Nem tudom, rajtam kívül kit érint még személyesen, – illetve tudom: senkit – de az emlőim ma hamburgerekből, fánkokká léptek elő. Vagy fokozódtak le? Igen, ezt a kérdéskört még tisztázni kell a „majdnem hat” évesemmel.
Fején találtad a szöget! Megint a sűrűjében. A nyári vakáció utolsó hetét éljük. És csak ketten vagyunk mi egymásnak. „Szegény lányaim” 10 napos búvárkodásra kényszerültek. Micsoda élet – panaszkodnak – alig két napot töltöttek otthon!
Tehát Stan és Pan egyedül a nagyvilágban. Kizárólag fizikai adottságokra alapozva, ezennel magamra vállalnám Pan szerepét. Pan, igyekszik 5 perccel előbb ébredni. Ez nem könnyű feladat, mert a 8 óra még mindig hajnali időpontnak tűnik a déli 12-re kalibrált biológiai ketyegőnek. Az 5 perc azonban feláldozható, ahhoz a nyereséghez képest, hogy nem összepisilt WC deszkára huppan az ember, jobb esetben, nem fertőtlenítéssel tölti az ébredés utáni második 5 percet. Ha véletlenül Stan ébred előbb, Pan megtalálja őt a konyhában, a TV előtt kuporogva. A filmtörténet, esetünkben Hattem történetének legnagyobb párosa tiszteletére ezen a héten szuperhosszú mese-epizódokat vetítetnek a csatornák. Mert au-pairéknél ez így megy: „Hé, Stan, ha vége a mesének, irány a zuhany!” És az előtte húsz perces gagymaságok a héten valahogy hosszabbra nyúlnak. Mert ez a reklámszünet nem két különálló személyiségromboló fantazmagóriát választ el, de nem ám! A reklámszünet csak arra kell, hogy megpihenhessen a gyerekem, magába tömjön még egy tál gabonapelyhet, végrehajtson egy szuperszonikus pisilést, amit részben már a kanapén kuporogva fejez be. Mindeközben arról igyekszik meggyőzni, hogy kezet is mosott és bármely hihetetlen, három órája ez még mindig ugyanaz a mese, ugyanaz az űrből pottyant tojás, zöld likőrrel a közepén, egy beszélő bébivel és egy lézersugár-szemű nagyival az oldalán. Én pedig elhiszem, mert addig nyugodtan ücsöröghetek a kávésvödrömbe kapaszkodva.
Nem csak a nickelodeon programja nyúlik akár a rétestészta, hanem a hét is. Végtelenül hömpölyögnek az órák, néha meg-megállnak, és egy esős délutánon, esküszöm, még visszafelé is elindultak. Szerda volt, és a gyerek büntetésben. Nincs édesség! Ez esetben nem én voltam a döntőbíró, hanem az apai szigor bírálta felül a cukorbevitelre adott engedélyt. Ezzel egy időben, az anyai hiúság is ébredezni kezdett, és az erősen kifelé domborodó póló láttán diétás étrendre fogta a mindig éhes kisembert. Ez az a szituáció, amikor inkább a rozsdás puskagolyó, mint egy kaját követelő gyerek! Mindeközben a fizikai teljesítőképességem grafikonja erős zuhanást mutat. Mondhatni bice-bóca a lóversenypályán. Végül is nem három varjú tántorított el a futástól, hanem az a tény, hogy belerokkantam. A térdem, az a bizonyos térdem, amelyik már minden irányba tekeredett az elmúlt pár évben, az a térd… cserbenhagyott. Olyannyira, hogy két napig erős feszítő érzés fogott el a húgyhólyagom környékén, ha csak lábra kellett állni. Nem a legjobb rajtpozíció egy olyan házban, ahol mindenfajta létfenntartó funkció kielégítéséhez legalább ezer lépcső vezet. A felépülésem lassú, és azt hiszem egyfajta negatív katalizátorként hat a foci, a játszótér és néhány jól irányzott rúgás a térdkalácsomba.
Itt következne a flashback-része a dolognak, ahol Rómára emlékezek, az „egyszer úgyis utolérem magam” szlogennel. Tudjátok, én hiszek ebben… szóval holnap, ígérem, holnap…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése