Replay

Napok óta készülök az írásra, és napok óta inkább más-más könyv után nyúlok. Ugyan ki tud megszólalni Szabó Magda után? „A múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyat”… ötlet és zsenialitás briliánsa. Ezzel párhuzamosan angolul olvasok: The Time Traveler’s Wife. Bosszant már maga a koncepció is. Illetve az, hogy nem az enyém. Kétszemélyes napló, múltban, jelenben, jövőben, hol mindenütt, hol sehol sem. Egy különleges szerelem története, amit a szarkazmus ment fel a romantikus regény vádja alól. A homlokom zöld… „Hogy miért nem nekem jutott eszembe!”…csatt! A melegítőmben kucorgok, koffein- és irodalomfüggő életem lelassított képkockáin. A ház üres. A szárító monotonon berreg. Kényelmesen nyújtózkodom, újra elmerülve a lopakodó csendbe, amelyből erőszakkal rángatott ki a hétfő reggel. 

A reggel, az értem tapogatózó kéz a hajnali homályban! Megragad és még mielőtt újra vér pumpálódna az agyamba, már három gyerek közt játszom Sivat, a hatkarú istent. A nagyobbik lányom csípőműtétje óta a reggelek adrenalingőzösek. Fél hat. Két lány, két fürdőszoba. Normális esetben még visszabújok a szobámba és szundítok egy extra negyedórát, amíg a hercegem sorra nem kerül. De két mankóval egy sima öltözés is kaszkadőrmutatványnak számít. Így I-t én fürdetem, bogozom a derékig erő afro-hajkoronát és stylingolom napi megjelenését, ami nem könnyű feladat, hiszen melegítőn kívül semmit sem tudunk a tíz centis sebre húzni. Aztán ahelyett, hogy a kimerültségtől elégedetten magamba roskadnék, kezdem az egészet elölről, Mr. egy-hete-ágyba-pisilek fiatalúrral. Az, hogy a fiúknak fütyijük van, megcáfolja a gravitációs törvényt, és egy csapásra lehetővé teszi a felfelé ágyba vizelést. Így nem csak a lepedő tocsog, hanem a párna és paplanhuzat is, valamint ha elegendő a víztartalék, akkor sikerül eláztatni Némót is, aki a napokban jó párszor hazatalált.

Rettegve lépek a konyhába. A reggeli 12 menetes bokszmeccsem szorítója. Első gongszóra azon igyekszem, hogy megakadályozzam a felbőszült I-t, hogy agyonverje a húgát a mankóval. Három gyerekből kettő folyamatosan üvölt egymással, és a harmadik épp csak azért hallgat, mert hámozókést szorítok a torkának, hogy végre megtudjam, mit óhajt tízóraizni aznap. Mindeközben jó, ha a fél szemmel hátra-hátra sandítasz, mert sose tudhatod, mikor téved arra egy rollerező hatéves, sorompónak nézve a combodat. A háttérben Gumimaci énekel franciául, az ajtóban pedig a büdös taxisofőr várja, hogy I elkészüljön. Mikor végre mindenki elkotródik, bekapcsolom az agyam. Hétfő. Nincs az-az élő organizmus, aki miatt én ma melegítőből valami szofisztikáltabba bújnék. Valójában nincs az-az ember, akit ma elviselek az életteremben.

Kedd. Még mindig ugyanaz a mackónadrág. Még mindig ugyanaz az undor bármiféle humán erőforrás irányába. Két napja nem zuhanyoztam. És a szomorú az, hogy szükségét sem érzem. A megjelenésemre nincs szó, de a „köpök a világra” szinonimája körül kéne keresgélni. Szürke maci-laci-naci, XXXL-es deszkás pulcsi, egy bob marley sapka, és egy szőrös csizma, kizárólag zokni nélkül. A sapka alatt mosásra és festésre megérett hajkoronám. A hajkorona szónál kicsit tétovázok. Inkább egy mosómedve szőrzete egy kimerítő munkanap után.

Őrjöngve teszem le a könyvem, és emelem fülemhez a kagylót. Ryan jókedve sérti a dobhártyám. A második nap, hogy jegelem a közös kávét. Az ajánlata azonban, hogy levegővétel nélkül panaszkodhatok, cselekvésre ösztönöz. Sebészi úton eltávolítom a felső hámszövetbe ágyazódott pamut tréningruhám, és hagyom, hogy a forró zuhany leáztassa a magam köré nyáladzott gubót. 

Néha jó, ha van, aki megnyomja az újrajátszás gombot!