Egy karácsonyi csomag fed’lapjára

Ma „ham and eggs“- et vacsoráztunk. Sonkából. Otthoni, füstölt, sós, remegő sonkából. És a tojás boldog volt, hogy szaftos lehetett. Az egyszerű dolgok megnyerő vehemenciája. 

A karácsonyi csomagban jött.

Meg a lyukas szív linzer. Azt hiszem szilvalekvárral. A szeptemberi két hétben főztük, amikor anya szeme kilyukadt. Duzzogtam a katlan mellett az elfoglalt emberek öntudatosságával. Aztán meg vajas kenyérrel töröltük ki a vasedényt. Én és a kutya, Mákvirág.

Mák is volt benne. Megőrölve az idén. Mert nincs kávédarálóm. Mákdarálóm meg még úgy sem. Nem tudom mi lesz belőle. Talán csak megeszem… cukorral és kiskanállal.

És dió. Ami miatt apám biztosan cafatosra rágta anyám fülét, mert nedvesen vette, vagy rossz helyről szedték, vagy csak mert pucolni kell.

És akácméz. Érezni a fehér illatát. Pontosan, mint az áprilisi akác az ablakom alatt... a tyúkudvar közepén. És azt is tudom honnan jött. Sok-sok-sok évvel ezelőtt egy nagyon szőke kamasz fiú mesélt  gyufás skatulyákba zárt méhkirálynőkről.

És karácsonyi ostya. Épen és töretlenül. Még azt is megbocsátom, hogy nem a takarító néni sütötte… akinek elfelejtettem a nevét. Majd fokhagymával és mézzel eszem és hagyom, hogy mindenki megbotránkozzon. 

 

Leporolom a betlehemi csillagot és jászolba teszem a kis Jézust. Megbocsáthatatlan nosztalgia. Az a fajta, ami a földre taszít és kisúroltatja veled a sütőt Adám-Éva napján. Én nem akasztom a zoknim az ágy sarkába és a karácsonyi angyalok sem szorultak még senki kéményébe mifelénk. Már csak ezért is foggal-körömmel a gyermekkorok fenyőillatú idilléhez... ami ettől még megbocsáthatatlan nosztalgia. De amit mindig enyhít egy kézzel gyúrt ádventi csomag. És máris jobb hely a világ!

A garázda korhatáros vírusokról

Szeretném, ha valaki lefordítaná Virginia Woolf On Being Ill című esszéjét, vagy csak a maratoni hosszúságú bevezető mondatát. Mivel számomra grammatikailag feldolgozhatatlan, elmondom, hogy ír „a lélek sivatagáról“, amit egy enyhe influenza szellője borzol, és a lelki változásról, amit a betegségek mögött megbúvó halálfélelem okoz.

„...hogyha mindezen elgondolkodunk, és időről-időre el kell gondolkodnunk, valóban furcsa, hogy a szerelem, a háborúskodás és a féltékenység vezető irodalmi témái között miért nem kap helyet a betegség.“ (szabad fordítás, bocsáttassék meg nekem)

A betegség, mely olyannyira általános, hogy külön telefonközpontja van. Legalábbis mifelénk.

De még mielőtt az ünnepelt angol egészségügyről ejtenék néhány szót, hadd dorgáljam meg Woolf asszonyt is: nincs olyan, hogy enyhe influenza. Csak annyira enyhe, mint egy fejre mért lórúgás.

Talán azt már említettem, hogy Angliában eljutni egy orvosi rendelőig egy veseleállásba, vagy legalább szélütésbe kerül. Így egy arcüreggyulladással, nem hogy meg sem próbáltam orvoshoz menni, de még dolgoztam is. Igaz lötyögött az agyam, amikor előre hajoltam, de meghintettem a koponyám hegyét sóval. Ez valószínűleg többet segít, mint a paracetamol.

Az influenzával már nem volt választásom. Otthon kellett maradni, mivel a legszükségesebb fürdőszobai műveletek is egy kisebb iraki hadművelettel értek fel. Egész másfél napig nyomtam az ágyat, aztán viszkető tenyérrel visszamentem dolgozni. A viszkető tenyéren van a hangsúly. Irodalmi értelemben is, mivel betegpénz nincs, és biológiai valóságában is, mert apró foltok jelentek meg a tenyeremen, melyek Rob szerint izzadság pöttyök. Hajnali négykor ezt le is webdoktoroztuk (bár én úgy emlékszem ő csak egyetértően hátat fordított), aztán kezdetét vette az év leghosszabb munkanapja. Mire hazaértem úgy éreztem, egész nap csalánt szedtem a disznóknak. Mezítláb! Viszkető, égő vörös foltok a tenyeremen és a talpamon! Sehol máshol! Most vagy elvittek az idegenek, vagy el fognak, vagy én vagyok az! Mindenestre engem is meglegyintett az a Woolf féle sivatagi szél.

A gyógyszertárban a gyógyszerész kellő távolságból szemügyre vett, majd azt mondta, hogy mutassam meg egy orvosnak, aki majd IGAZI gyógyszert ad! Helló, szombat este van. Még hétköznap is egy hattyú halála szintű előadásba kerülne elverekedni magam egy orvosig, de szombaton? Végül azt mondta, hívjam fel a központot! A központot! És valóban: a betegség, mely olyannyira általános, hogy külön telefonközpontja van. Legalábbis mifelénk.

Olyan ez, mint az elsősegély, csak telefonon. Alaposan kikérdeznek, majd két órán belül visszahív egy nővér, aki közli veled, hogy kéz-láb-száj betegséged van. Nem, nem száj és körömfájás. Ezt a farmon meg sem említem, mert még mielőtt elmagyarázhatnám, máris a fagyasztóban találnám magam a karácsonyi madarak mellett.

Elméletileg a kéz-láb-száj betegség egy gyermekbetegség, amit egy eltévedt vírusnak köszönhetően én kaptam meg, mert megtévesztően zsenge vagyok. Persze az sem lehet véletlen, hogy pár estével a titokzatos influenza előtt egy köhögő, vöröstalpú kétévessel csókolóztam. Mindig mondtam, a gyerekek csak bajt hoznak a fejemre.

A nővér azt is elmondta, hogy mivel ez egy vírusfertőzés, nem sokat tehet az érdekemben. Azonban kimondta a varázsszót: antihisztamin. Egy dupla adag kissé összemosta a délutánt és én a bőrkanapé hideg karfájának vetett talpakkal átvészeltem az éjszakát.

Most, hogy a viszketegek felszáradtak, teljes erőmmel koncentrálhatok a húgyuti problémáimra. Tisztelt Szépirodalom! Egy ódát a hólyaghuruthoz?

In-halál-ok

 

Termésbóbiták

Most jó lenne csak kifeküdni a fűre és hagyni, hogy az októberi nap bizsergesse ezeket a fagyott, halott ujjakat. De nem lehet, mert megesznek a meztelen csigák. Meztelen csigák és kutyaszar. Ahonnan én jövök, ott nem kell kerülgetni a kutyagumit. Helyenként lócitrom, de azt meg ki ne venné észre?

Inspirációra van szükségem! Pitypang a pázsiton. Vagy éppen csak a sárgája. De kék van. Itt áll előttem. A reggel még ropogósra vasalt kék ingjében és a kevésbé hízelgő szürke mackóban. Az arcán egy vályú nagyságú keverőtál. A hirtelenjében összedobott cookie tésztát lefetyeli. Másodpercek alatt kiderül, a kalóriaszegény cukor kétszer olyan édes. Hát itt a pitypang. De hol a sárgája?

Már egy éve élek itt, ebben a lassú, lassú valóságban. Hinni kezdtem az elektromos fogkefében és Puy lencsét vacsorázunk (ami megtévesztésig hasonlít a zöldhöz, de kétszeres ára mégis erőteljes „puy“ aromát kölcsönöz neki). A nyakamon a kötelező évfordulós ékszer. Gyermekláncfű eszterlánc. Lesz-e belőled pitypang? Gömbölyödsz-e, mint sárga inspiráció?

Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

(Karinthy)

http://sandornagytunde.blogspot.co.uk/2012/04/pitypang.html

Gondolatok a turmixgépből

Miután befejeztem a vasalást, mosást és a gyilkos rákok főzését, itt vagyok. A gyilkos rákok ellenére is. A változatosság kedvéért chili helyett most Cayenne-i borsot grilleztem, ami tulajdonképpen paprika, így a változatosság elmaradt. Csak a könnyünk csurgott miközben nyeltük – én nemzeti öntudattal, Rob meg tesztoszteronnal. Írjak, vagy azt nézzem, hogy készül a viking specialitás, a rohadt cápa?

Pisztácia. Egy marék a fiók alján. Magamba dobálom, meg a kutyás papucsomba a piros szívorral. Tizenévesen csak évente egyszer ettem. Nem kutyát, pisztáciát. Minden sítúrán, a hideg szőnyegen ülve, vak sötétben. Valahogy az éjszaka misztériuma illet a sós ropogáshoz. Közben pajzán dolgokon kuncogtunk és azt hittük, mi aztán igazi rossz lányok vagyunk. Az éjszakában, titokban, de ilyenek a csendes forradalmak.

Nosztalgia. Az érzés, amely kedvesen dörgöli a tudatodba, hogy mekkora idióta voltál.

Ma azt hittem, elveszett a tükörképem. Úgy éreztem magam, mint egy Murakami hős. Én és én kettéváltunk. Én a mosdó fölé hajol és megberregteti elektromos fogkeféjét. Én eltűnik a reggeli zuhanygőzben. Gomolygó fehérség a sík üvegen. Ez lennék én.

...szív orral

Bel- és külsérelmi nyomok

Bárcsak azt mondhatnám sok behoznivalóm van. De nincs. Voltam depressziós és Szabó Magdával együtt gyászoltam magam. Igen, még mindig Liber Mortis. 638 oldal. De két naplóbejegyzés között meg kell várnod, hogy behegedjenek a csuklódon ejtetett sebek. Rob csak a depressziós könyvnek hívja, és bociszemei aggodalmas cikázással kutatják az arcom miközben olvasok. „... a boldogság az élet üzemzavara; áramszünet.“ (Szabó M.: Liber Mortis)

De mi „Dialógust élünk, a föld legszebb, legalázatosabb dialógusát.“ Így minden nedvesre olvasott oldal után értelmetlen kérdéseket teszek fel, hangos szippantásokkal helyezve nyomatékot a HA feltételes módra. És ezekre a kérdésekre nemcsak helyes válasz, de válasz sincs egyáltalán.

És ha már a sebeknél tartunk, aggaszt ez a szemölcs is. Szemölcsök. Mert mára már egy teljes  kis szemölcscsalád gazdája vagyok, hála a gondos ápolásnak, pepecselésnek és reszelgetésnek. Mint kiderült az ollóval való döfködés nem volt annyira jó ötlet. A mindent tudó magyar online orvosi enciklopédia azonban azt mondja, kár minden erőfeszítésért, bőrgyógyászhoz kell menni. Az olimpiai megnyitó ünnepségen görkorcsolyás nővérek által képviseltetett NHS, avagy Nemzeti Egészségügyi Szolgálat recepcióján keresztüljutni egy minimum nyílt törés vagy leszakadt végtag nélkül szinte lehetetlen. Ezzel csak érzékeltetni akartam, hogy egy szemölcs az NHS Richter-skáláján aligha fog pontot. De több szemölcs... gondoltam én.

A recepciós, mint Dante révésze, Phlegias – kulcsfontosságú! Egy online nővéri konzultáció után azt tanácsolja, menjek haza, majd elmúlik magától. Én nem szeretek akadályoskodni, de:

1. Már egy éve megvan, és a gazdasági válság ellenére is burjánzani látszik.

2. Még senki rá sem nézett az ujjamra. Lehetne ott akár egy fejlődésnek indult hatodik ujj vagy Afrikában felcsippentett kolera...

3. Mentálhigiénés állapotomból egyenesen következik: igencsak be vagyok sz_rva!

Végül kiharcolok egy 45 másodperces nővéri konzultációt, melynek során a következő orvosi szakvélemény hangzik el: Tartsam letakarva és hagyjam, hogy kirohadjon magától!

Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Megyek, meglékeltetem a koponyám és a kibuggyanó agyvízzel benedvesített gyolcsot ragasztószalagozok az ujjamra, ‘oszt uccu neki, hagy rohadjon!

Kertek alatt kislibáim...

Ha benyálazod az ujjad és egy kecses mozdulattal a magasba emeled, a fuvallatszerű hűvösség a belőlem süvítő lumpság elhaló ereje. Mindenen érezhető, a főztömön, az írásomon, a leheletemen.

Talán az idő az oka. Biztosan az idő. Ez a fajta szürke nedvesség csak a csigáknak kedvez. A bátrabbak már ledobták házaikat is és meztelenül róják az utakat. Nagyokat cuppannak a gumicsizma alatt.

Tegnap 12 órán át nem esett. Elmerészkedtünk egész Biddestone-ig. Lestük a kilátást. Itt egy ügyes írói fordulattal elmélázok egy kicsit és elmondom, az angolok két dolgot méltányolnak mindennél jobban: a kilátást és az ezt megakadályozó kerítést. Van alacsony sövény, magas sövény, fasor, cement (vagy más kötőanyag) nélkül rakott százéves palakerítés... ez a bizonyos palakerítés, amely ott fut minden korosabb országúttal párhuzamban, apám egy hetes angliai tartózkodásának szellemi csomópontja lett. A kérdés, honnan hordták hozzá a követ, olyan erővel szegeződött elméjének, mintha megválaszolása magában rejtené az egész szigetország, de legalábbis Anglia minden angolságának szaftját és zamatát. A kérdés máig ott lebeg az esőáztatta szürkeségben... 

Nem látom a kilátást!

Várom a matracembert és az esőt bámulom. "Egy szép napon eleredt az eső és nem állt el négy hónapon keresztül. Elárasztott minket mindenféle eső, ami csak van. Aprószemű, szurkálós eső, nagy, vastagon ömlő, oldalról zuhogó eső, és néha meg úgy nézett ki, hogy alulról esik az eső fölfelé.”  

Matrac ügyben sem tudom, hogy állunk. Van rugós meg memóriaszivacsos. Nem kell egyik sem, így mindkettő lesz. De az összecsavart matracok fóliába bugyolált látványától valahogy mindig megrendül a bizalmam. És hogyan szabadulunk meg az előzőtől? Javasoltam Robnak adjuk egy hajléktalannak, de szerinte az nem igazán lenne praktikus... hónod alatt egy king size rugós matraccal.

De természetesen, most is túlzok. Vannak napok, amikor nem esik. És néha ezeken a napokon nem dolgozom. Ez azonban már valóban ritka. Ha azonban mégis megesik a délibábszerű hétköznapi csoda, akkor is előre váltott jegyünk van a szezon legsötétebb „denevéremberes“ filmjére. C’la vie... Csak úgy javulhat a helyzet, ha előtte romlik (best of Batman).

Most azonban eshet, hiszen 5 keréken száguld az Olimpia, Őfelsége ejtőernyőből ugrik, Mr. Bean döngeti a háttérzenét, és senkit sem kímél az angol humor. Női súlyemelés clean & jerk. A német megijeszt. Kicsi tömött kocka piros masnival a hajában. Keresem a szót. Bizarr (mint kiderült két r-rel)!  Nagyokat sikkant, toporog a padlón.

Zoe a brittek 18 éves üdvöskéje. 116 kilót lenget a feje fölött. Hm, magamba tömök még egy Doritot (csak hogy elég legyen az energia) és lecipelem a szemetet. 

Hajrá Magyarország! Hajrá Szlovákia! Hajrá GB! Hajrá Én!

Kézzel készült valóságok

Megint egy szabadnap. Éhes vagyok. A konzervleves után is. Ittam rá fekete teát. Annak ellenére, hogy tudom, csak felkorbácsolja az emésztőnedveket. Esik. Én melegítőben. A vonal túlsó oldalán a húgom szúnyogcsípéstől babos lábai. Melege van. Vajon tudja, hogy én éhes vagyok? Közben egy évvel öregebb lettem. Csak így a margón, csendesen. Öregebb és bölcsebb. Vagy csak zavarodottabb. Élő kérdőjel.

Melegítős, kócos nap

A minap egy órát ücsörögtem egy antikvárium bőr kanapéján üveges szemmel bámulva két szekretert. Mellettem három degeszre tömött zizegős zacsi az olvadozó bevásárlással. Végre lejárt Rob munkaideje, rohanhatott hozzám, hogy tudtomra adja, neki melyik is tetszene. Így én azon nyomban a másik mellett dönthettem. Furcsa ez a pszichológia. De azokba a lábakba szerettem bele... apró karmok markolják a testközépen elmetszett gömböket.

Egy otthon töltött hét után megint minden idegen. Az eső hidegebb és magányosabbak az egyedül töltött napok. Szélsebesen emésztem az otthonról hozott zamatos irodalmat. A magyar gondolatoktól megzavart angolsággal állapítom meg: új huzat kell a kihúzható kanapéra. Hosszasan kardozom a másfél méteres lakástextil rudakkal. Rakosgatom egymásra a rétegeket, simogatom, szagolgatom. Az elárusítók már nem figyelnek rám. Nem is várom el. Az egyik most van túl egy szakításon. És amennyire elbeszéléséből kiderült, jól is tette.

Új kanapé! Letelepedni tilos!

Párhuzamos valóság. Az otthoni, a sosem változó konstans. És a mindig változó, a hiányos, a tiszta lapok fehérségének nyugalmával megzavaró jelen.

Évek óta nem fogtam ceruzát. De ma a nedves szürkeségben farkasszemet néztem a fehér papírral. Egy A2-es vastag, puha akvarell lappal. Csak ceruzával és csak a sarkába...

Alakulok. Lassan épül a párhuzamos én. Handmade with love!

A matató ménkű és más égi jelenségek

Már ezer éve hazaértünk Marrakeshből, de én még mindig erről írok. Ennek két oka van:

1. Mert blogbejegyzéseim olyanok, mint a matató ménkű: „ ...alapvetően egy fénylő, változatos alakú, de … lassú mozgású … földközeli objektum. Létezése önmaga is hosszú ideig vita tárgyát képezte, mibenlétének és keletkezésének körülményei egyelőre még nem tisztázottak. Kutatását nehezíti, hogy laboratóriumi körülmények között való előállítása nem megoldott…”

2. Jobb téma azóta sem akadt, hiszen itt azóta is rendíthetetlenül esik. Szabadnapjainkon építjük a bárkát és tereljük össze az arra érdemes állatfajtákat (főleg szalonnadisznót és nagymellű csibéket).

Viszont mint minden, a puputeve nyargalászás is véget ér egyszer. A bélmozgásunk azóta rendeződött, a földbe mélyesztett csempézett lyukak pedig csak a leghorrorisztikusabb rémálmaimban kísértenek.

Büszkén hordom a kecskebőr táskám. Sokat alkudtam érte. Férfias küzdelem volt a souk labirintusban. Rob izzadó tenyérrel állt mellettem, nem tudta merre menekülhetnénk a szűk, araboktól hemzsegő útvesztőkben. Az egyik bazárból udvariasan ki is penderítettek. Pedig ritkán engednek el turistát némi készpénz kialkudása nélkül. Hiszem, hogy az egész napos szuvenírvadászat során többször is megátkoztak. Ennélfogva még óvatosabban kerülgettem a dilis kígyóbűvölőket és a transzvesztita hennafestőket. 

Souk avagy Marrakesh high street

 Fáradtan dőltünk végig a tetőteraszon. A tűpettyes eget bámultuk és egy-egy hullócsillag láttán azt kívántuk, bárcsak lenne borunk. Én azt is kívántam, hogy jobban értsünk a csillagképekhez, mert okoskodásunk eredményeként Uránusz fején egy ló kötött ki. Talán ezt jobban át kéne gondolni! Vagy csak hagyni kéne az egészet úgy, ahogy van, Afrika illatú, romantikus nyáresti emléknek. 

Mellah – zsidó piac Marrakeshben

Miután „becszóra“ megígértük Észak-Afrika amatőr böffentőbajnokának, hogy semmi esetre sem követjük a négyzet alakú kopár légtérben, elbolyongtunk egy órát a romok között.

A minbárról kiderült, az egy faragott imalépcsőt takar, egy fehérre meszelt kis szobában, melyet két őr őriz, nehogy eltolja valaki a pár méter magas építményt. Kicsit elméláztam, hogy magyaráznám meg a vámon... Szóval elbolyongtunk, kerülgetve a rühes macskákat (Rob szerint csak kicsit kopottak), az üres medencéket és az üres medencékbe ugráló dilis franciákat. 

Az ott nem "mi" vagyunk

 Átverekedtük magunkat a csacsicsúcsforgalmon és a lámpások terére, a Place des Ferblantiers-re érkezünk. Apró tér. A közepén jobb napokat látott mozaik szökőkút amatőr berber falfirkával.

Place des Ferblantiers - a lámpások tere (?)

   Ez a lámpakészítők gyülekezőhelye. Én azonban képtelen vagyok meggyőzni Robot, hogy simán belefér a csillár a kézipoggyászba. Éhesek vagyunk. Nem megint... még mindig. Most azonban lehalkítom az autentikus élményre vágyó belső hangot és a retkes műanyag székek helyet bekocogok az útikönyvekben alkoholmérési engedélyéről híres Kosybar-ba.

Kosybar

 Van itt minden, ami Marokkó, csak nyugati formában tálalva. Megijeszt a sekélyességem, de gyorsan elhessegetem az érzést és élvezem a tetőteraszt, a kanapét, a kávémat (csészéből!). A menü túl európai. Még mindig nem adtuk fel, hogy akklimatizálódunk a helyi gasztronómiához.

Happy Birthday R!!!

 Elrángatom Robot a „Mellah“, a zsidó piac bizonytalan irányába. Dereng valami az átnyálazott internetes útibeszámolókból, ételről és főzőtanfolyamokról, amelyeknek diákjai ide járnak, csapatostul. A képzeletemben nagy, megrakott asztalok állnak, szivárványszínű gyümölcsökkel, friss hallal, ismeretlen fűszerek magasra megpakolt zsákjaival. A Mellah egy fallal körülvett zsidó negyed. Város a városban. Miért gondoltam azt, hogy megtalálni egyértelmű lesz? Aztán mint mindenütt, itt is rám pisszent egy srác. És mi követjük őt, szűk sikátorokban és én egyre erősebben szorítom Rob kezét, mert az utcák tovább szűkülnek és szürkülnek, az arcok egyre ismeretlenebbek és ez már egy cseppet sem hasonlít az arab nyüzsgéshez. Földön kuporgó alakok fürge tekintete kísér és az utcán játszó koszos gyerekek csatlakoznak hozzánk. Aztán megérkezünk egy kissé tágasabb utcába, itt-ott rongyos napellenzők jelzik, hogy ez itt az üzlet helye. 

BB, avagy boldog balek

 Egy európaiként öltözött, húszas éveiben járó srác köszönt jó angolsággal. Beinvitál a boltjába. Kétszer két méter, faltól falig üvegek. Leülök egy szövött szőnyeggel letakart padra és azon tűnődöm, hogy a fenébe jutok ki innen. Kiderül ma nincs zsidó piac (sabbath van). Van helyette azonban berber. Hosszan káromkodom magamban, mert tudom, most hosszú alkudozás következik. De a fiatal barna bőrű srác olvas a gondolataiban. Teával kínál és azt mondja ingyen van. Mesél fűszerekről és a sivatagról. Sorra nyitogatja az apró üvegcséket. Mi pedig úgy érezzük, végre ráleltünk az igazi Marokkóra. Egyszerű, jóravaló emberek, nagy tudással és őszinte életszemlélettel. Két zacskó teával, egy szagos parfümtömbbel, ajándék berber szájrúzzsal, és mentolkristályokkal távozunk. Mindezért közel harminc fontot hagyunk ott. Rob boldog, én meg arra gondolok, milyen ügyes ez a kis piszok! Eszembe jut Elias Canetti.

„A lélekvándorlásra gondoltam. Talán, mondtam magamban, minden ember lelkének zsidóvá kell változnia egyszer.”

Elveszni Marrakeshben... és a részletekben

Hogy is magyarázzam el. Van olyan utca, amelynek van színoldala, meg hátoldala. Amolyan turistáknak való, járdaszegélyes, szélesebb utca, forgalommal és fehér emberekkel. És az ezzel párhuzamosan futó hátoldala, mopedszerelőkkel, hentesekkel, felismerhetetlen ételektől szagító talponállókkal és a helyi munkásosztállyal, szamarastul, lovastul, kecskéstül. Valahogy, de főleg az én tájékozódási képességemre és makacsságomra hagyatkozva mi átkeveredtünk a fonákoldalra. És ez az utca sosem akart véget érni.

Próbálok pofátlan magabiztosságot erőltetni megszeppent ábrázatomra, de érzem, hogy Rob aggódik. Így a magabiztosság pulykaméreggé sikeredik, mert mit aggódik, csak nem koncolnak fel reggelire. Ennek ellenére engem is meglegyint a megkönnyebbülés szele, amikor megpillantom a Bab Agnau körvonalait. Marrakesh 19 kapujának egyike és bejárat a királyi negyedbe. Átlépve, várom a csodát, az ezeregy éjszaka meséit, de főleg csak az újabb zavarodottság környékez meg (ne meg az arab turistavadászok). Egér a labirintusban! Az arab kasbah, amolyan erődítmény, citadella, város a városban, ablakok nélkül. És ha én itt ellenség lennék, akkor inkább azon nyomban sarkon fordulnák és visszakocognák a sivatagba. De én ennél is elszántabb vagyok: turista! 

Bab Agnau

 Egy kis kitérő: VI. Mohamed, Marokkó jelenlegi királya rendkívül népszerű. Minden narancsárus bódéján ott díszeleg a képe. Fő célja a turizmus fellendítése. Minden szerénytelenséget félretéve, én javasolnám az utcatáblák bevezetését. Mindössze háromszor haladtunk el a Tombeaux Saadiem sírkamrák bejárata mellett. Ami egy – és most nem túlzok – 80 cm széles sikátor. 

Saadiem sírkamrák

 De ha szemfüles vagy, tudni fogod, hogy valamilyen történelmi ritkaság közelében jársz, mert megnövekedik az egy négyzetméterre eső, turistákra vadászó, lópokrócba öltözött pomponos berberek száma. Ez a törvényszerűség vezetett el minket a majdnem megsemmisített El Badii-ba is...

El Badii.. ami maradt

 A jegypénztár. Egy furnérlemezekből tákolt bódé. Lehet jegyet kapni, meg kombijegyet kapni. A kombijegy a minbar-ra szól. Ekkor még fogalmam sincs mi az a minbar, de extra 80 penny-t biztos megér. Azonban máris akadályba ütközök. A papa 80 éves és hiába magyarázom neki, hogy én kombijegyet akarok, csaknem azt ad... (ezt csak onnan tudom, mert kevesebbet fizetek, mint amennyit kellene, a jegyen ugyanis minden arabul van és egyébként is tökéletesen megegyezik a sírkamráknál kapottaknál). Végül Rob francia tudása győz az én jelbeszédem felett. Alig lépünk át a kapun, elénk pattan egy, az előbbinél valamivel vitálisabb öreg. Kezdem azt hinni, hogy a helyi nyugdíjasklub évi taggyűlésére váltottunk jegyet, de az öreg durván félbeszakítja a töprengést és kérdezi, milyen nyelven beszélünk. Mondom főként angolul. Na hát ő nem. Ennek ellenére felajánlja idegenvezetői szolgáltatásait. Itt teszem hozzá, hogy az El Badii, egy hatalmas, de az előző dinasztia által lerombolt palotakert, ami szabályos négyzet alakú, tehát eltévedni nem tudom, mennyire lehet. A csupasz falakon kívül nem sok maradt. Az a hely, ahol sétálni lehet és eltöprengeni az emberi nagyravágyás aljasságán. Ezenkívül, azon ritka látványoságok egyike, ahol angol ismertető kalauzol végig a komplexumban. Rob egyébként sem érti mit beszél az öreg, én fordítok angolról angolra.

A fenti tények ismeretében udvariasan visszautasítjuk az úriembert. Erre ő megfenyeget, hogy ha turistacsoport érkezik és ő körbevezeti őket, ne próbáljuk titokban követni. Mindezt megerősíti egy vadkant is megszégyenítő böffentéssel. Állunk ott, visszafojtott nevetőgörcsöktől megbénítva és arra gondolok, hogy a a hercegnek még van mit finomítania a dolgokon! 

Csigadzsúz és a marokkói „fast food“ rejtelmei

Apámat vaddisznók kergetik. Vagy Torgyán József aktatáskával. Neki az éjszakai emésztés nem gond. Jóllakottan kell ágyba bújnia. És a genetika az DNS-be vésett törvény. Mosom kezeimet és nyugodtan majszolom a mézes mogyorós reggelizőpelyhet este tíz óra magasságában, az ágyban fekve, pizsamában. Aztán persze a morzsa szúrja a seggünk, de ez még mindig elviselhetőbb, mint én éhesen.

Így amikor a marokkói estében bejelentettem, hogy éhes vagyok, Rob egy percig sem teketóriázott tovább és egy jól irányzott rögbi támadással berángatott a Jemaa el Fna első sátrába. Majdnem az elsőbe, mert azt a bizonyos előkelő helyet a csigaárusok foglalják el. Lapos serpenyőkben egy méter magasan tobzódnak a már kevésbe pajkos csíkos csigák, míg a főleg helybéli falatozók magas gólyalábú székeken ülnek és egy fogpiszkáló segítségével lakoltatják ki a kis puhatestűeket. Miután ilyen technikásan, a szerencsétlen csiga-biga a szájüregen keresztül az emésztőrendszerbe került, a rituálé elmaradhatatlan része a főzőlé, avagy a csigadzsúz kiszürcsölése.

A'la carte

Így Rob, bölcs erőlelátással inkább a második sátorsor egyikébe rángatott be. Hosszú sörpadok és az elmaradhatatlan pvc terítők. Ez itt nem a meghitt étkezés színhelye. Szellemes marokkói pincérek vadásznak rád a sátorok szűk utcáiban, jobb napokat látott fehér köntösbe bújva és diadalittasan tuszkolják szorosabbra a már falatozókat, hogy te is helyett kaphass a terülj-terülj asztalkám körül. A terülj-terülj asztalkámra főleg barna csomagolópapír terül a higiénia szellemében, és ugyanez kap szerepet papírszalvétaként is. Megkapjuk a francia menüt és a szokásos lapos kovásztalan kenyeret (mint említettem, ez jön, ha kéred, ha nem) és meglepetésként kétféle mártogatóst. Egy langyos, édeskés paradicsomlevet, és egy chilis, citromfüves hideg paradicsomsűrítményt. Én kapom az édeset, Rob az erőset. Ezt gyorsan megcseréljük, hogy helyreálljon a megbillent világrend. A menüt nem kérem, inkább odaverekszem az ételekkel megpakolt standhoz és a jó öreg mutogatós módszerrel összeállítom a vacsorám. Darált és nyers dolgok kizárva, báránnyal kezdődő ételek szintén potyognak a rostán, a tagine-ból mára elég volt, így főleg grillezett zöldségek és garnéla a vacsorám. 

Megunhatatlan garnéla

Rob kolbászkái... és báránygolyói, hm...

Most pedig az árakról és adagokról. Olcsó és kevés, avagy az ár érték arány tökéletes egyensúlyban van. Előnye: szinte mindent kipróbálhatsz jelentősebb anyagi kár nélkül.

A disegn: nagyanyám kredencére emlékeztet. A fellelhető összes szín és stílus, apró tálak, meggyőződésem szerint nincs két egyforma.

Amit tudni illik: ha borravalót adsz, akkor azt észrevétlenül kell a célszemély kezébe juttatni, különben megy a „közösbe“, ami itt a tulajdonos zsebét jelenti.

Hogy időt spórolj: felesleges sokat válogatni a sátrak között. Mindenhol ugyanazt találod ugyanolyan árban.

Itt melléfogni nehéz. Előtted a kaja, eszel vagy húzd a nyálkát a csigaárusok felé!

A tányérra koncentrálj!

Mentatea, kávéház… a’la Marokkó

Ide hallani a kígyóbűvölők sípjait és a táncos dobokat. Elaludtam a napágyon. Fejemen az útikönyvből homlokomra száradt betűkkel. A tavaszi afrikai napsütés, mint egy szeretve-undok nagynéni, pirosra csípte a bőröm. Kivéve az arcomon. Ott még most is jól olvashatók a részletek a Marrakesh medina falakról. A zuhany jól esik a zöld mozaikok között. Langyos és rövid. Ennyire telik az apró napkollektorokkal fűtött tartály kapacitásából.

Késő délután. A Brasserie du Glacier az egyetlen hely, ahol még asztalt kapunk. A terasz benyúlik a tér életébe. A korláton túl majomidomárok és egy földön kuporgó öregúr terelgeti hörcsögeit a meggazdagodás távoli reményével. Itallap nincs. Kávé és mentatea. Apró poharakból, lapos réztányéron, kockacukorhegyekkel. Teáskanna nincs. A teáskanna magába foglalja az egész világegyetemet. Nekünk pedig legyen elég a most. Szeretném, ha a poharak kristályból lennének, mint Az Alkimista lapjain. Vagy legalább festett üveg…

Mutatványosok hányják a cigánykereket és a legkisebbik, aki az imént kis híjján orrával túrta fel a macskakövet aprópénzért kalapol. Cipőpucoló jár körbe. Keféjét ütemesen veri a kis fa ládikóhoz. Ránézek a sarumra. A pincér megzavar. Magas, mokkaszínű arab, tökéletesre nyírt arcszőrzettel. Már érezni lehet az éjszakai piac grilljeinek füstjét. A nap elhalóban, körülöttünk pedig ott lüktet a végtele energia a káoszban.

Csiga-biga a fazékban

A Marrakesh óvárosát körülvevő falakban a komfortzóna összeszűkül. Zsibongó tömegek és zsúfolt kávéházi teraszok. Köztem és a szomszéd széken kuporgó kócos kislány között alig 15 cm. A tekintetét még közelebb érzem. Sokáig bámul. Rámosolygok. Ő tovább fészkelődik és mutatóujja hegyével megérint. Szeretnék szétpukkanni, mint egy buborék, csak a vicc kedvéért, de túl valósnak bizonyulok. Valósnak, fehérnek és csupasznak egy 4 éves marokkói világában.

A kávé és az édes mentatea csak felzörgeti a bennem szunnyadó világevőt. Elég lesz a furcsa ismerkedésből és a lusta szemlélődésből. Lelépünk a teraszról és sodródunk a tömeggel. Összeszedjük a bátorságunkat és vadászni indulunk az éjszakai piac sátrai között… valami harapnivaló után. 

És ami a tagine-ba pottyant…

A müezzinem elhallgat. Nagyokat püfögött a végén. Talán a tagine beszélt vissza. Nem tudom esznek-e a müezzinek taginet ebédre. Mi igen.

Az egy tény, hogy a tagine ott van a kötelezők listáján. Ez azonban nem azt jelenti, hogy én automatikusan ki is pipálom. Viszont van az éhségnek az a szintje, ahol háttérbe szorulnak a higiéniás elvárások, a kulturális különbségek és a nejlon abrosztól való fizikai viszolygás. 

Chez Bahia

A Rue Riad Zitoun El Kédim szűk utcáján tolongunk. Az utcafalnak támasztott fekete táblák rövid ételsorait böngésszük. Számottevő különbség nincs. Hogy hova ülsz be csak a hívogató pincérek ügyességén múlik. Chez Bahia. Nyolc asztal. A bejárat mellett parázson egyszemélyes agyag taginok tucatjai. Kék papírterítő, azon egy fehér csipke, majd egy roppanós műanyag. Olcsó székek és elképesztő kézműves mozaikok a falakon. A múlt pompájának és a ma iparszerű turistavadászatának furcsa elegye, melyet a réz mennyezeti ventillátor próbál eggyé mosni, utolsó leheletével. Gyerekkorom kommunista cukrászdáját idézi... a ventillátor. Minden más idegen. A falnak támasztott erőteljes kék ajtó sárgaréz veretek egzotikus domborulataival és a gondolataimban hagyott kérdőjelekkel.

A kérdőjelek

Édes mentatea és kovásztalan kenyér. A francia étlappal birkózunk. Nem hosszú, csak francia. Én egyetlen dologban bízom: a zöldségben. A hús az túl sok megválaszolatlan kérdést vet fel. A hús az legyen halott. De nem mindegy, hogy mennyi ideje halott. Hol halt meg és hogy halt meg. És a tetemnek melyik része kerül a tányéromra. De a zöldség, a zöldség az nem beszél vissza.

A tagine forró. Még nagyokat pöfékel a kitágult orrlyukaink alatt. Nekem kicsit túl sok a koriander, de ez teljesen szubjektív vélemény. És hogy őszinte legyek, nekem már az sok, ha egyáltalán van benne. Valahogy mindig a mosogatószer ízét idézi. De a fűszeres szilvaszósz a kis kupac csúcsán. Az az illatos lila kis kupac, az maga a muzulmán Kánaán. A kuszkuszom friss és pergős, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rob csirkés taginjában még vígan kaparász egy csirkeláb. A húsról alkotott fentebb ismertetett teóriám beigazolódott.

Kukurikú kiskakas

Lustán szürcsöljük a második adag édes mentateánkat. Szeretem a kis ezüstkancsót, az apró poharakat és az egész magasról csorgatós, gőzölgő rituálét. Szeretem, hogy itt 10 fontért kalandozhatok az éttermek és a sarki talponállók között (mert ennyibe kerül két fogás). Szeretem nézni a francia nőt, ahogy pastillát eszik a műanyag széken ülve, de mindezt olyan diplomáciával, mintha a királynő hívta volna teára. És szeretem nézni, ahogy a pincér megcsókolja a borravalót.

Férfiszoprán az ágyamban

Reggel. Másodszor. Hajnalban arra riadtam, hogy valaki a szobámban énekel, tyúkszemig hasító, szomorú kappanhangon. Felébresztettem volna Robot, de már nagyokat pislogott mellettem a sötétben. Éreztem a szemgolyók erőlködő kaparászását az átláthatatlanságon. Korfun simán megfőzik a túl korán rikkantó kakasokat. Hirtelen egy recept sem jutott eszembe müezzinre, de eldöntöttem, elkapom a fickót. Úgy tíz másodpercen belül egy újabb láthatatlan hang csatlakozott és rövid időn belül kórussá erősödtek. Ez megtorpantott a támadásban és eloszlatta az álmos ópiumot. Hajnali öt óra, az első napsugarakkal az égbe szálló ima. Teljesen megtölti az apró belső udvart és a magas mennyezetű belső tereket. Percekig kereng a riadként használt francia villában, majd mély csendet vágva maga után elhal az istenfélő ajkakon. 

MarraKiss xxx.

Juszuf patyolat földet verő hálóruhában. Csak bőrpapucsa kancsal orra villan léptei ritmusára. A narancslé napsugár ízű. Melegíti a pocakod. A kávé gyenge, a kenyér kovásztalan, a sajt francia, a lekvárt talán aszalt barackból főzték az egyszerű dolgok nagyszerűségével.

Hogy magyarázzam el, hogy megértsétek? Ezek az apró, egykoron francia villák, mint buborék a szódában. Apró, elszigetelt, légmentes terek, de magában a zizegő szódában. Amint kidugod az orrod magával ragad a pezsgés.

Már kora délelőtt pirosan virít a vállam a sárga spagettipántok alatt. A nap magasan jár és átvilágítja az angolkórós hajszálereket. Sorra vesszük a kötelezőket. Koutoubia mecset és egy elfelejtett hercegnő sírja, akinek nevét én is elfelejtettem. Talán a sorsunk tényleg meg van írva, és feledhetetlenné tesz felejthetőségünk. Az élet humora kifinomultabb, mint az enyém.

A mecset mögötti pálmakertben üldözőbe vesznek a piros lópokrócba és rézedényekbe öltözött hegyi emberek. Ha fényképezőgéped van (ami elég sanszos a rövidnadrágos, fehérlábú turistáknál), az olyan, mintha vörös célkeresztet rajzoltak volna a homlokodra. Itt mindenki árulja a mosolyát és a vendégszeretetét. Végső elkeseredettségünkbe a Cyber parkba rohanunk. Megvetően néztük a nevet – még mielőtt a lesifotózkodók megtámadtak volna. 3D pálmák és interaktív tevék lebegtek a szemünk előtt. Aztán kiderült a Cyber a 2 internetkapcsolatot jelentő panelt és a tiszta WC-t takarja. Van azonban még szökőkút (vízzel!) és hatalmas, egészséges fák pajkos árnyékkal, és langyos kőpadok... és nincsenek ajánlkozók, és nehézfegyverzetű turistavadászok. Kivéve egy kicsit büdös fickót, de ő csak Robbot világosította fel a marokkói fociról. Én megúsztam egy „Welcome sister“ köszöntéssel. 

Európai szégyentelen céda módjára elnyúlok a kőpadon. Hallgatom a déli hívó imát. Az 5 hallótávolságon belüli mecset minden ájtatossága egy levegőt megremegtető délibábbá kuszálódik. Én azonban már tudom... már tudom, melyik a kedvenc müezzinem. 

Koutoubia mecset

 

Csiribí-csiribá… a Marrakesh trükk

Hivatalosan is megérkeztünk. Azonnal megcsap Marrakesh illata... szaga... még keresem a szavakat. Füst, dobpergés, ezer nyelv zümmögése, meleg és lóhúgy. Ez utóbbi a tízesével várakozó caléche, avagy lovas fogatok üdvözlete. 

Taxi???

A Jemma El Fna a medina, Marrakesh óvárosának szíve. És, ahogy az a tisztességes szívekre jellemző, sosem szűnnek meg dobogni. Több ezer ember, több száz bőrszín. A lábunk alatt macskakő, mellettünk sokat látott boltívek és elfáradt pálmafák. Férfiak kaftánban és YSL napszemüvegben, feketébe burkolt nők, kéregető gyerekek, afrikai bennszülött táncosok és turisták első pillantásra átláthatatlan káosza. Gyümölcsárusok és narancshegyek. A teret bástyaként körülzáró bódék még ismeretlen kincsei. Próbálunk átvágni a tömegen. Szinte minden irányból folyamatosan száguldanak el mellettünk a robogók. Nem tudom megállapítani honnan jönnek és merre tartanak. Elnyeli őket a tömeg. Mögöttünk ló vontatta kordé csenget. Elérjük a Café France-t. Innen már csak két saroknyira kell hogy legyen a riadunk. Elhagyjuk a teret. Az utca alig három méter széles. Két-két oldalán magasan kúsznak fel a vörös épületfalak. Tövükben árusok végtelen sora. Arany és főtt tüdő, egy ismeretlen lila gyümölcs és kibelezett csirkék. Mint megállíthatatlan folyam hömpölygünk. A mopedek nem tűnnek el. Mindkét irányból jönnek, félelmetes közelségben szlalomozva mellettünk. Mintha a józsefvárosi piac legtömöttebb sátorsorába próbálnál behajtani, vagy egy rockfesztivál első soraiba. Mivel egy méretes bőröndöt húzunk, az árusok békén hagynak. De az önjelölt kalauzok szívélyesen ajánlják fel szolgálataikat: „Ahhh, English, lovely-jubbly!“ és már pajtások is vagyunk. Tudni kell, hogy ezeknek az alakoknak az érdeklődése nem ingyenes. Próbáljuk elhajtani őket, de eligazodni nem könnyű. A térképet eldobhatod, főleg a megérkezési utáni első sokkban hasznavehetetlen. Ami ott utca, az nálunk járdaszegély szélességű sikátor. Sokszor azt hiszed kapualj, közben egy új városrészhez vezető egyetlen út. 

Utcatábla nincs, vagy mi nem látjuk, vagy nem tudjuk elolvasni. Mikor egy térre érünk, aminek nem kellene itt lennie, Rob feladja. Próbálunk kialkudni egy árat, de srác annyit mond kecses angolsággal: adsz, amennyit akarsz. Hát ez nem túl biztató. Egyből 180 fokos fordulatot veszünk és visszakocogunk pár száz métert. Útközben megtudjuk, rossz oldalon közlekedtünk és felfedezzük a rejtett névtáblákat is. Egy kapualjról kiderül, nem kapualj, hanem az utcánk. Itt hozzánk csatlakozik egy alak. Kéretlenül. Fontoskodva kikapja kezünkből a címet és franciául kiabálva előre szalad. Egymásra nézünk és rohanunk utána. Csak egy perces esti tréning, és megérkezünk. Szeretnék felszabadultan felsóhajtani, de alkudozás nélkül a sóhajtást sem adják. Rob utál alkudozni. A vérében csörgedező angol udvariasság biológiailag alkalmatlanná teszi. Én adok egy húszast, aztán eltűnök a MarraKiss valódi csókként csattanó csendjében. Rob még visszalép, és odanyom még egy húszast.

A mi utcánkban

 Juszuf a szobánkba vezet, és mi egymásba roskadunk. Azt hiszem, vesztesnek érzi magát. Nem az alig 4 fontnyi összeg miatt. Ennél nagyobb borravalót is adott már a semmiért. Az a bizsergés okozhatja, ahogy érezni kényszerítenek minket. Hogy először barát vagy, „jófej” vagy, aztán kizsákmányoló vagy, és a végén átvert vagy. Mindvégig tudod, hogy egy pszichológia játék zajlik, de az érzések nem változnak. Ugyanezt érzem, mikor visszaérünk egy nagy zacskó aszalt sárgabarackkal, amit nem akartam megvenni. Csak ott termett az  a muki, akinek hirtelen a tenyeréből ettem, a vírusoktól tartó rettegésem ellenére is, aztán már pakolt is a zacskóba, én meg fizettem. Másnapra világos volt a trükk: ár van, de mérleg nincs. A zacskóra mutat és mond egy számot. Na, ez a szám nem gramm, ez a szám az ár, dirhamban. 

Akkor azonban, csak szerettünk volna elbújni a szobánkban, megenni pár szem barackot és álmodni... álmodni egy cseppfolyósabb egzotikumról.