Szombat, avagy a kaleidoszkóp lepereg

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét hetedik napja: Szombat.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• SZABADNAP!!! DAY OFF!!! FREEDOM!!! ÉLET!!! (és még visszafogtam magam)

1. állókép

Szeretnék ágyban maradni. Nem! Inkább szeretnék a zuhany alatt maradni, mert újra eszméletlen a hőség. Gyakorlatilag minden zuhany után átlagosan 10 perced van, mielőtt újra bőrödre ragad a hőség a légkondicionálatlan reggelben. Reggelizni megyek és hökkenteni. Búcsúcsókok csattannak a tömött étteremben. Érthetetlen pillantások kísérnek. Nem értik, hiszen mindig vidám voltam és energikus.

Manu még elcsíp a liftben. Sietnie kell. Azt mondja, kiad egy kiáltványt, melyben kijelenti, sem a görög gazdasági helyzet, sem a vezetőség földalatti mozgalma, sem személyes hadjárat nem volt hatással a döntésemre. A szabad akarat ismeretlen fogalom ebben a világban, ahol 6 hónapig van turista, 6 hónapig van munka, 6 hónapig van folytonos panaszkodás, de ugyanakkor 6 hónapig van miért felkelni reggel. Aggódom Manuért. Eltökélt szándéka, hogy fejbe lövi magát, ha még egy kíváncsiskodó megállítja.

2. állókép

Négy hónap után először felvonszolom magam az íjászterepre. Rövid szemlélődés után megállapítom, íjjal nem könnyű fejbe lőni magad, ezért nyugodt lelkiismerettel elballagok, hogy befejezzem a keresztutam, végig a bárokon és az ismerős arcokon.

3. állókép

Spiros nagy életre-keltő mutatványával búcsúzik. Nagyon szívesen kihagytam volna őt, de megsajnáltam a szálloda őrült különcét. Magányos komédiás. Máig nem tudom eldönteni, tisztában van-e önmagával.

Íme, a tiszteletemre tartott búcsúelőadás: Szénsavas üdítőbe ölünk egy darazsat. Ezt a részét személyesen rám bízza. Mikor már jó ideje nem mozdul és számomra egyértelműen halott, Spiros elkanalazza a kis testet egy kupac cukorba. Szerinte ez csodaszer, szerintem egy kupac cukor. 10 perc múlva a darázs kimászik és elrepül. Mélyen meghajtom magam Óz előtt, és örök búcsút intek „varázsának”.

4. állókép

Az utolsó jégkrémes frappémat szürcsölöm a beach-bárban, melyet Nicos nem volt hajlandó elkészíteni nekem, azt hiszem tiltakozása jeléül, hogy elmegyek. Ezért utólag is köszönetnyilvánítással tartozom Áginak. A magasnak.

A frappém maradékával és Chrissel az út mellett ballagunk a negyven fokos hőségben. Még egy utolsó út melletti poroszka pár csomag cigiért, még utoljára halálra rémiszt egy testes gyík, még rám dudál néhány motorizált görög kondás… még itt, de máris nosztalgia szagú minden.

5. állókép

31,5 kg-os csomagom és szigorúan titkos súlyú önmagam készen az indulásra. Chriss izomerejére hagyatkozunk. A busz 10 perccel korábban érkezik. Később kiderül, ez még a menetrend szerinti előző járat. A lényeg, hogy megáll a reptérnél. Csak egy pár méteres poros ugaron (ez lett volna a buszmegálló?) és egy négysávos autóúton kell átkúsznunk a rózsaszín bőröndcsodámmal. Elmajszolunk egy drága és rossz vaníliakrémes fánkot. Chriss megölel és visszaindul elcsípni a vacsorát. Én meglovagolom az ingyenes wifi-hullámot, majd belevetem magam a káoszba.

Mert Kerkyra reptér maga a hemzsegő pokol. Egy nagyobbacska tér, jobb és bal felől check-in pultok, mögötted a bejárat, előtted a biztonsági kapuk, körülötted több ezer ember, akiken át kell magad verekedned, ha a saját sorodig el akarsz jutni. Gyakorlatilag minden 15 percben indul járat, a sorok folyamatosan kígyóznak, több mint 2 órába telik, mire bejutok a vámmentes övezetbe.

Már csak pár száz ember előttem, mire befut Gosia. Nem igazán tudunk mit mondani egymásnak. Mindketten utáljuk az érzelmes jelenteket. Ez a lelkileg reszketeg jellemek védőpajzsa. Egy gyors ölelés, a kelleténél csillogóbb szemek és az utolsó gombóc a torkomban, melyet fájdalmasan le kell nyelnem.

6. állókép

A gépen Murakamit szorongatom. Bámulom a sziget körvonalait. Mellettem a Korfu rajongó pár szomorúan bújik össze. Lelkesen mesélnek és én szinte szerelembe esek a szigettel – a szigettel, ahol az elmúlt négy hónapot töltöttem, őszinte csodálattal, de belekeseredett egykedvűséggel.

Lekésem a tiszteletemre rendezett tűzijátékot. Sebaj, az augusztus 20-át ünneplők élvezhették.

A reptéren a fogadásomra érkezett kis csapat. Megzavarodott iránytűm egyetlen biztos pontja. Hazaértem.

7. állókép

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

A kaleidoszkóp utolsó képkockája: Szombat éjfél.

Mesterségem címere: Szabad Ember!

„… úgy gondolom, hogy a hét olyan ruha, amely mindenkin lötyög.”

(Gabriel García Márquez)

Péntek (jelentős fáziskéséssel)

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét hatodik napja: Péntek.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• Tenyérfestés, avagy fess a tenyereddel, ujjaddal, vagy bármely más testrészeddel, mellyel merszed van (Tehát, amelyik testrészed birtokolja a merszet, belemártod a speciálisan testre szabott festékbe és rákened a papírlapra – jó esetben. A testrész helyes megválasztása kulcsfontosságú a siker érdekében. Gyermekeknél ez nem mindig evidens.)
• Játszótéri szórakozás (Abban a reményben, hogy ilyenkor már senki sem keveredik a miniclubba, hiszen péntek délben már pakolni illene a délutáni könnyes búcsúig.)
• Krumpli pecsét (Az első pár lehántolt ujj után ez a program megbukott és maradtak a szivacs pecsétek és az örökös vita: ez most egy bálna vagy egy tintahal?)
• Kívánságok délutánja (Kívánhatsz mit színezel, én meg azt kívánom…)

1. állókép

Gyűlölöm a búcsúkkal járó feszültséget. Mindenki olyan más, holott én csak azt szeretném, ha minden változatlan lenne. A fiúk és Gosia kegyesek. Átadom a róluk készült karikatúrákat. Kíméletlenül kielemzik! Személyiségük márkajele… designed by GG.

2. állókép

Citromszüret. Olaj és citrom. A görög perverzitás. A bujálkodás „netovábbja”. Már cekkeremben egy-két palack korfui, házi préselésű olívaolaj. Citromot azonban nem kapsz sehol. Szolgáld ki magad. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több száz citromfa árnyékában sétálok naponta. És abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy két termékeny időszak közötti citromínség áll fenn a napokban. Diónyi zöld citromok az alsóbb ágakon, grépfrútnyi termések a felsőkön, már nem a legfrissebb állapotban… és mászni kell (mert ruhafogassal nem sikerült ledobni). Ott kuksolok, nemesebbik felemben egy 3 cm hosszú tüskével, rendületlenül kapaszkodva egy sárgadinnyényi citromba, erősen koncentrálva, hogy ne essek az alattam szelíden csobogó szennyvízbe (mert hagy ne kelljen elmagyaráznom, hogy a legszebb citromok mitől nőnek), amikor a fejünk feletti kis hídon a hotel managere és a Louis hotellánc görög főragadozója vonulnak el. Vannak olyan helyzetek, amikor a legkézenfekvőbb magyarázat is a relativitáselmélet szellemi teljesítményével ér fel.

3. állókép

Péntek délután fél hat. Bezárom a miniclubbot. A sajnálat és nosztalgia legcsekélyebb jele nélkül. Az a fajta ember vagyok, aki hajlamos feljavítani a keserű dolgokat. Ez esetben azonban kijelenthetem, nincs még egy hely, amit jobban utáltam volna, mint ezt az átmeneti gyereklerakatot. Megerősítés a döntésemben. Mert más aspektusokból a megerősítés jól jön.

4. állókép

Van egy oldal, ahol szállodákat lehet gyalázni, vagy épp csillagjaikon felülre emelni, csupán (és itt a csupán idézőjeles) a vendégek véleménye alapján. Itt váltunk mi, az a bizonyos animációs csoport hírességekké. Mert véleményt általában csak akkor mondunk, ha valami nem tetszik, felháborít, csalódást okoz. Mi mindössze annyit tettünk, hogy az elégedett vendégeknek felajánlottuk a hozzászólás lehetőségét. És hogy épp az animációs csoportról írtak… Lavabo inter innocentes manus meas (… mosom kezeimet).

Mr. G, a szálloda görög mentalitású feje nem érti a dolgokat. Mert jó hogy a hotel értékelése két pontot javult, de miért nem említenek több részletet e kimagasló létesítménnyel kapcsolatban.

Kedves vak, vagy csak látni nem akaró Mr. G, én inkább csendesen belemerülnék a féligazságok pozitív hozadékába.

5. állókép

Peach kiköltözött.

Több száz ember között is magányos vagy. És eljön az az idő is, amikor megunod, hogy a kulcscsomóddal játszd el, hogy az egy kutya (egyébként Orange-nak hívják, kislány). Szert teszel egy valódi házi kedvencre. Vagy ő tesz szert rád. Új otthonunk lakója Peach, a hamvas, pelyhes, még kissé zöld imádkozó sáska. A törölköző tartó rúdján feszít és figyeli királyságát.

Egy forró éjszakán ismerkedtünk meg. Félálomban himbálóztam a WC-n, ő pedig nagy ropogtatással majszolt egy döglött darazsat nagylábujjam festett búbja tövében. Így hosszú hetekre a programunkba iktatódott a darázsvadászat. Vadászott a takarítónő és a pultos (további bizonyítéka annak, mennyire veszélyes ez az életforma a mentális egészségedre).

Peach kiköltözött. Nyitva „felejtettem” az ajtót. Irigykedem. Úgy távozott, ahogy minden búcsúfóbiás szeretne: nem megszökött, csak észrevétlenül kisurrant.

6. állókép

A hőmérséklet újra emelkedik, a páratartalom az egekben. Hit parade! Nem tudom, miért szeretem ennyire. 16 szám, 16 koreográfia, nem ritkán 50 ember mögötted, személyemnek kijáró tiszteletből 15 kiskorú a lábam alatt és 30 fok. De jó alapozás a péntek éjszakára. Még akkor is, ha végén értelmet nyer a csatakos szó. Mint egy légypapír, úgy ragadsz az izzadságtól.

7. állókép

Éjfél van. Tehát ez már csalásnak számít. Már a szombat következne. Bérelt robogókon a korfui éjszakában. Hajtűkanyarok a reggel felé.

Csütörtök

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét ötödik napja: Csütörtök.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• Korfu – vízi világ (vág, ragaszt, fest, ujjujúj, a tengeri csillaggal a nyaralás végéig is elbirkóznak)
• Mini Zumba (Na ez az, amit még sosem csináltam. Ha még van mivel kapaszkodni a kivágósdi után, csak kihajtom őket a játszótérre.)
• Képeslap Korfuról (Ez az, aminek hangzik. Mázolnak valamit egy A5-ös kartonra, amíg én megtöltöm vízzel a lufikat.)
• Vízi csata (Ha képen vágnak vízzel töltött lufival, az fáj. Nem tudom, szabályos-e úgy védekezni a vízi kosárlabdában, hogy beleülsz a kosárba. Nem tudom, létezik-e olyan, hogy vízi kosárlabda.)

1. állókép

Ideges remegéssel ébredek. A tegnap este után megérint az „itt a vége” érzés. Már szöszmötölnek a takarítok a fejünk feletti medence körül. Még nyolc perc és loccsan a víz az erkélyen. Ahhh, erkély. Ez egy olyan magasztos szó, azonnal Hamupipőke, a herceg és egy puccos bál akkordjai zümmögnek. Aztán loccsan a víz.

Utat török magamnak a ruha és cipőhalmok között, egészen a WC-ig. Papír a kukába, a maradékot lezuhanyozzuk, mert a vízöblítés olyan gyakorisággal jön, mint az eső: havonta egyszer. A korfui reggelek bája.

2. állókép

Rian és Melissa, az albán rettenet újra támad. Gosia belelendül, a tudatlanok naiv energiájával én pedig hátradőlök, hogy az előadás minden percét élvezzem. 10 perc azzal telik el, hogy Melissa rájön, mire szolgál az olló 2 lyuka. Bal kezének minden ujját belegyömöszöli, majd szétvágja fürdőszoknyáját (mert nem csak kezeslábas, de a bátrabbaknak szoknya is van). Mindketten rezzenéstelen arccal nézzük, átadva magunkat a teljes passzivitás gyönyörének. Melissa röpke negyed óra után felfedezi, hogy ő jobbkezes. Megismétli a produkciót a másik oldalról is. Aztán lefejez, lefarkaz néhány halat és már kész is a remekmű. Na, szaladj szépen anyához!

3. állókép

Gosiával a parton. Próbálom behozni 4 hónap elmulasztott napos óráit. Én 5 perc alatt kész is vagyok, mármint indulhatunk vissza. Aztán végül félig a vízbe süllyesztem magam, amit szintén utálok, mert sós és mindenféle soklábú tengeri élőlény lakja. Átadva magam az UV sugárzásnak belemerülök a sziklák tanulmányozásába. Bőszen tapogatom, nyomkodom, kapargatom a megkövesedett kagylókat, csigákat, rákokat. Hm, a rák nem volt megkövesedve… Míg én a rákot kaparom ki a körmöm alól, Gosia egy kutyakaka-kupac tövében azonos színűre sül.

4. állókép

Ventilátor és szórófejes testápoló. Belefújod a ventilátorba és a következő pillanatban már élvezed is a hűs permetet.

Persze az sokat segít, hogy nem te takarítasz és a ventilátor sem a tiéd.

5. állókép

A szállodában uralkodó WC helyzet tarthatatlan. Gyakorlati kutatásaink arra engedtek következtetni, hogy a konkrét dolgokat elég nehéz lezuhanyozni.  Na, de hogy már a nyilvános WC se működjön a tetőkerten… Egy sürgősebb dolog így néz ki: Keresed a kulcsod, ki a szobából, át a hídon, ketten megállítanak fénykepezkedni, a harmadik arra kér meg, hogy te készíts róluk fényképet, át a tetőkerten, nyomod a lift hívógombját, nyomod a lift hívógombját, le az elsőre, berúgod az ajtót, kirángatod az adrenalin-pisilót és megállapítod, hogy már nem is kell…

6. állókép

Mini Disco. Hát igen. Ami az én munkámhoz kapcsolódik, az minden mini. Ez itt az én mini életem.

7. állókép

Nem tudom, írtam-e már a latin táncosainkról. Ha nem, az csak azért lehetséges, mert erre egyszerűen nincs szó. Egy elhízott görög kecske túlfűtött törekvése a színpadon. Már alig várom, hogy megosszam a tegnap esti videókat. One, two, three… one, two, three

Chriss azt tervezi, az utolsó estéjükön megmondja nekik, változtassanak hivatást. Remélem erről is lesz videó!

Szerda

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét negyedik napja: Szerda.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• Sógyurma – ha nem eszik meg, ez egy időre kiüti őket. Ha megeszik, még jobb!
• Minigolf – hát, ez vérmes egy sportág. A tanultabbja, látott már golfot a TV-ben, szóval azzal a lendülettel akar játszani. A „mini” az nem tűnik problémának. Alapszabályok: Sose merészkedj a golfütő hatótávolságán belüli körbe. Sose maradj az alagútban, ha valamelyik végén gyerek áll golflabdával. Sose menj a bozótosba golflabda után, mert téged megesznek a kígyók, ezek meg felkapálják a kárpitot a golfütővel. És a legfontosabb szabály: Ha csak teheted, egyáltalán ne játssz velük minigolfot, mert száradhatsz a napon egész délután!

• Sógyurma-szobor-festés – komplex és összetett feladatnak tűnik, de általában lemázolják egyszínűre.
• Aszfaltrajz – a kedvencem! Forró aszfalt, domboldal, 15 perc után már füstölnek is a medence irányába.

1. állókép

Betegnek érzem magam. Hidegek az éjszakák, alig 23 fok. Néha elgondolkodom, vajon apám befűtene-e nekem augusztusban?

2. állókép

Mint minden nap a két albán gyerek már reggeltől ott rontja a levegőt. Szerencsére anyuka nem túl igényes a szórakoztatásukkal kapcsolatban. Elég, ha nem látja őket. Így alkalmam nyílik megalkotni életem fő művét: a virágot!

3. állókép

A miniclub délutáni csöndjében megállapítom, totemállatunk, a szent és sérthetetlen bébigyík jó egészségnek örvend. Valamikor júliusban surrant be a nyitott ajtón, és azóta meg-megjelenik szemetesvödörben, babaházban, fiókban vagy épp most egy lepkeszárnyat cipelve Dóra, a nagyfejű kalandor árnyékában. Mély, anyai büszkeség tölt el: farka sértetlen, étvágya láthatóan jó, mozgása csenevész, de fürge, már-már gyíkszerű… mindez a kiegyensúlyozott környezet eredménye! A miniclubbal karrierem abszolút csúcsára törtem!

4. állókép

Furcsa csönd nehezedik ránk a színfalak mögött. Comedy show-ra készülünk. Egy köteg rövidre vágott jelenet, eltúlzott karakterekkel, kifacsarva, a giccs olyan szintjén, mely újra értékelhetővé teszi azt. Felkerül a smink, néhány paróka, itt-ott egy félmosoly. Nem beszélgetünk. Mindenki tudja, mire gondol a másik.

5. állókép

Finálé! A zene elhalkul, majd teljes csendé szelídül. Manuel a színpad közepén, el-elcsukló hanggal. Azt mondja ez egy különleges este, egy különleges lánynak. Mindenki tapsol. Az utolsó nagy jelent én vagyok, matróz jelmezben, könnyeimben fuldokolva a színpad közepén.

6. állókép

A szokásos éjszakai köreinket futjuk az asztalok között. Egy félmosoly ide, egy-két kérdés oda. Jól bejáratott sablonok. Csak ma valahogy mindenki más. Megpuszilnak és lefotóznak. Úgy érzem, mintha a saját temetésemen lennék sztárvendég.

7. állókép

Korfui idő szerint: éjfél. A lift nagyokat rándul, ahogy az első emeleti társalgó felé ereszkedek. Kanapé, internet és az éjszakai büfé maradéka. Homályos foltként a képernyőn az a személy, aki miatt korábban csomagolok. Mi, egyfajta kéjesen bizsergető gyászhangulat és négy adag baklava.

Kedd

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét harmadik napja: Kedd.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• Kavicsgyűjtés a tengerparton és strandjátékok (lemászni a hegytetőről, bezsúfolni a kölyköket a liftbe, hét emelt le, át a földalatti alagúton, tengerpart, mindenáron megakadályozni, hogy haleledel legyen belőlük, megakadályozni, hogy fejenként egy liternél több jégkrémet egyenek – itt néha szemet hunyok, a haleledel résznél azonban nincs alku, megakadályozni, hogy fejenként három kiló kőnél többet cipeltessenek fel velem, meggyőzni őket, hogy a simára csiszolódott üvegdarabokat ajándékozzák nekem)
• Kőfestés (a bosszú pillanata… mindig, de mindig hazaviszik a műalkotást. Egy liter ouzo már repül is a bőröndből.)

1. állókép

A tengerpart… de mégsem. A gyerekek túl kicsik, de nem annyira, hogy ne tudnának elsprintelni, mint az üregi nyúl. A part tűzforró, mi meg égetnivalóan lusták. Újrahasznosítunk. Fehérre mázoljuk a már megfestett köveket. A program azonban lerövidül, én pedig kénytelen vagyok megfesteni korfui karrierem századik alvó macskáját rongyszőnyegen.

2. állókép

Tervezem a meghívót az „Alvó macska rongyszőnyegen” című amatőr művészeti kiállításra. Scarlet és fehérlábú szülei sétálnak le a terrakotta lépcsőkön. Apuka halmozottan hátrányos helyzetű: vörös is, angol is, meg el is hisz, hogy árnyékban is le lehet barnulni. Scarlet 4 éves és ostoba, de nem annyira, hogy ne tudná manipulálni a késői gyermekvállalás mellett döntő szüleit. Most vígan himbálózik azok karjába kapaszkodva. Erős déjà vu kerít hatalmába, amiről gyorsan kiderül, valódi emlékek tizenévekkel ez előttről, amikor még ízléstelen pöttyös lakkcipőmben koptattam az aszfaltot és anyáék nagyot lódítottak rajtam. A lakkcipőt már kinőttem… a lódításokat nem lehet.

3. állókép

Ma csak ketten dolgozunk Chrissel. Gosia a lengyel szállítmányért indult a reptérre, a főnök meg szabadnapos. 3 óra. Egyedül állok a bárpultnál, talpam már viszket a vágytól, hogy Opa-Opa-ra ropja. Chris meg nyilvánvalóan elaludt.  

4. állókép

Spiros. Ő egy külön blogbejegyzés.***

5. állókép

Magányosság kerít hatalmába. Bámulom a fehéren lüktető képernyőt. Előveszem az ajándék mézes-mandulás nugátot. Ajándék, nem nekem, az otthoniaknak. Megettem. Aztán most szemérmetlenül bevallom. Gyorsan tömtem magamba, mohón, nagyokat nyelve, épp csak a pörkölt manduladarabokat ropogtatva meg itt-ott. Aztán elégedetten konstatáltam, íme, 30 másodperc alatt teljesítettem a napi energia-bevitelem 50%-át. Sajnos már egy héttel előre.

6. állókép

Ücsörgünk az esti cappuccinónk árnyékában. A tetőterasz lassan megtelik vendégekkel. Adrenalin magic show. Pörgő r-rel és cseh akcentussal. Halk zene szól. Mint minden kedden. Összedugjuk a fejünket és egyeztetjük óráinkat. Mondjuk 20 perc múlva. A győztes Manu, mert 20 perc múlva valóban felcsendül a Brown Eyed Girl. Talán mindannyian megértünk egy hidegstartra.

7. állókép

Éjfél. Néhány pina colada hatására kiszámoljuk, hogy Carlos és Vanessa, a kalapból nyulászók, körülbelül 120-szor lengették már a varázsasztalt, Carlos 120-szor hajtogatta már Vanessát origamivá, és csak a jó ég tudja, hány lufikutya született a bábáskodása alatt – csak ebben a szezonban. Gyorsan gratulálok és egy dedikált varázs DVD-vel térek nyugovóra. Úgy döntök valami hasonlóval bepróbálkozok a motorkölcsönzőbe is…

Hétfő

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét második napja: Hétfő.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• Fogj egy kígyót! (hangsúlyozom miniclub, 14 éven aluliaknak!)
• Kincsvadászat (a kincs az all inclusive csomagban egyébként is bármikor hozzáférhető jégkrém)
• Szivacsfestés (mármint festés szivaccsal)
• Homokvár építő verseny (A valódi kihívás belegázolni a délután háromra 50 fokosra forrósodott homokozóba. Kisebb-nagyobb égési sérülésekkel, de mindig utat locsolnak maguknak)

1. állókép

Négyen a bárnál, a bűvös 10:15-öt várva. Elit kommandó, a napszemüvegek mögött cikázó tekintetek. Chriss a cigarettájába kapaszkodik.

Manuel töri meg a várakozás izgalmával telt csendet: „Most mondd meg őszintén, te loptad el a cipőmet?”

2. állókép

Pink kezeslábasba bújtatott apró jószágok. Tekerjük a kígyót eszeveszettül. Gosia minden reggel egy óra hosszára a mini clubra van kárhoztatva. Besegít. Jól bejáratott kék gumimatracán piheg, feje a kosárpalánk tövében. Helyzetemet nem ítéli veszélyesnek, legalábbis nem annyira, hogy csatlakozzon a mókához. Jómodora azonban diszkrécióra inti. Stílusosan fejére helyez egy lengyel magazint. Nyakáról ezentúl a pápa integet széttárt karokkal.

3. állókép

Edina gyakornok a bárban. Búcsúzik. A nagymamája temetésére utazik haza. Mindannyiunk rémálma: elszigetelve a családunktól, teljesen tehetetlenül gubbasztani egy váratlan telefonhívás után. A szigetről kiút kedden és szombaton van.

4. állókép

Napozunk. Jómagam a hónapban először. 15 perc után már csomagolnám is a motyóm. Gosia hajthatatlan. Nem véletlen a köztünk lévő színárnyalatbeli eltérés.

Feldobom a bálna-témát. Feldobnám. De mi az a bálna lengyelül? Rajzolok a homokba. Három hullámverés után eljutunk a cethalig.

- Tudtad, hogy a bálnáknak 3,5 méteres péniszük van?

Három nyújtott lépés következik, majd mint aki álomból ébred:

- Itt csak delfinek vannak.

- Hm – biggyesztem le az ajkam. Gyors számvetés. Semmi információ a delfinek ivarszervéről.

Gosia viszont nem esik kétségbe:

- Mit tudsz az elefántról?

5. állókép

Barnára sülve. Opa-Opa idő. Chrisst fogjuk közre. Talán egyszer sikerül bepottyantanunk a medencébe. Sosem hisszük, hogy próbálkozásaink valaha is célba érnek, hiszen legalább olyan arányban van rajta masszív izom, mint rajtam zsír. Néhány vendég túl komolyan veszi. Sajnos Chriss tegnapi csapatából. Gosia tökéletes körpályán repül a medencébe. Én követem. Röpke 15 perc és már ki is halásztam a kulcscsomóm és egyéb tartozékom. Azért a cipőm leránthatták volna!

6. állókép

Talán évekig fel tudom majd sorolni az étterem napi menüsorát. A konyha is kidolgozott egy kaleidoszkópot. Sajnos nekünk bérletünk van.

Hoppá! Anomália az abrakoltatásban: imam. Krémesre sült padlizsán, sárga kukoricakenyér és száraz kecskesajt… majd heves bendőmarkolászás a lift tükrébe bámulva. Még mindig megvan. Semmit sem veszített régi fényéből. Mármint nem a lift. A hasam.

7. állókép

Giorgio és Paula kínlódnak a színpadon. Élőzene. Halott publikum. Beszélgetni lehetetlen, mert rekedtebbre kiabálom magam, mint Paula. Chrissel elsütünk egy latinos riszaviadalt. Ettől sem táncolnak többen, de attól félek leszek még megjelölve pár FB videón. Hát így hull porba 26 év alatt felépített imázs.  

Vasárnap

Ha én egy tisztességes blogíró lennék, akkor az elmúlt 4 hónapban megírhattam volna a világháló leghosszabban pergő blog-kaleidoszkópját. Csak behelyezed a hét napjait, aztán forgatod, forgatod rendületlenül, hogy beleszédülsz és esetenként elkap a hányinger.

Aztán, mikor végre – eddig rejtélyes okoknál fogva - elhatározom, hogy megalkotom azt a bizonyos kaleidoszkópot, máris egy rendhagyó vasárnappal indítunk.

A vasárnap a korfui munkahetem hétfője. Aztán, van egy hétfő is. Ez így már kettő. Munkaundor a négyzeten.

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét első napja: Vasárnap.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program: Olimpiai nap (kivételt képez törpelak korcsoport és jómagam, mert őket vízilabda híján is elég bajos egy darabban tartani).

1. állókép

Egyedül várom a 10:15-öt. A maradék „hármak“ a strand bárjában, fehér lepedőben, fejükre tekert olívaággal (bogyóstul) toboroznak. Forró fekete teával töltöm meg az ibrikem. Az idő hűvösre fordult. 32 fok. A medence üres: 3 tinédzser és egy sárga gumimatrac. Michalis a bárban. „3 minúta“ – szajkózza. A 3 tinédzser türelmesen vár. Én önkiszolgálok. A naplómba körmölök egy darázshad hangtalan zsongásában.

2. állókép

Feljutottam a bázisomra a tetemes mennyiségű görög joghurt ellenére is. Ma nem jutott rá pirított mandula. Lassú utántöltés. Ejnye, fiúk, lányok! Még el sem hintem a szenteltvizet és még az ördögűző szeánsz felénél sem járok, amikor már meg is jelennek: a retteget 7 évnél aluliak!

3. állókép

Opa-Opa idő, avagy délután három. Általában önként lehet csatlakozni, de ma mindenkit a medencébe terelünk. Érvelni lehet, szárazon maradni nem. Smile-vá kordináljuk őket, pontosabban Manu a tetőről ordítozva egy narancsszínű szlalom kúpba (nyelvújítási jogok fenntartva). Fotó! Aztán Opa-Opa, tinci-tanci, dici-döci, picsi-pacsi! Szarkazmus vízbe fojtva, mert ezek valóban „élvezem a munkám“ pillanatok.

4. állókép

Ne röhögj, de én vagyok a backstage manager kitüntető cím, dagadó mellkasú tulajdonosa. Avagy, én takarítom el a retket a kulisszák mögött. Ma 20 vendéget állítunk színpadra. Gosia balettozni tanít egy útépítésben szálkássá lett ötgyerekes családapát. Én azon morfondírozok vajon melyik szexi jelmezben alakíthatna sikeresen egy szüzet az albán nagypapa. Végül a „melyik megy rá“ szempont alapján döntök.

5. állókép

Manu színpadra állítja a Hot Stuff című produkciót, melyben csapatának hím tagjai vetkőznek félmeztelenre egy macarena szintű koreográfiára. Aztán arra kér, legyek őszinte és mondjam meg tetszett-e.

6. állókép

Manut békítem. Paradicsomlevet iszom – sok jéggel.

7.állókép

Éjfél. Az első emeleti társalgó, ahol még elér minket a kalóz módon elcsípett wifihullám. Ma hasít. Még egy teljesen értelmetlen Skype beszélgetésre is futja a megabájtokból. Éjjel fél kettő magasságában megtudom, hogy a kék bálna pénisze átlagosan 3,5 m hosszú. Már érdemes volt végigolvasnod!

Extrém sportok, avagy a turista-cápák!

Adrenalinpisilók. Behatolsz a nyilvános illemhelységbe. Még megvillan a fehér, esetenként már mályvaszínűre sült láb, a bokára csusszant bugyival. Aztán nagyot csapódik az ajtó, épp idejében, hogy a még kínosabb szemkontaktust elkerüljük. Sietős WC papír susogás. És már el is iszkolt a rajtakapott klotyóhuligán. Nem értem, miért könnyít magán valaki nyitott ajtónál, egy 650 vendéget számláló hotel illemhelységében. Hangsúly a nyitott ajtón. Az első után, csak egy mosolyt lengettem meg.  A másodiknál azt hittem az első tért vissza. Ma már világos, ez a turizmus egy új válfaja, a vendégek egy külön kasztja, egy titkos földalatti mozgalom: az adrenalin-pisilók.

Hotel-hobók. Azzal az eltökélt szándékkal érkeznek, hogy megadják a végső döfést az egyébként is reszketeg lábakon álló görög gazdaságnak. Számukra az éttermi büféasztal nem lehetőséget, inkább csak sorrendet kínál. Minden programunkon részt vesznek, ha élvezik, ha nem. Célorientáltak és eltökéltek.

Különös ismertetőjegyük: sosem távolodnak a szállodától 10 méternél messzebbre. Túl nagy lenne a kockázata annak, hogy lemaradnak bármiről, ami ingyen elérhető. Sosem értem miért utaznak más országokba. Szálloda otthon is akad. Tapasztalataim és több órás vajúdásom idősödő angol úriemberek társaságában, arra enged következtetni, hogy az időjárás űzi ki őket odújukból, melegebb éghajlatokra. Ha tehetnék, csak napfényt vennének, családi csomagban és bőrrák garanciával. Nemzetiség szerint rétegeződnek. A tengerpart forró kavicságyába száradt lengyelek. Kizárólag a medence partján vöröslő angolok, fejükre szorult söröskancsójukkal, valamint az árnyékban és kezeslábasban napozó németek elővigyázatos csoportja, akik ha lehet, fehérebben távoznak, mint érkeztek.

És akik a profizmus szintjén űzik ezt a veszélyes sportágat: a visszatérő vendégek!

Az ouzo-zúzók. A kezükben az otthonról csomagolt dobozos sörrel töltik ki a bejelentkezési ívet. Ahogy csuklójukra hurkolódik az all inclusive karszalag, azonnal elporolnak a bár irányába. Ők és pajtásuk a gurulós bőrönd. Koccintanak egyet a megérkezés fáradalmaira. Az itt eltöltött vakáció első fele azzal telik, hogy végigkóstolják az itallapot. Az itt eltöltött vakáció második fele szintúgy. Minden reggel bemutatkoznak és estére már „barátomnak“ neveznek. Különös szenvedélyük, hogy meggyőzzenek, elengedhetetlen vágyad, hogy igyál velük valamit. Te nem érted miért. Láthatóan egyedül is jól boldogulnak.

Eddigi rekorderünk a 19 éves orosz Anyegin. A második hetét tölti itt, napi 24 órában 2 % fölötti alkoholszinttel. Még egy hete van hátra. Jelenleg nagytétű fogadások zajlanak az életbenmaradási esélyeire. A takarítónő már nem hív többé mentőt hozzá, elmorzsol néhány „malakát“ és körbeporszívózza.

Anyegin esténként megáll előttem egy fehérre kopott etióp gyerek peckességével, erősen az intim szférámba hajlik, megmarkolja felpuffadt bendőjét és megállapítja: Sok sör!

A tömör, egyenes beszéd megcáfolhatatlan igazsága.

Extrák kíméljenek!

Extra szabad este. Két hét alatt háromszor költöztünk. Most a tetőkerti színpadtól 50 méterre. Általában nem probléma. Ha mi nem dolgozunk, zene sincs.

Extra szabad este. Csak nekem. A dagadt görög latino táncosok megint itt kínlódnak.

Extra szabad este. Megkímél a vizuális kárhozattól. Minden csütörtökön éjfeketévé izzadják az egyébként fosószilva lila kosztümöket. 14-szer láttam őket színpadon. Semmit sem javultak. Fejlődésre képtelenek. Talán az izzadság mennyisége gyarapodott a hőmérséklet és a folyadékbevitel arányában. Talán a túlzott testnedv-kiválasztás oltja el azt a bizonyos latin tüzet. Általában jószándékú, tisztességes lány vagyok, de a kutyák nagyobb szenvedéllyel bagzanak, mint ezek tangóznak. Elnézést kérek, harci kedvem felkorbácsolódott fából faragott lábuk staccato ritmusára.

Extra szabad este. Extra szabad este 50 méterre a színpadtól. Sok-sok recegő görög pocak decibele visszhangzik. Szeretnék kilépni az erkélyre és beleordítani az éjszakába: Kuss legyen! Táncolj zorbát vagy mássz vissza a fára olajbogyót szemezni!

Extra szabad este. 50 méterrel a helytől, ahol minden éjjel dolgozom. 51 méterre a bártól, ahol minden este elszürcsöljük a koktélunkat, csak a biztos idegek és az odatetovált mosoly kedvéért.

Extra szabad este. Én és az ásványvizes palackom közt visszhangzó Dirty Dancing.

Extra szabad este. Mit követtem el?

Szörnyem Korfu

Kilépek az ajtón. Magam után rántom a hőségtől duzzatag deszkatömeget. Meg-megakad a lankás mészkőpadlón, majd akadékoskodása megszűnik és hangosan csapódik az ajtókeretbe. Csattan a nyelv, csattan a gyík, csattanok én. Szaggatott másodpercekig tartó ijedt csattogás. A bébigyíkok szárnypróbálgatásának ideje. Farkukat vesztett 3 centiméterük labilitásával kússzák a falakat és alázuhanva hasítják a levegőt minden ajtócsukásomra. A korfui burjánzó természet szorosra sikerült ölelése.

Itt éberré válsz, akár egy vadász. Látszólag zavartalanul sétálsz az út mentén – járda nincs. Melletted a bozótos, és egy vaddisznófalka csörtetésével szinkronizált gyíkraj vonulása. Állítólag ijedtek. Hát nem tudom mitől. Egyes példányok nagyobbak mint az alkarom. Ha jobban nekem rohan, elviszi a bokám.

A légtér tehát gyíkoktól és moszkitóktól hangos. Szúnyog, moszkitó, nem tudom, hogy takarja-e még a fogalom a teremtményeket. Elég rátermettek ahhoz, hogy megerőszakoljanak egy csirkét. Itt nem vámpírtörténetek vannak, hanem rettegett szúnyogok, akik éjszaka éhesen döngetik a palettákat. Ennél nagyobb repülő alkalmatosság errefelé a Boing 77 és a darázs – vigyázat, nem csípnek, hanem kardélre hánynak!

Persze minden hónapnak megvan a maga specialitása. Zöldszemű legyek, hájas gyíkok és most itt a kígyószezon. Láttunk itt már kígyót a májusi szépítkezés idején. Csavarodtak motoros kaszára, minigolf ütőre és az idegeimre is. Vaskosak, barnák és szánni valóak. Mint egy mázsásra duzzad földigiliszta. Hiányzik belőlük a kígyók kígyósságának virtuóz tánca: kecsesség, veszély és reszketeg félelem pikkelybe burkolt elegye. Hiányzik a pikkely.

De ezek a mostaniak... ezek szinte áttetszőek. Gyorsak és hangtalanok. És esküszöm, hogy ugranak. A minap a cipőm orrán landolt az egyik. Lepillantottam a lazán fűzött sportcipőmre és képzeletemben forogni kezdett az idegméregtől szaftos történet... Mert mi lett volna velem, ha ez az átok beleugrik a bokám és a surranóm közti eltérésbe, ott a lábszagtól megzavarodva irányt téveszt, és még beljebb ássa magát – na jó, ez itt már inkább egy a vérmes vakond jelent.

Ha előbb azt mondtam, a gyíkpopuláció éberré, ezek a fajta kígyókalandorok egyenesen paranoiddá tesznek. Állítólag nem életveszélyesek. Engem ez nem nyugtat meg. Sosem tudhatod, melyik homoki viperának ment el az esze. Nekem sem kellene itt lennem, és lám itt izzadok természetes élőhelyemtől ezer kilométerekre.

Pihe-puha történet

Körömnyi tollpihe ereszkedik a billentyűzetre. Szürke, bozontos kis jószág. A tollszár hófehér, légüres térként világít a puhaságban. A mi színpadi fiókánk még csupasz volt. Tátogó csőr és átlátszó zsigerek. Messziről elkerült a napos csibe tenyérmelengető izgalma. Inkább visszakanalaztuk a fészekbe, hogy hetekkel később egy elgörbült golfütővel vessünk véget a portyázásnak. Mert madárpotyadék a színpadon... és az élettel együtt járó egyéb borzalmak.

Nem nagyon bántott a dolog, de ma már inkább látnék három méteres guanó oszlopot, mint azt a „dance shownak“ nevezett borzalmat, melybe egy hete feleslegesen sok izzadós korfuit délutánt fektetünk, csak azért, hogy görbe lábunkat az ég felé meresztve átgördüljünk partnerünk gerincoszlopán. Már akinek van.

Mert Nuel egyértelműen a puhatestűek népes táborát szaporítja. Egy szaggatott rock&roll-t gyakoroltatott velem azon a délutánon, mikor RJ gépe Korfun landolt. Két riszi-riszi között a telefonon a fülemen próbáltam megfejteni, hol kóborol. Korfun nem lehet eltévedni. Balra indulsz vagy jobbra. Végül csak megérkezel, lehet megkerülve a szigetet, de megérkezel. Az Aqua Land-et hirdető tábla, azért mégsem a legjobb tájékozódási pont, lévén minden olajfa tövében van egy. Zavarba ejtő a kérdés, mi más lehetne még Péntekünk világítótornya. „Hm, elhagytad már a három hetes döglött kutyát a zöld műanyag konténer mellett, melyet Odüsszeusz óta nem ürítettek ki?“ Szerettem volna falhoz vágni a telefont, aztán ugyanazzal a lendülettel palacsintává dörzsölni Nuel fejét az olcsó kárpiton. De nem tettem. Inkább Chriss kezébe helyezetem a Galaxymat és RJ életét – félreértés ne essék, mindkettőt egyaránt szeretem, és nehéz döntés volt. Miután Nuel megunta a picsi-pacsit és elmorzsolt még 200 életidegen történetet előző szigetélményéről, már csattoghattam is haza, hogy kiderüljön a fiúk a tavernában ebédelnek. Így elcsigázottan, tréningruhában és mezítláb vágtattam vissza a tenyérnyi falatozóba, hogy végre az a bizonyos tenyér pihenhessen meg a derekamon, hogy végre eltűnjön közülünk a képernyő folyadékkristálya, hogy végre ne csak egy skype hangminőségi statisztika legyen az a bizonyos szexi brit akcentus. És ott volt ő, a tenger, a hőség, a kockás terítő, a megkopott székek és a rágógumivá merevedett vörös csápú polip, megszenvedett egymásra találásunk mártír szemtanúja.

Másfél centiméter

Úgy tűnik a hétfordulókra koncentrálok. Egy hónap. Felkelek, a fülledt hőségben 10 óra alvás után is nyomasztó fáradtságot érzek. Kitárom a zsalukat és tenger szürkeségét bámulom. Vastag és ragadós pára ül mindenen. Esni fog. A heti vihar kissé késve érkezik. Mintha évek óta élnék itt. Vasárnap hangulatú a sziget, vasárnap hangulatú a hotel. De húsleves szag helyett Nuel narancssárga egyenpólójának furcsa illata terjeng a levegőben. Mosóport válthatott. Fekete haja is kunkorodik már a sapka szorításából. Egy hónap, másfél centiméter.

Egy hónap. Mégsem írok. A gondolataim sosem csendesednek el. Mégsem írok.

A világ legunalmasabb munkáját végzem. Most már értem miért annyi au-pair blog, és miért olyan titokzatosan nagy a csend az animáció környékén. Mert nincs titok.

Chriss a teraszon ül és a frissen facsart citromból és éttermi zacskós cukorból kevert, zavaros limonádét szürcsöl. Sokadik cigarettája füstölög a kezében. Élvezet nélkül szívja, összeráncolva homlokát, a kanál másik végével ritmusosan kocogtatva az üvegpoharat. Rám néz és megállapítja: unatkozom. A leggyakrabban használt angol szó lett errefelé. Unatkozom, unatkozol, unatkozunk… Jelzőként illesztem a nevem mellé, megállapítom a másikról, aztán mint egy nagy közös hobbit emlegetjük, általános tényként van jelen, de néha újdonságként néven nevezzük, csak hogy biztosak legyünk benne: még mindig halálosan unatkozunk.

A kezdeti munkahelyi, kulturális, nyelvi és általános görög káosz után az eseménytelenség pöffeszkedett rutinszerű mindennapokká. Persze, hetenként új emberek, de delphoi vérvonaltól mentesen is 100%-os bizonyossággal megmondom neked, hogy Joe Birminghamből, mit fog kérdezni holnap, a bárpultra könyökölve, all inclusive sörét markolászva. A sztereotípiák fényesre polírozott kiállítóterme, melynek bábeli zavarában itt-ott felvillan az egyéniség fekete szemöldökpiercinge, maga is megütközve azon, mit keres itt.

A délelőtti és délutáni munkaórák narkózisában, a bennem sziesztázó írót ébresztgetem. Mert leírom én mi történik, ahogy diáklányok vezetnek naplót, szorgalmasan és rutinszerűen. Még kulcsra is zárom, mert írásom zörgő szenvtelenségét jobb a rózsaszín lapokon tartani, míg meg nem töltődnek rubinvörössel és lükető harsánysággal.

Ébresztgetem hát a szenvedélyt, nyitogatom azt a bizonyos szemet, mely mondatokban képes látni, illatokat gyömöszölni pergő karakterekbe, aktív szerkezetekké szelídíteni felfokozott izgalmat…

Egy 4 km-es kör közepén csücsülök. 4 km-re semmi. Előttem a tenger és a görög partok. Mögöttem Korfu átláthatatlan zöld dzsungele. Balra Benitses. Jobbra Moraitika. Csak 4 km. Reggelente kocogok. Hol jobbra, hol balra. A sokcsillagos luxus körém kövesedett mozdulatlanságából, át a civilizációs vákuumon az alvó faluig. Kali mérát köszönök és visszakocogok.

Aztán Chrissel a teraszon ücsörögve, talpunkat a korfui nap délutáni kegyetlenségbe lógatva várjuk a szombatot és az ihletet.

Aztán az ihlet csak megérkezik, ahogy az idő lassan pörög visszafelé.

Egy hónap. Másfél centiméter.

Vajon 19 nap hány centiméter? 19 nap most kilométereknek tűnik. Talán pont 4-nek. 19 nap és James megérkezik. Hogy eddig nem említettem volna az ismeretlen tényezőt? Engedjétek meg, hogy bemutassam: Ő az a bizonyos vörös a rózsaszín lányregény lapjain.

Jászasz* Csütörtök!

Ma ünneplem megérkezésem kéthetes emléknapját. Péntek helyett viselhetném a Csütörtök nevet, amolyan beavatási rituáléként, mint tiszteletbeli korfui lakos, légiós, gyíkvadász, kígyó elől indián-szökdelő és spanyol szoknyás lambada bajnok.

Nem tudom, hogy az „ünnepre” való tekintettel-e, de nincs víz. A szigetek rejtélyes működési elve. Ha van internet, nincs víz, ha van víz, akkor is csak forró, ha zuhanyzásra alkalmassá válnak a körülmények, nincs rá idő, ha van időd, akkor jön egy vihar, és két napig nincs semmi. De ez csupán egy olívabogyómag-méretű, apró bosszúság, mely nem tart tovább magánál a ráeszmélés és tudatosítás folyamatánál.

Két hete ezer csatornán és ezer nyelven özönlenek felém az információk. Két hete nem volt időm leülni és gondolkodni… úgy rendesen… belekeveredni a saját érvelésembe, megválaszolni egyértelmű kérdéseket, homlokra csapni és sopánkodni. Két hete az akció-reakció törvényét követem, a reakció mindennemű felül bírálata nélkül. Két hete úgy ébredek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne felkelni és a tengerparti aprócska csónakkikötő dokkján nyújtózni. Két hete éber álmot látok.

Csak sodródom. Aztán ma reggel úgy éreztem, ideje lenne egy karcsapásnak. Ideje lenne felvenni a hullámzás ritmusát. És haladni valamerre. Belekortyolni az óceánba. Meggyőződni róla valóban sós-e.

Talán az ünnepre való tekintettel, ma Damien, a 8 éves francia kisfiú, akit meggyőződésem szerint maga a sátán nemzett, távol maradt a kölyökklubtól. Ha szerencsém van foghíjas és agyonpiercingezett szülei ott felejtették a medence szélén és kiszáradt. Ha még életben van, lehet, hogy én nem leszek a délutáni látogatása után.

De a csoda megtörtént és én két és fél órát magányosan tölthettem egy rózsaszín csúszdán elnyújtózva, talpamat a forró homokba süllyesztve, azon igyekezettel, hogy jelentős D-vitamin mennyiséget raktározzak el télire. Délelőtti napozás a 28 fokos korfui tavaszban és az előszezon tökéletes csendjében a lelkiismeret furdalás legcsekélyebb jele nélkül.

Újra intellektuális lénynek éreztem magam, felfedeztem az agyműködés apró csodáit és megfogalmazódott bennem az elhatározás: meglesz ez a hat hónap, csak bele kell törődni az „all inclusive” kávéba és be kell szerezni egy „fajin” tehenet ide, a citromfa tövébe.

*görög köszönési forma, melyet koccintásnál is használnak

Egyértelműen kétértelmű

Mellettem gőzölög egy csésze rakétaolajszerű kávé! Már csak ez tart ébren. Nem hallom már a sivító, turbinaszerű motorbőgést a tenyerem alatt. A gépem csendes. Egy év, két hónap és 13 nap után, több ezer át-lnk-odott ikon noszogatására és egy szigetelésétől megváló adapter indítatására felkerestem egy értőt. A megabitek és a kettes számrendszer egy aprócska szentélyét, ahol az a jóképű, de rosszstílusú rasztaman, a székfenekű Gombóc Artúr (haj is stimmel) és a „gépedhez szóltam“ táltos játszzák Bill Gates földi helytartóinak szerepét. 

Négy négyzetméter, vagyis kettő a négyzeten – ennyi jutott a szüzeknek.

„Minden-pénzem-a-rasztámra-ment-el-és-már-nem-jutott-turkálós-kockás-nadrágra“ a háromlábú horgászszéken egyensúlyozik és neon zöld ragaccsal, egykedvűen árazza a tintapatronokat. Na jó, az „egykedvű” rosszmájú megjegyzés volt. Senkit sem láttam még eksztázisban árazni.

Székfenekű a szék fenekére illeszti sajátját, tudásának mázsái alatt tiszteletteljesen pukedliznak a görgős szék kerekei. Köszönés közben billentyűkoptatásban megkérgesedett ujjbegyeit usb-kulcscsomójának karikájába dugja és egy heves mozdulattal már tuszkolja is az egyik ketyerét a gépembe: „Csak hogy lássuk, mivel van dolgunk!” Néha odaszól a társának, számomra ismeretlen dialektusát használva az édes anyanyelvnek.

Két óra múlva kapom vissza életem párját, szerelememet és barátomat, függőségem gyönyörének egyetlen forrását. Mint kiderül, cudarul bánok a kedvessel. Utolér a vád, hogy krikettezésre használom. A kiszolgálás azonban kifogástalan. Kapok egy kerekre tömött kis zacsit, melybe a rég elveszettnek hitt apró tárgyaimat gyűjtötték, ízelítőt kapunk az elmúlt másfél év kulináris kalandozásaiból, és azt hiszem egy emberfejet is bedarálhatott a masinám, a gombóccá gyűrt hajmennyiségből legalábbis erre következtetek. Az elveszett fülbevalómon kívül a zacskó tartalmát fétisként megtarthatják. A mellékelt fekete-fehér csendéletet azonban megtartom. Lefénymásolták a hűtőberendezést. Mint egy ultrahangos felvétel! Az előbbi hűtlen szerető helyett, hirtelen a kismama érzés kerít hatalmába.

Vettem egy virágod-flitteres laptop pongyolát. Ezt nagyon helyeslik. Már csak arról kéne leszokni, hogy edényalátétként is használjam.

Látjátok feleim, teljesen megújultam: új cím, új gép, csak én vagyok a régi! De talán már nem sokáig (egyértelműen kétértelmű célzásnak szánva)!