Úgy tűnik a hétfordulókra koncentrálok. Egy hónap. Felkelek, a fülledt hőségben 10 óra alvás után is nyomasztó fáradtságot érzek. Kitárom a zsalukat és tenger szürkeségét bámulom. Vastag és ragadós pára ül mindenen. Esni fog. A heti vihar kissé késve érkezik. Mintha évek óta élnék itt. Vasárnap hangulatú a sziget, vasárnap hangulatú a hotel. De húsleves szag helyett Nuel narancssárga egyenpólójának furcsa illata terjeng a levegőben. Mosóport válthatott. Fekete haja is kunkorodik már a sapka szorításából. Egy hónap, másfél centiméter.
Egy hónap. Mégsem írok. A gondolataim sosem csendesednek el. Mégsem írok.
A világ legunalmasabb munkáját végzem. Most már értem miért annyi au-pair blog, és miért olyan titokzatosan nagy a csend az animáció környékén. Mert nincs titok.
Chriss a teraszon ül és a frissen facsart citromból és éttermi zacskós cukorból kevert, zavaros limonádét szürcsöl. Sokadik cigarettája füstölög a kezében. Élvezet nélkül szívja, összeráncolva homlokát, a kanál másik végével ritmusosan kocogtatva az üvegpoharat. Rám néz és megállapítja: unatkozom. A leggyakrabban használt angol szó lett errefelé. Unatkozom, unatkozol, unatkozunk… Jelzőként illesztem a nevem mellé, megállapítom a másikról, aztán mint egy nagy közös hobbit emlegetjük, általános tényként van jelen, de néha újdonságként néven nevezzük, csak hogy biztosak legyünk benne: még mindig halálosan unatkozunk.
A kezdeti munkahelyi, kulturális, nyelvi és általános görög káosz után az eseménytelenség pöffeszkedett rutinszerű mindennapokká. Persze, hetenként új emberek, de delphoi vérvonaltól mentesen is 100%-os bizonyossággal megmondom neked, hogy Joe Birminghamből, mit fog kérdezni holnap, a bárpultra könyökölve, all inclusive sörét markolászva. A sztereotípiák fényesre polírozott kiállítóterme, melynek bábeli zavarában itt-ott felvillan az egyéniség fekete szemöldökpiercinge, maga is megütközve azon, mit keres itt.
A délelőtti és délutáni munkaórák narkózisában, a bennem sziesztázó írót ébresztgetem. Mert leírom én mi történik, ahogy diáklányok vezetnek naplót, szorgalmasan és rutinszerűen. Még kulcsra is zárom, mert írásom zörgő szenvtelenségét jobb a rózsaszín lapokon tartani, míg meg nem töltődnek rubinvörössel és lükető harsánysággal.
Ébresztgetem hát a szenvedélyt, nyitogatom azt a bizonyos szemet, mely mondatokban képes látni, illatokat gyömöszölni pergő karakterekbe, aktív szerkezetekké szelídíteni felfokozott izgalmat…
Egy 4 km-es kör közepén csücsülök. 4 km-re semmi. Előttem a tenger és a görög partok. Mögöttem Korfu átláthatatlan zöld dzsungele. Balra Benitses. Jobbra Moraitika. Csak 4 km. Reggelente kocogok. Hol jobbra, hol balra. A sokcsillagos luxus körém kövesedett mozdulatlanságából, át a civilizációs vákuumon az alvó faluig. Kali mérát köszönök és visszakocogok.
Aztán Chrissel a teraszon ücsörögve, talpunkat a korfui nap délutáni kegyetlenségbe lógatva várjuk a szombatot és az ihletet.
Aztán az ihlet csak megérkezik, ahogy az idő lassan pörög visszafelé.
Egy hónap. Másfél centiméter.
Vajon 19 nap hány centiméter? 19 nap most kilométereknek tűnik. Talán pont 4-nek. 19 nap és James megérkezik. Hogy eddig nem említettem volna az ismeretlen tényezőt? Engedjétek meg, hogy bemutassam: Ő az a bizonyos vörös a rózsaszín lányregény lapjain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése