Kertek alatt kislibáim...

Ha benyálazod az ujjad és egy kecses mozdulattal a magasba emeled, a fuvallatszerű hűvösség a belőlem süvítő lumpság elhaló ereje. Mindenen érezhető, a főztömön, az írásomon, a leheletemen.

Talán az idő az oka. Biztosan az idő. Ez a fajta szürke nedvesség csak a csigáknak kedvez. A bátrabbak már ledobták házaikat is és meztelenül róják az utakat. Nagyokat cuppannak a gumicsizma alatt.

Tegnap 12 órán át nem esett. Elmerészkedtünk egész Biddestone-ig. Lestük a kilátást. Itt egy ügyes írói fordulattal elmélázok egy kicsit és elmondom, az angolok két dolgot méltányolnak mindennél jobban: a kilátást és az ezt megakadályozó kerítést. Van alacsony sövény, magas sövény, fasor, cement (vagy más kötőanyag) nélkül rakott százéves palakerítés... ez a bizonyos palakerítés, amely ott fut minden korosabb országúttal párhuzamban, apám egy hetes angliai tartózkodásának szellemi csomópontja lett. A kérdés, honnan hordták hozzá a követ, olyan erővel szegeződött elméjének, mintha megválaszolása magában rejtené az egész szigetország, de legalábbis Anglia minden angolságának szaftját és zamatát. A kérdés máig ott lebeg az esőáztatta szürkeségben... 

Nem látom a kilátást!

Várom a matracembert és az esőt bámulom. "Egy szép napon eleredt az eső és nem állt el négy hónapon keresztül. Elárasztott minket mindenféle eső, ami csak van. Aprószemű, szurkálós eső, nagy, vastagon ömlő, oldalról zuhogó eső, és néha meg úgy nézett ki, hogy alulról esik az eső fölfelé.”  

Matrac ügyben sem tudom, hogy állunk. Van rugós meg memóriaszivacsos. Nem kell egyik sem, így mindkettő lesz. De az összecsavart matracok fóliába bugyolált látványától valahogy mindig megrendül a bizalmam. És hogyan szabadulunk meg az előzőtől? Javasoltam Robnak adjuk egy hajléktalannak, de szerinte az nem igazán lenne praktikus... hónod alatt egy king size rugós matraccal.

De természetesen, most is túlzok. Vannak napok, amikor nem esik. És néha ezeken a napokon nem dolgozom. Ez azonban már valóban ritka. Ha azonban mégis megesik a délibábszerű hétköznapi csoda, akkor is előre váltott jegyünk van a szezon legsötétebb „denevéremberes“ filmjére. C’la vie... Csak úgy javulhat a helyzet, ha előtte romlik (best of Batman).

Most azonban eshet, hiszen 5 keréken száguld az Olimpia, Őfelsége ejtőernyőből ugrik, Mr. Bean döngeti a háttérzenét, és senkit sem kímél az angol humor. Női súlyemelés clean & jerk. A német megijeszt. Kicsi tömött kocka piros masnival a hajában. Keresem a szót. Bizarr (mint kiderült két r-rel)!  Nagyokat sikkant, toporog a padlón.

Zoe a brittek 18 éves üdvöskéje. 116 kilót lenget a feje fölött. Hm, magamba tömök még egy Doritot (csak hogy elég legyen az energia) és lecipelem a szemetet. 

Hajrá Magyarország! Hajrá Szlovákia! Hajrá GB! Hajrá Én!

Kézzel készült valóságok

Megint egy szabadnap. Éhes vagyok. A konzervleves után is. Ittam rá fekete teát. Annak ellenére, hogy tudom, csak felkorbácsolja az emésztőnedveket. Esik. Én melegítőben. A vonal túlsó oldalán a húgom szúnyogcsípéstől babos lábai. Melege van. Vajon tudja, hogy én éhes vagyok? Közben egy évvel öregebb lettem. Csak így a margón, csendesen. Öregebb és bölcsebb. Vagy csak zavarodottabb. Élő kérdőjel.

Melegítős, kócos nap

A minap egy órát ücsörögtem egy antikvárium bőr kanapéján üveges szemmel bámulva két szekretert. Mellettem három degeszre tömött zizegős zacsi az olvadozó bevásárlással. Végre lejárt Rob munkaideje, rohanhatott hozzám, hogy tudtomra adja, neki melyik is tetszene. Így én azon nyomban a másik mellett dönthettem. Furcsa ez a pszichológia. De azokba a lábakba szerettem bele... apró karmok markolják a testközépen elmetszett gömböket.

Egy otthon töltött hét után megint minden idegen. Az eső hidegebb és magányosabbak az egyedül töltött napok. Szélsebesen emésztem az otthonról hozott zamatos irodalmat. A magyar gondolatoktól megzavart angolsággal állapítom meg: új huzat kell a kihúzható kanapéra. Hosszasan kardozom a másfél méteres lakástextil rudakkal. Rakosgatom egymásra a rétegeket, simogatom, szagolgatom. Az elárusítók már nem figyelnek rám. Nem is várom el. Az egyik most van túl egy szakításon. És amennyire elbeszéléséből kiderült, jól is tette.

Új kanapé! Letelepedni tilos!

Párhuzamos valóság. Az otthoni, a sosem változó konstans. És a mindig változó, a hiányos, a tiszta lapok fehérségének nyugalmával megzavaró jelen.

Évek óta nem fogtam ceruzát. De ma a nedves szürkeségben farkasszemet néztem a fehér papírral. Egy A2-es vastag, puha akvarell lappal. Csak ceruzával és csak a sarkába...

Alakulok. Lassan épül a párhuzamos én. Handmade with love!