Kilépek az ajtón. Magam után rántom a hőségtől duzzatag deszkatömeget. Meg-megakad a lankás mészkőpadlón, majd akadékoskodása megszűnik és hangosan csapódik az ajtókeretbe. Csattan a nyelv, csattan a gyík, csattanok én. Szaggatott másodpercekig tartó ijedt csattogás. A bébigyíkok szárnypróbálgatásának ideje. Farkukat vesztett 3 centiméterük labilitásával kússzák a falakat és alázuhanva hasítják a levegőt minden ajtócsukásomra. A korfui burjánzó természet szorosra sikerült ölelése.
Itt éberré válsz, akár egy vadász. Látszólag zavartalanul sétálsz az út mentén – járda nincs. Melletted a bozótos, és egy vaddisznófalka csörtetésével szinkronizált gyíkraj vonulása. Állítólag ijedtek. Hát nem tudom mitől. Egyes példányok nagyobbak mint az alkarom. Ha jobban nekem rohan, elviszi a bokám.
A légtér tehát gyíkoktól és moszkitóktól hangos. Szúnyog, moszkitó, nem tudom, hogy takarja-e még a fogalom a teremtményeket. Elég rátermettek ahhoz, hogy megerőszakoljanak egy csirkét. Itt nem vámpírtörténetek vannak, hanem rettegett szúnyogok, akik éjszaka éhesen döngetik a palettákat. Ennél nagyobb repülő alkalmatosság errefelé a Boing 77 és a darázs – vigyázat, nem csípnek, hanem kardélre hánynak!
Persze minden hónapnak megvan a maga specialitása. Zöldszemű legyek, hájas gyíkok és most itt a kígyószezon. Láttunk itt már kígyót a májusi szépítkezés idején. Csavarodtak motoros kaszára, minigolf ütőre és az idegeimre is. Vaskosak, barnák és szánni valóak. Mint egy mázsásra duzzad földigiliszta. Hiányzik belőlük a kígyók kígyósságának virtuóz tánca: kecsesség, veszély és reszketeg félelem pikkelybe burkolt elegye. Hiányzik a pikkely.
De ezek a mostaniak... ezek szinte áttetszőek. Gyorsak és hangtalanok. És esküszöm, hogy ugranak. A minap a cipőm orrán landolt az egyik. Lepillantottam a lazán fűzött sportcipőmre és képzeletemben forogni kezdett az idegméregtől szaftos történet... Mert mi lett volna velem, ha ez az átok beleugrik a bokám és a surranóm közti eltérésbe, ott a lábszagtól megzavarodva irányt téveszt, és még beljebb ássa magát – na jó, ez itt már inkább egy a vérmes vakond jelent.
Ha előbb azt mondtam, a gyíkpopuláció éberré, ezek a fajta kígyókalandorok egyenesen paranoiddá tesznek. Állítólag nem életveszélyesek. Engem ez nem nyugtat meg. Sosem tudhatod, melyik homoki viperának ment el az esze. Nekem sem kellene itt lennem, és lám itt izzadok természetes élőhelyemtől ezer kilométerekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése