Ha holland eb lennék, valószínűleg már három napja kéjes kómában fetrengenék az idegrendszerem megóvására belém pumpált nyugtatóktól. De mivel csak két lábat és fele akkora kiterjedésű bundázatot adott a Teremtő, a kéjes kómát máshogy kell elérnem. Vagy marad a kíméletlen durrogtatás, ami a szerdai landolásom óta dísztűzfalként kísér.
Jogszabályok ide, jogszabályok oda, puskapor és oliebollen szagú a levegő. A korlátozás itt csak a tűzijátékra vonatkozik. Az oliebollen ellen csak az orvostudomány, és esetenként az a bizonyos jó ízlés szervezhetne csendes tüntetést. Fordíthatnám „olaj-labdának”, „zsír-puffancsnak”, „telített-zsírsav-gerilla-akciónak”, de ez a bizonyos feszes-popsi-gyilkos nem más, mint a mi jó öreg fánkunk, kevésbé kifinomult, puritánabb, amolyan meghollandosított változata. A titkos összetevő a felismerhetetlenségig égetett olaj és a vele járó buké, amely úgy telepedik a városra, mint Lagzi Lajcsi a mellkasodra. Hiába, a magyar virtus előtört!
A holland virtus pedig szó szerint rakétaként hasítja a levegőt. A legkülönfélébb durrantyúk, röppentyűk, pattantyúk és serkentyűk szinkronizálják a napod. Nem áll távol tőlem az „írói térfogatnövelés”, de most mindenféle túlzástól lecsupaszítva állíthatom: nem volt két csendes perc a nap folyamán. A holland Szilveszter tehát előállt.
Ha azt mondom, „egy élmény volt”, nyugodtan asszociálj a „soha többet”-re . Nagy élmény volt! Olyannyira, hogy csöndes magányomban elnyomhatatlan vágy kélt bennem a Times Square tolakodó pezsgősdugó ropogására. Így jár az, aki annyira laza, hogy egy atomnyinál parányibb erőfeszítést sem tesz annak irányába, hogy bármiféle társasággal ossza meg az év utolsó éjszakáját. Na jó, kaptam én meghívásokat. De annyira még nem voltam elkeseredett, hogy egy maroknyi negyven éves társaságában indokolatlanul drága ételeket szopogassak, és nézzem, ahogy lassan, de biztosan már majdnem szórakoztatóra alkoholizálják magukat. Sajnos a szórakoztató rész előtt beáll az alvás kegyelmi állapota, így ezt a szintet csak a kiválasztottak érhetik el. Ezenkívül, tölthettem volna az estét a konditermi edzőm társaságában, rózsaszín sört kortyolgatva és holland humorral fűszerezve. Megtudhattam volna hány mopedet javított meg az alatt a két hét alatt, amíg hiányoztam az életéből, és ha már végképp tetőfokára hágott volna a hangulat előkerültek volna a hájas haltrófeákról készült fotók is. De a tojássaláta jó szokott lenni.
A bennem megbúvó empirista azonban izgatottá vált a „sosemvolt magányos szilveszter” gondolatára és a mindig éber idealistával szövetkezve megalkották a borozgatós, gyertyafényes óévbúcsúztatót, ami majd a legmegfelelőbb pillanat lesz arra, hogy megalkossam életem magnum opus-át, foghíjas blogom korona ékkövét. A bennem uralkodó szadista pedig két kézzel fojtotta el racionalista énem felharsanó kacagását.
A borozgatós részig a szemgolyóimon kívül semmilyen fennakadás nem történt. A gyertyagyújtós felvonásnál azonban egyértelművé vált, így nem érjük meg az éjfélt. Orvosi mennyiségű koffeinnal felturbózva léptem ki az ajtón, azzal a szándékkal, hogy márpedig én éjfélkor akkor is megcsókolok valakit. A bátorságom abban a pillanatban robbant színes szikráira, amikor az első szembejövő a nyugdíjas szomszédunk volt. Így nem az első visszavonuló lettem, hanem inkább az a derék legény, aki a biztos távolból a harsonát fújja. Tágra kerekedett pupillákkal pislogtam a sötétségben, alapos gonddal választva ki azt a falat, amelybe majd az bennem megbúvó empirista fejét verem.
Újévi fogadalmat nem tettem. Életképtelen gondolatokra nem pazarolunk agyi aktivitást. De újra itt vagyok, hogy ilyen szép, hosszú oldalakat töltsek meg:… (hatásszünet)… a semmivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése