Flashback

Ígéretemhez hűtlenül, önmagamhoz hűen, megint csak késve jelentkezem. Égszakadás, földindulás, tökéletes idő a visszajátszásra.

Vissza arra a forró és zavartalanul kék egű római reggelre, ahol megbocsáthatatlanul elaludtunk. Vendéglátónk szöszmötölésére ébredtem. Mau mokány kis ember, fél fejjel az én repülési magasságom alatt hasítja a levegőt. Túl a harmincon, negyvenes külcsínnel. Igazi olasz szívtipróhoz méltóan, félhosszú, hullámos hajkoronával, melynek selymes fényét, csak a nekivetemedett kopaszodás tompítja egy kicsit. Foglalkozása: informatikus, zug-DJ. Ez utóbbit én akasztottam rá… mármint a „zug” részét. Kicsit olyan, mint a mi Tibi bácsink. Nappal pöttyös labda, éjjel topless lányok (-ról álmodik). Hajnali négykor, neki még belefért egy rövid eszmefuttatás a besült 4 éves kapcsolatáról, a DJ életérzésről, a lakás feltérképezése, a légkondi megjárattatása – röpke 15 percre -, és az atomnyi konyha, melyben még mosogatógép is van! Igen, ő az imponálós fajta. Annak ellenére, hogy Európa egyik leggazdagabb országának legsznobabb kisvárosából érkeztünk, nagy egyetértésben ámuldoztunk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elérjük azt a bizonyos kanapét is.

Reggel kilenc, mi még pizsamában, nyakunkon a sztrájkoló olaszokkal, és igencsak túlzsúfolt napi programfüzettel. Kétszemélyes hangyabollyá változunk, hisz veszélyben a Vatikán! Jelenleg épp a sorban kellene állni kínai turistákat cselezgetve, nem pedig a hangyászsün szerepét alakító maut kerülgetni. Még 24 órája sem vagyok a városban, de már megkaptam, amiért jöttem: az olasz mindennapok temperamentumát. Röpke 5 perc alatt, 50-szer változtatja meg arra vonatkozó tanácsait, hogy hogyan jussunk be a városközpontba. Burjánzó ellenszenvem majdnem elsöpri egy felajánlott kávéval. Nem, nem a méret a lényeg, de én a kávéban nem ismerek tréfát. Amit kaptunk, az pár koffeinatom volt összekapaszkodva egy gyűszűben. Nagy könyörgések árán kierőszakoltam hozzá pár laktóz-molekulát is – megszentségtelenítve ezzel a reggeli szűz espresso hagyományát-, és az egészet testvériesen eloszlattam a szájüregemben.

Nem akarok hálátlannak tűnni, de a segítsége kissé megtépázta a jól követhető logikához szokott idegeimet. Stratégiai kiselőadásának vége az lett, hogy kivitt minket a vonatállomásra, hátha jön majd valami. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem voltunk egyedül. Tehát vártuk a jó szerencsét, amihez remélhetőleg egy szerelvény is csatolva lesz. Ryan mindeközben igyekezett megmenteni maut a fagyott mamutot is kettészelő pillantásomtól. Nem tudom mennyi idő telt el, de úgy mínusz végtelen és plusz végtelen között félúton, míg végre felkapaszkodtunk egy arra tévedt „gőzösre”. A Trastevere-n szálltunk le. Az egyetlen hely, amely igazán vonzott, és nem bírtam ki, hogy legalább át ne sétáljak rajta, mielőtt belevetnénk magunkat a kötelező körök lefutásába. Lassan már ide sem kell írnom, hogy következett a kötelező péksütemény és egy tisztességes méretű latte egy talponállóban, Róma autentikus negyedében, ahol a turisták száma a minimálisra csökken.

Én kihagynák egy sokezredik Vatikán leírást, Spanyol-lépcső megmászást, és Trevi-kútba érme dobálást… Mikor oda értünk, a gelato-m tölcsérét ropogtattam, pedig jóval korábban vettük, egy aprócska cukrászdában. Négy gombóc, ami mögül úgy kell kikukucskálni, hogy elkerüld a közlekedési balesteket. Nem vagyok egy jégkrém rajongó, legalábbis nem a szónak a holland értelmében (télen-nyáron, éjjel-nappal). De itt a fagylalt nem egy színezett, aromásított vanília-puding, hanem az „ízalap” eredetije, valamilyen módon krémesítve és lehűtve. A legjobb minőségű, roppanós csokoládétábla atomjaira bontva, dús, lassan örvénylő tejszínnél dúsítva, a pisztácia ott roppan a fogad alatt és a babapiskóta homokszínben illatozik az ajkaidon. Szeretnéd mindent kipróbálni. Don Quijote harc! Új és új helyek, új és új tölcsérbe zárt fantázia.

Közös jelrendszerünk, az L, mint „look” fogalmával gazdagodott. Ha egy pasi megbámul, Ryan folyton megjegyzi: „Ohhh, you’ve just got the look!”. Ez a mondat itt csak egy „L”-re zsugorodott. Már előző este érezhető volt, hogy az olaszok szőkék iránti vonzalma nem csak amolyan városi legenda. De egy idő után nem tudtunk nem tudomást venni róla. Szemrebbenés nélkül mérnek végig, szólítnak meg, vagy dobnak egy olyan pillantást, amibe belepirulsz. Az első körben észre sem akarod venni, aztán egy idő után élvezed, később bosszant, és eljön a pillanat, mikor egyszerűen lecsusszannak rólad a tesztoszterontól átnedvesedett röntgensugarak. Az önbizalmukat vesztett szőkék legjobb terápiás helye.

A Trastevere esti fényben, milliónyi aprócska étteremmel a szűk, macskaköves utcák tekervényeiben. Némelyik csak 5-6 asztal. Nyüzsgő tömeg, gitárzene, összekoccanó poharak, bazsalikomillat, és bizsergető esti levegő, mely lágyan simogatja a naptól kipirult női vállakat.

Éhes vagyok és izgatott. A végtagjaiban érzem a város lüktetését. Egy négyfogásos olasz menü és két palack bor. Éjfél van, és sokan még csak most választanak éttermet. Ez a hely a bagolylelkű társaim paradicsoma! Az én paradicsomom! Kéjesen vörös, lédús, húsos paradicsom…