A könnyeimen át néztem, amint az aprócska villódzó fények a sötétbe vesznek. Hullócsillagok a nyári aszfalt porában. Kívánni kellett volna. De mindössze annyira vágytam, hogy inkább közeledjenek, mint távolodjanak. Még sokáig álltam az utcalámpa alatt. Gyűlöltem az erőszakos fényt, mely tapintatlanul pásztázta a retinám, üvöltéssé hangosítva a cseppfolyós jajkiáltást. „A valami meglett és örökre elveszett” érzés.
Selejtes kirakóként fekszem. Egy darab hiányzik a korántsem tökéleteshez. A tökéletlen boldogsághoz, az élethez, amit gyűlöltem és imádtam egyszerre.
Holnap ilyenkor már más országból bámulom a csillagos eget. Mint egy rossz romantikus mozi. Csak a romantika hiányzik majd. Azt hiszem, vannak szerepek, amikért túl nagy árat fizet az ember. Szerepálmok, amik megvalósulása után lassan elhal a taps, kiürül a nézőtér és te hazatérsz az üres lakásba.
Nem tudom, szüksége lesz-e még erre az ingre. Szeretném bezacskózni, hogy örökre megőrizzem az illatát. Érzelmi placebo, ahelyett, hogy arcom a nyakába temessem, kezem átcsúsztassam a karjai alatt és szorosan öleljem hosszú perceken keresztül.
Késő, késő, késő! Túlfeszített húr, ha pattan. És abban a pillanatban, amint az acél kileheli lelkét az ujjaid alatt, abban a hamis, utolsó akkordban, oly tisztává válik minden.
Sosem tudtam megígérni, hogy örökre szeretni foglak! Most sem tudom! Csak egyvalamit ígérhetek: Örökre szeretni akarlak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése