Ódivatú nosztalgia csupán

Három bejegyzés megírására elegendő időt áldoztam arra, hogy pontosan koreografált katonai stratégiát dolgozzak ki a lemaradásom behozására. Ebbe az őrült munkatempóba belefért egy másfél órás kávészünet régi bajtársammal, öt óra egy ismert közösségi portálon, ezer komment és egy telefonhívás a pentagontól... a napirendem elkobozták veszélyes hadifoglyok megtörésére és kivallatására. Így egy újabb órát kellett szentelnem régi jegyzeteim tömbesítésére és újraolvasására. Némelyik megfejtését súlyosbította a mosógép és a szárító által való kódolás. 

Fáradt voltam az íráshoz. Mindössze három óra alvás után kókadtan ücsörögtem a reptéri váróban. A légkondicionált unalomban jól esett a fontoskodó, szemüveges langaléta nyerssége. Egy helyfoglalás gyanánt leparkolt csomag tulajdonosait oktatta. A Hollandiában oly megszokott „Hölgyem, lenne szíves eltávolítani a csomagjait, mivel arra gyanakszunk, hogy levegőbe röpíti az állomást” helyett, egyszerű és jól érthető kézmozdulatokkal megerősítve, a motyójuk elgörgetésére szólította fel a két matrónát. Szerettem volna hangosan felkacagni. Ehelyett inkább kávéfoltos noteszom lapjait gyűrögettem. „Fáradt vagyok az íráshoz.” - kezdtem memoárom másfél hónappal ezelőtt, a Ciampino üvegablakain keresztül bámulva a pimasz római júliust. A reggel még frissen perzselő forrósága új kalandokkal csalogat, ellehetetlenítve a lusta nosztalgiázást. Mennyivel könnyebb ez most a nyúlósan szürke holland délutánban. 

Szombat reggel vendéglátónk szőrös mellkasára borulva könnyes búcsút vettünk egymástól. Örömkönnyek vagy szomorúság? Ma már inkább a fojtogató kacagás könnyei. A „kanapé-koldulás” veszélye, hogy nem mindig jön be, főleg akkor nem, ha az utolsó pillanatban vágsz bele. Szállás hiányában úgy döntöttünk a szombat éjszakát a Trastevere-n töltjük. Ijesztő? Egy percig se hidd! De erről majd később.

Nehéz eldönteni. Az emelkedőben lévő nap sugarai átcsusszannak a Colosseum tökéletes boltívein és elfenekelnek a turisták csapzott koponyáján, akik kígyózó sorba tömörülnek az egyik bejáratként megjelölt árkádnál. Nehéz eldönteni hát melyik a megdöbbentőbb látvány. Gondolkodási időt kérve, inkább kirabolunk egy csemegeboltot, és a Colosseum lábánál, a fűbe leheveredve megreggelizünk. Teli pocakkal könnyebben vesszük fel a harcot a kvarcórás gladiátorokkal, akik szerint életem legnagyobb álma, hogy a hónaljuk alá bújva fényképezkedjek 10 euróért. Végre bent vagyunk. Szeretném azt mondani, hogy azonnal leperegnek előttem a Quo Vadis jelenetei, szívem görcsbe rándul, és szememben nedvesen ragyog az megilletődöttség. Kötelező körök. Sok kötelező kör. Hogy lehet eltévedni egy kör alakú épületben? És hogy tudunk felmászni a Forum Romanumra? Vannak pillanatok, amikor erősen fontolóra veszem, hogy átugrom a kerítést. És ugyanezt érzem, mikor végre bent vagyunk. Elviselhetetlen a forróság. Az ezeréves kövek akkumulátorként gyűjtik magukba a napenergiát. Mint csirke az öko-grillsütőn. Végül a bennünk munkáló kíváncsi turistát legyőzi az erősen szangvinikus, hedonista személyiség. A tengerpart felé zötyögő kisvonaton ülünk. Követjük a törölközős, strandpapucsos tömeget. A mi felszerelésünk mindössze a fehérneműként viselt fürdőruha. Soványka csomagjaink egy poggyászparkolóban. Amennyire imádom a tenger áztatta nedves homokot a talpam alatt, legalább annyira utalom magát a vizet. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és megbocsáthatatlanul sós. A bőröm viszketősre szárad és jobban feszül, mint egy méregdrága botox-kezelés után. A lábfejem magam alá húzva homokvárat építek. Közel a vízhez, hogy egy erősebb hullámzása a zavaros víztömegnek elmoshassa örökre. Most vagy tíz perc múlva, amikor már a cikkcakkos bástyák is kirajzolódnak… nem számít. Eszembe jut egy képeslap, amit egy számomra nagyon kedves személynek ajándékoztam évekkel ezelőtt. „Csak az mer a tengerpartra homokvárat építeni, aki elhiszi, hogy a hullámok megszelídíthetők.” Hatalmas hiba lenne. A megszelídítés. Sosem élvezhetnéd a süppedős, szűz homokot. Vajon hány homokvár tűnt már el ezeken a partokon? Vajon hány homokvár megrendült alapjain sétáltam át azon a délutánon, azzal a szándékkal, hogy megkerülöm ezt az aprócska óceánt.

Végül csak a római éjszakáig jutottam a Tiberis partján. Ahogy tegnap egyszerre böktünk a csodálatos étteremre, úgy ma is egyszerre mutogattunk, csak épp más-más irányba. 24 óra és máris megváltoztak a prioritások. A bőség zavar. De itt nem tetszik a terítő, amott túl kevesen vannak, itt nincs ínyemre az étlap, ott a fiatalurat nem érinti meg a hely szelleme. Vidáman kavargó tömeg, gusztálgatva az illatokat és már felszolgált fogásokat, mi pedig hangosan vitatkozunk a közepén, megadva az olasz alaphangulatot. A kompetitív diskurzusok eredménye zéróösszegű játszma. Egyikünk sem elégedett, és miután már minden lehetséges sértést egymás fejéhez vágtunk, közénk ül a csend. Nem baj, jobban fogy a bor. És miután megérkezik a tökéletes olasz pizza, nem bírom tovább nevetés nélkül. Ryan tocsog az olajban. A két lábon járó kalóriatáblázat, most minden falatot a sós, smaragzöld olívaolajba tunkol. A pincér időnként az asztalunkra könyököl és érdeklődik az emésztésünk felől. Az az érzésünk, siettetni próbál. Csak hogy emlékezetessé tegyük a látogatásunkat, rendelünk még egy palack bort. Itt futószalagon jönnek-mennek a vendégek, az üzletnek pörögni kell. De ez maradjon a trattoria tulajdonosok problémája. Előttünk az éjszaka. Újabb helyre vadászunk. Stratégiánkat a személyzet fizikai adottságaira alapozzuk. Így ülünk be egy folyosószerű helyre, ahol steaket kínálnak. Ezért csak egy palack rosét rendelünk Mr. Szívdöglesztőtől. Legalább a bor jó választás. Kicsit bosszant is, hogy meg kell osztanom újdonsült barátainkkal. Ryan egyik leendő kanapé-hostja és kompániája csatlakozik hozzánk. Vendégeik vagyunk egy Botallitora. A hely parányi és folyamatosan pulzál a felvillanó vakuk fényétől. Jégbe hűtött csokipohár, krémlikőr és tejszín, melyet egy az egyben süllyesztesz a nyelőcsöved irányába. Aztán várod a hatást. A hatás szoros összefüggésbe van a krémlikőr fajtájával. Van, amelyik forró csókot ígér, van, ami akár egy kalandos éjszakával is kecsegtet. Személy szerint én inkább a társaságban látom a dolgok nyitját. Ha melegekkel barátkozik az ember, ne számítson csodákra egy kakaóbabos snapsztól. 

Két órás késés, több reptéri egyfelvonásos és védőgázas szendvics után végre a levegőben. Az óceánt bámulom, ami telemosta a fenekem homokkal. Olaszország látképe a rendezett káosz állapotában. A gép ereszkedőben a kockásra fegyelmezett Holland ingovány felett. Készen állok a vérmérsékletem aklimatizálására. De úgy tűnik, ahova leteszem a strandpapucsom, ott azonnal torzított irányt vesz az eseménygörbe. A holland vasút feketenapja! Holland-Spanyol világbajnoki döntő. Utrecht Central... 45 perce nem mozdul semmi. A hangosbemondó folyamatos műsort szolgáltat. Az őrületet tetézi a narancssárga alakok fékezhetetlen tömege. Fáradt vagyok, mérges és Burger Kinget eszem. Az utazásom a kerti kanapén ér véget, narancssárga parókában, ölembe egy fekete kisfiúval és egy nagy tál édes pop-cornnal. A latin álom véget ért. Ideje nyugovóra térni!

Flashback

Ígéretemhez hűtlenül, önmagamhoz hűen, megint csak késve jelentkezem. Égszakadás, földindulás, tökéletes idő a visszajátszásra.

Vissza arra a forró és zavartalanul kék egű római reggelre, ahol megbocsáthatatlanul elaludtunk. Vendéglátónk szöszmötölésére ébredtem. Mau mokány kis ember, fél fejjel az én repülési magasságom alatt hasítja a levegőt. Túl a harmincon, negyvenes külcsínnel. Igazi olasz szívtipróhoz méltóan, félhosszú, hullámos hajkoronával, melynek selymes fényét, csak a nekivetemedett kopaszodás tompítja egy kicsit. Foglalkozása: informatikus, zug-DJ. Ez utóbbit én akasztottam rá… mármint a „zug” részét. Kicsit olyan, mint a mi Tibi bácsink. Nappal pöttyös labda, éjjel topless lányok (-ról álmodik). Hajnali négykor, neki még belefért egy rövid eszmefuttatás a besült 4 éves kapcsolatáról, a DJ életérzésről, a lakás feltérképezése, a légkondi megjárattatása – röpke 15 percre -, és az atomnyi konyha, melyben még mosogatógép is van! Igen, ő az imponálós fajta. Annak ellenére, hogy Európa egyik leggazdagabb országának legsznobabb kisvárosából érkeztünk, nagy egyetértésben ámuldoztunk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elérjük azt a bizonyos kanapét is.

Reggel kilenc, mi még pizsamában, nyakunkon a sztrájkoló olaszokkal, és igencsak túlzsúfolt napi programfüzettel. Kétszemélyes hangyabollyá változunk, hisz veszélyben a Vatikán! Jelenleg épp a sorban kellene állni kínai turistákat cselezgetve, nem pedig a hangyászsün szerepét alakító maut kerülgetni. Még 24 órája sem vagyok a városban, de már megkaptam, amiért jöttem: az olasz mindennapok temperamentumát. Röpke 5 perc alatt, 50-szer változtatja meg arra vonatkozó tanácsait, hogy hogyan jussunk be a városközpontba. Burjánzó ellenszenvem majdnem elsöpri egy felajánlott kávéval. Nem, nem a méret a lényeg, de én a kávéban nem ismerek tréfát. Amit kaptunk, az pár koffeinatom volt összekapaszkodva egy gyűszűben. Nagy könyörgések árán kierőszakoltam hozzá pár laktóz-molekulát is – megszentségtelenítve ezzel a reggeli szűz espresso hagyományát-, és az egészet testvériesen eloszlattam a szájüregemben.

Nem akarok hálátlannak tűnni, de a segítsége kissé megtépázta a jól követhető logikához szokott idegeimet. Stratégiai kiselőadásának vége az lett, hogy kivitt minket a vonatállomásra, hátha jön majd valami. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem voltunk egyedül. Tehát vártuk a jó szerencsét, amihez remélhetőleg egy szerelvény is csatolva lesz. Ryan mindeközben igyekezett megmenteni maut a fagyott mamutot is kettészelő pillantásomtól. Nem tudom mennyi idő telt el, de úgy mínusz végtelen és plusz végtelen között félúton, míg végre felkapaszkodtunk egy arra tévedt „gőzösre”. A Trastevere-n szálltunk le. Az egyetlen hely, amely igazán vonzott, és nem bírtam ki, hogy legalább át ne sétáljak rajta, mielőtt belevetnénk magunkat a kötelező körök lefutásába. Lassan már ide sem kell írnom, hogy következett a kötelező péksütemény és egy tisztességes méretű latte egy talponállóban, Róma autentikus negyedében, ahol a turisták száma a minimálisra csökken.

Én kihagynák egy sokezredik Vatikán leírást, Spanyol-lépcső megmászást, és Trevi-kútba érme dobálást… Mikor oda értünk, a gelato-m tölcsérét ropogtattam, pedig jóval korábban vettük, egy aprócska cukrászdában. Négy gombóc, ami mögül úgy kell kikukucskálni, hogy elkerüld a közlekedési balesteket. Nem vagyok egy jégkrém rajongó, legalábbis nem a szónak a holland értelmében (télen-nyáron, éjjel-nappal). De itt a fagylalt nem egy színezett, aromásított vanília-puding, hanem az „ízalap” eredetije, valamilyen módon krémesítve és lehűtve. A legjobb minőségű, roppanós csokoládétábla atomjaira bontva, dús, lassan örvénylő tejszínnél dúsítva, a pisztácia ott roppan a fogad alatt és a babapiskóta homokszínben illatozik az ajkaidon. Szeretnéd mindent kipróbálni. Don Quijote harc! Új és új helyek, új és új tölcsérbe zárt fantázia.

Közös jelrendszerünk, az L, mint „look” fogalmával gazdagodott. Ha egy pasi megbámul, Ryan folyton megjegyzi: „Ohhh, you’ve just got the look!”. Ez a mondat itt csak egy „L”-re zsugorodott. Már előző este érezhető volt, hogy az olaszok szőkék iránti vonzalma nem csak amolyan városi legenda. De egy idő után nem tudtunk nem tudomást venni róla. Szemrebbenés nélkül mérnek végig, szólítnak meg, vagy dobnak egy olyan pillantást, amibe belepirulsz. Az első körben észre sem akarod venni, aztán egy idő után élvezed, később bosszant, és eljön a pillanat, mikor egyszerűen lecsusszannak rólad a tesztoszterontól átnedvesedett röntgensugarak. Az önbizalmukat vesztett szőkék legjobb terápiás helye.

A Trastevere esti fényben, milliónyi aprócska étteremmel a szűk, macskaköves utcák tekervényeiben. Némelyik csak 5-6 asztal. Nyüzsgő tömeg, gitárzene, összekoccanó poharak, bazsalikomillat, és bizsergető esti levegő, mely lágyan simogatja a naptól kipirult női vállakat.

Éhes vagyok és izgatott. A végtagjaiban érzem a város lüktetését. Egy négyfogásos olasz menü és két palack bor. Éjfél van, és sokan még csak most választanak éttermet. Ez a hely a bagolylelkű társaim paradicsoma! Az én paradicsomom! Kéjesen vörös, lédús, húsos paradicsom…

Rómáig meg sem állok!

Az áttetsző szitálást kövér és terpeszkedő cseppek zavarták meg, furcsán csillogva az átnedvesedett augusztusi estében. Az utolsó kilométer. Baseballsapkám megadja magát a holland esőnek, és ereszcsatornaként terelgeti a csillámporral dúsított csapadékot pontosan a két szemem közé. Ez a porlasztott giccs, egyébként is már az agyamra ment. Így legalább jó esélyem van rá, hogy nem úgy térek haza az esti kocogásokból, mint egy felhevült fejű discokirálynő.

Egy hete és egy napja futok. Csomós vádlikkal, nyikorgó térdekkel, pulzáló mellkassal, de futok. A napjaim üres 40 perce. 100%-ban gondolatmentes. Erről nehéz mentálisan lemondani. Egy kis zivatar nem tántoríthat el. Ha valaha is megtorpanok, akkor annak ennél sokkal prózaibb okai lesznek: három varjú hasított át az égen, miközben a cipőfűzőm bogoztam, vagy egyszerűen beszakadt a kisujjamon a köröm. De most pit-bull vagyok. Nagy, rózsaszín, szőrös pit-bull, csillogó baseballsapkában. Mert ugye nem felejtettem el megemlíteni, hogy lilára festettem a hajam? Igen, én így kezelem a változásokat. És mivel az életem folyamatosan a feje tetején áll, végigjártam már az egész színskálát. Nehéz valami eredetit kitalálni.

És most innen kéne visszakanyarodnom Rómához. Gondoltam, majd írok a romantikus hídról, amin átvonszolom magam futás közben, de az eső nyálkássá és cuppogóssá tette, így hamarabb asszociálok róla angolnavadászatra, mint Róma kulturális kincseire.

Emlékszem mennyire meglepett az utazás előtti nyugalom. Sehol sincs a várakozás izgalma, az a bizsergető, örömmel kevert izgalom és kíváncsiság, amit valami új felfedezése ad. Erőlködöm, turkálok az emlékekben. Nem, valójában sosem éreztem ezt, legalábbis nem a helyváltoztatási procedúrákkal kapcsolatban. Talán csak a jól komponált regények döngölték belém ezt az érzelmi sablont. Én inkább a „csináljuk vissza az egészet, mert olyan jó a biztonságos sarokban kuporogni” szoftvert futtatom. 

Most ébredtem tudatára, hogy azon a csütörtök reggelen ettem az utolsó mogyoróvajas-dzsemes palacsintámat. Hála a magasságosnak! Kaptam is elég dicséretet otthon a kerek formáimra vonatkozóan. Ugye ismeritek a „Hm, de jól nézel ki!” plusz önelégült mosoly köszönési formát? A szerencsésebbeknek, akik nem értik lefordítanám: „Hm, meghíztál! Azt hittem már sosem következik be!”.

Életem első utazása a ryanair csapatával. Nem tudom, hogy csak a Róma-Eindhoven járaton, de az utaskísérők botrányosak. Minden kétséget kizáróan az egyenruha tervezője szimultán dolgozott egy takarítóbrigát arculatán is, és a mappák összekeveredhettek. A halványsárgára kopott, elöl gombolós, gallér nélküli blúzban rója frissítős és ryanair termékeket értékesítő köreit egy félig kopasz senior stewardess, pár csapzott hajú lány és két lécremegtető srác, akik közül az egyik szinte biztosan a langyosabbak táborát erősíti. És láss csodát, szóba is elegyedik velünk. Várjuk, hogy meghívjon legalább egy esti vacsorára, de ez most elmarad. Lehet, hogy csak azért furakodott a közelünkbe, hogy elfojtsa növekvő jókedvünket… aztán megriaszthatta jól fejlett csontozatom…

Este hét. Landolunk. A legélénkebb emlékeim közé tartozik a repülőtér gőzölgő aszfaltja, és az instant, száraz forróság, mely percek alatt átmelegít, egészen a csontvelődig. Kedvem lenne rágyújtani egy olasz slágerre, de se énekhang, se olasz nyelvtudás, se latin dallamok az utazótáskában. Mindenünk, ami van egy telefonszám. Az utazással kapcsolatos előkészületeink a repülőjegy-foglalásban csúcsosodtak ki. Részemről mindenképp. Ryan mentette a menthetőt. Couch-surfing! Ez az, ami kell nekünk. Csak lábjegyzetként ide szúrom a közepébe: vannak olyan elvetemültek, aki mindenféle ellenszolgáltatás nélkül felajánlják a kanapéjukat, vagy más alvó-alkalmatosságukat. Számuk egyre növekszik! Google-izz rájuk! Lábjegyzet vége.

A birtokunkban levő telefonszám egy ilyen nagylelkű adományozóhoz tartozott. Hogy kapcsolatba lépjünk vele, mindössze be kellett jutnunk Róma belvárosába, szert tenni egy olasz telefonkártyára, és amit akkor még nem sejtettünk, rájönni, hogy működik a telefon. A reptéri transzferbusszal és szélvédőjén több elgázolt nénikével az első lépést abszolváltuk.

És végre, végre kicsöng a szám, és végre, végre hallhatjuk a hangját… az üzenetrögzítőjének!

Beüzemeljük hát az én otthoni kártyámat, az egyetlent, ami külföldön is működőképes, és ami kapcsán most jut eszembe, hogy elfelejtettem közölni anyával a megemelkedett telefonszámla-kockázat felmerülésének lehetőségét. De ezennel ez is megtörtént. Akkor, anyagi gondoktól még függetlenül, dobunk Maunak egy sms-t, minden olasz számára könnyen érthető szöveggel: Jövünk! Ezzel az aktussal hivatalosan is megnyitjuk a római kalandtúrát, és követjük az előzőekben kapott, ry által rögzített útleírást. A Róma-szafari első 5 percében mindössze arról kell meggyőznöm a fiatalurat, hogy a metró egy közlekedési eszköz és nem egy városrész. Hello Európa! „Apró” kulturális különbségek.

Mindig arról papolok, hogy mennyire más megismerni helyeket belülről szemlélve, nem pedig az utazási irodák kirakatán keresztül. Hát tessék, BKV sztrájk, olasz módra. Három és fél órát töltöttünk különböző állomásokon alternatív közlekedési formák után kutatva, katonákkal és bevásárlószatyros ragazzákkal kokettálva. Éjfélkor végre megérkezik Mao, 150 cm-s, köpcös felmentőnk, és elindulunk vacsorázni, egy tengerparti, spanyol étterembe. Mint baráti társaságáról kiderül, mind informatikusok, angoljuk pedig erősen a programnyelvre korlátozódik. De a paella csodás! A fekete-kagyló frissen csücsül az aranysárga rizskupacokon, és a garnéla elolvad a szádban, akárcsak ry mellettem, erősen az asztalba kapaszkodva. Izomzata protein után kiállt, de az agya nem képes az étel kategóriába sorolni semmit, ami előtte úszott, vagy csak megfürdött a tengerben.

Hajnali négy. A tartalék-elemeimet merítem vendéglátónk kanapéján. Végre visszavonul! 9 órája vagyok a városban. Ebbe belefért egy általános közlekedési sztrájk, számtalan metró- és vonatállomás felfedezése, spanyol étterem olasz kockákkal, éjszakai séta a parton, és egy életmentő zuhany, amit aztán csak a kómába zuhanás tudott megkoronázni.