Villámnézet

Hétfő. Szabadnap. Mert dolgozom! Ez külön bejegyzést érdemelne, de nincs rá időm, mert be kellett ugranom kisegíteni. Így a kávézóból rohantam a Matrixba, a kocsiban öltözködve és zokniban pattanva ki a járdaszegélyre. Az élet, ahogy én szeretem. Take away kávéval és lompos csizmában.

Vallomás: Én sosem láttam a Matrix-ot. Ezért fogalmam sincs, miért hívják így a pár hete átadott, vadiúj lakásokat, melyeknek leghatalmasabbikába és legborsosabbjába azonnal beleszerettünk. A másik hárommal sem lett volna baj, ha eltekintünk a második hálószobától, amit Batmannek építhettek, mert vízszintesbe sehogy sem tudod helyezni magad. Kényelmes lehet nyugovóra térni a plafonról lógva alá, bár így nem élvezheted a kilátást, ami a 30x30-as lyukon át nyílik a szemközti falra.

Míg a sokadik és egyben az utolsó ingatlanügynökre vártunk, számolgattuk a „mátrix” árát. Számok táblázatszerű elrendezése, melynek végeredménye egy eldőlő nyolcas – végtelen számlák sora kontra az egyenletbe iktatható véges anyagi javak. De akartuk. Ugyan mi jobbat tudna kínálni ez a furcsán széthulló kisember, hozzá nem illő drága öltönyében, és amatőr zavarában. Néhány háztömb körbesétálása után sikerült megtalálnia a lakást, és készen állt arra, hogy meggyőzzön: ez az, ami nekünk kell. És ez az, ami nekünk kell! Illetve, ez az, ami nekem kell! Rob pedig később meggyőzte magát, ez az, ami neki is kell. Legalább is, a „mátrix” után.

Kedd. Dolgos hétköznapok. Gondos papírmunka. Referenciák és bankszámlakivonatok. Száguldoznak az e-mailek a virtuális valóságban, én meg Rob bringáján a járdán, kivilágítatlanul, szakadó jégesőben.  Szottyosra ázva, mint egy melegtejes kukoricapehely.

Szerda. Megérkezik a vízforralónk. Piros. 3 napig tartó adok-kapok eredményeként. Rob szerint szexi a kallantyúja. Nézegetem magam a tükörben. Aztán a vízforralót…

Túlteszem magam a dolgon és a végtelenre nyúlt listára gondolok. Dolgok, amikre szükségünk van. Azonnal. 3 nap egy vízforraló. Hát, ez eltarthat egy darabig. És a választás sosem kompromisszum, inkább: ki adja fel hamarabb…

Csütörtök. Grillezett chili katasztrófa, avagy a paprikagáz előállítása házilag. Grillezett ananász, friss chilivel meghintve, mely egy kicsit odaég, ezzel párhuzamosan gázneművé válik és megmérgezi az egész családot! A halam kiszárad, én pedig mindennél jobban vágyok egy elektromos sütőre. A többiek pedig egy tisztességes vacsorára.

Péntek. 9 óra munka és egy második műszak a svéd húsgolyók és préselt faforgács kacskaringós birodalmában. Mindketten feladtuk a konyhai szemetesre vonatkozó vitánál. Egyet azonban, be kell ismernem: minden logikát nélkülözve vadászunk. Nem szeretnénk túlköltekezni, de mindketten válogatósak vagyunk. Nagyon válogatósak! Ezt „übereljük” a filozófiánkkal. Robnak saját elmélete van a kanapékról és a törölközőkről, nekem pedig… nekem pedig saját elméletem van minden másról.

Szombat. Rob beteg. Van ez a mende-monda a beteg férfiemberről és az elviselhetetlenségről. Na, ez nem mende-monda.

Futunk egy második kört. 80 fontot fizetek üvegcsékért, amelyben majd a sópelyhet tartjuk és fertőtlenítő szerekért, amelyből majd egymás kávéjába locsolunk, ha végképp agyunkra ment a költözéssel járó őrült beszerzés. Azt hiszem a táblafestékek környékén éreztem úgy, agyonütöm az új tepsivel. Ő ugyanezt a felmosórongyoknál élte át. Kapcsolatunkra való tekintettel egy hétre vásárlási zárlatot rendelünk el.

Amíg Rob a náthával harcol, én egy doboz téglapiros festékkel elvonulok a garázs hívogató csendjébe, hogy darabajira szedjem a családi örökséget. Én, néhány csiszolópapír és egy piros konyhaasztal!

Mi vs. hétköznapok

Csak nevetett rajtam, mondván retrósra vesszük a figurát. Tiszta 80-as évek! Én meg álltam ott bambán, nem is értettem mi lehet divatjamúlt a sajton, boron és kenyéren. Különben is, aki babon, pirítóson és halrudacskákon nőtt fel, az ne legyen túl igényes.

Vacsorára hívtuk Timit. Az egyetlen szigetországbeli kapcsolatom a külvilággal. És a fondü annak idején jó mókának tűnt. Na, nem a 80-as években! Alig egy évvel ezelőtt, a latyakos, holland téli estéken, kandallótüzestül, macskástul, gyerekestül, Ryanestül… Annamarieke rendszeresen felbontotta Edward legdrágább borait, ezzel javítva fel a zacskós sajtfondüt. És nekünk nem volt ellene semmi kifogásunk!

Ezzel az idealizált tenyérmelengető, kenyértunkolós hangulattal indultam neki az estének. Feltúrtam pár élelmiszer-ellátmányozót dobozos mártogatós után kutatva, de a konzerv sajtos ravioli, szárított, félig emésztett steak és kondenzált kagylófelfújt mellett, már nem jutott hely a retro életérzésnek.

Így fél kg sajttal, egy palack száraz fehérborral, rusztikus barna kenyérrel és néhány friss gyümölccsel indultam haza, valamint azzal az egyre izmosodó felismeréssel, hogy fogalmam sincs a fondü-készítés kémiájáról. Nem segítettek a posztok ragacsos sajtlabdákról és túrós borfőzetről sem. Így levetettem magam a világhálóról, bele az önbizalmam helyén tátongó semmibe. Végül is csak össze kell olvasztanom néhány sajtot egy kis borral és rávennem, hogy maradjon a kenyéren mártogatás közben. Mint kiderült a ragaszkodással nem volt. semmi gond. Fondükészlet hiányában egy forró vízzel telt tál közepén úszkált a napsárga fondüs tálunk, mi meg mártogattunk sebesen, mert az egyre nyúlósabbá váló massza, egyre nagyobb izomerőt igényelt, és a koncentrálás csendjét csak egy-egy csattanás zavarta meg - ahogy a parittyagumivá merevedett entitás csókolta homlokon egyikünk-másikunkat. Külön gasztronómiai élmény az elkülönülő borhab.

A tanulság: a fondü, hiába retro, mindig igényel egy fondükészletet és egy új habverőt. Az én habverőm, nem az én habverőm volt, így azt Rob vakargatta még két napig. Ezúton is köszönöm a közreműködést (Az üzenetet megkapod, hiszen minden tiltakozásom ellenére is beteszed „googletranslate”-be a blogom és megerőszakolod édes anyanyelvem.) és csók a törött lábujjadra. Szerelmi zálog a férfitól, aki mezítláb rohant a kertbe, hogy támogasson a mosott ágynemű elleni küzdelmemben.

Ágynemű vs. Rob: 1:0

Sajtfondü vs. G: 1:0

Ez így kettő-null, és nem a mi javunkra!

A lovely indokolatlan használata... kötelező!

Nézem a századik főzőshowt ma és igazat adok Kate-nek. „Ha a négy fal közé szorulsz, előfordulhat, hogy túl sok TV-t nézel és nyomorultul érzed magad.“ A különbség köztem és Kate között mindössze 3 gyerek.

Fenntartásokkal ugyan, de kicsomagoltam a bőröndömet. Nem szeretek hosszú időre berendezkedni. Mindig csak annyi motyód legyen, amivel egy vészforgatókönyv esetén,  tömegközlekedéssel és egy szolidan bejáratott bankkártyával egy óra alatt meg tudsz pattanni. Két bőrönd. Mindkettő 30 kg alatt. A pirosabbik „huzantyúja“ minden 51-ik próbálkozásra rándul ki, de minden 23-ik határozottabb "tosszantásra" le. Fizikai anomália. Mindezen túl, még így is magas menekülési esélyekkel bolondulok meg.

Az Angliába érkezésem utáni ötödik napon kezdődött (a bolondulás). Ebből az első 3 nap erőltetett tempóban zajló pub és étteremostromlás volt. Panaszra semmi ok. Mint kiderült jobban szeretem az „ale“-t mint a guinness-t, és 1 liter, pardon, 2 pint ale után már képtelen vagyok meginni még egy fél liter guinnesst, aminek a tetején szerény véleményem szerint nem hab van, hanem krém, és ez nem is egy ital, inkább egy étel.

A negyedik nap még minden rendben volt. A munkakeresés első napja. A szűz állásvadász naiv fantáziája arról, hogy ez a kis hancúr majd egy nagy kéjelgéssé fajul. Habár, már kezdett gyanússá válni a dolog. Miért hívják a konyhai hipp-hopp-kat szendvics művészeknek (eredeti megfogalmazásban: sandwich artist)? Persze, ha már művészi magasságokba emelkedünk, könnyebb megértenem, miért kell 7 oldalas on-line tesztet kitöltenem, még mielőtt megpályázhatnám a pozíciót. Be kell vallanom, trükkös volt a dolog. El kellett töprengenem azon, hogyan figyelmeztetném művész kollégáimat arra, hogy épp forró tálcával közlekedem. És vajon ti mit tennétek, ha elfogy az uborka? A kreatív pálya rögös útvesztője.

Az ötödik napon mackónacis depresszióba süllyedve köptem arcon a tényt, hogy nem tudok a királynőtől ajánlólevelet szerezni és más szellemi dimenziókba kell helyezkednem, ha az angol munkaerőpiacon standot szeretnék. Nemes egyszerűséggel kihúztam pár sikertörténetet az önéletrajzomból és minden lelkesedést nélkülözve tovább bombázom a helyi bártulajdonosokat.

Szabadidőmet a NINo megszerzésére irányuló gerilla akcióval töltöm. National Insurance Number. Csak hogy döccenőmentesen adózhassak. Egy telefonos interjú után meghívást kaptam egy személyes jelenésre is. Blogírói gyorsaságomnak köszönhetően erről is beszámolhatok.

De még mielőtt az izgalmas részletekbe merülnénk, íme két angol nemzeti sajátosság: tesztoszterontól kusza mellszőrzet és a lovely (Milyen kedves! – fordíthatnám) indokolatlan használata. 

Íme az interjú cselekményváza: 

NINo császár (minden NINo szám odaítélésének koordinatív ura): Mi járatban Angliában?

Én (a NINo-ra áhítozó kisember): Voltam olyan balga, hogy beleszerettem egy szigetlakóba és még balgább, hogy ide is jöttem.

NINo: Lovely! (Hát ez még érthető, szerelmi történet a hétköznapok izgalmas feszültségével. Igen, kifejezetten lovely.)

NINo: Személyazonosságomat igazoló iratok.

Én: átnyújtom minden fényképes igazolványom

NINo: Lovely! (Hát azért ennyire nem jók a képeim, de gondoltam, szereti a külföldieket.)

NINo: Mi a jelenlegi lakcímem?

Én: mondom a címet

NINo: Lovely! (Szeretheti a környéket.)

NINo: Van-e levél, vagy más dokumentum, ami már a jelenlegi lakcímemre érkezett?

Én: Nincs.

NINo: Lovely! (Hát ezt nem nehéz boldoggá tenni.)

...sok lovely-val később...

NINo: Legyen szíves itt aláírni.

Én: megteszem

NINo: Lovely! (Hiába, még az aláírásom is szeretnivaló.)

Ötödször is átnézi a kérvényemet, majd mint aki jól végezte dolgát, elégedett arccal hátradől emelőgázas  (nem tudom létezik-e emelőgáz???) irodai székén, és élvezi, ahogy a fehér inge alól kibukkanó mellszőrzetét megsimogatja a klíma gyengéd szellője. 

Ahhhh, Lovely!