joghurtot a mindennapok szorítójából...