Villámnézet

Hétfő. Szabadnap. Mert dolgozom! Ez külön bejegyzést érdemelne, de nincs rá időm, mert be kellett ugranom kisegíteni. Így a kávézóból rohantam a Matrixba, a kocsiban öltözködve és zokniban pattanva ki a járdaszegélyre. Az élet, ahogy én szeretem. Take away kávéval és lompos csizmában.

Vallomás: Én sosem láttam a Matrix-ot. Ezért fogalmam sincs, miért hívják így a pár hete átadott, vadiúj lakásokat, melyeknek leghatalmasabbikába és legborsosabbjába azonnal beleszerettünk. A másik hárommal sem lett volna baj, ha eltekintünk a második hálószobától, amit Batmannek építhettek, mert vízszintesbe sehogy sem tudod helyezni magad. Kényelmes lehet nyugovóra térni a plafonról lógva alá, bár így nem élvezheted a kilátást, ami a 30x30-as lyukon át nyílik a szemközti falra.

Míg a sokadik és egyben az utolsó ingatlanügynökre vártunk, számolgattuk a „mátrix” árát. Számok táblázatszerű elrendezése, melynek végeredménye egy eldőlő nyolcas – végtelen számlák sora kontra az egyenletbe iktatható véges anyagi javak. De akartuk. Ugyan mi jobbat tudna kínálni ez a furcsán széthulló kisember, hozzá nem illő drága öltönyében, és amatőr zavarában. Néhány háztömb körbesétálása után sikerült megtalálnia a lakást, és készen állt arra, hogy meggyőzzön: ez az, ami nekünk kell. És ez az, ami nekünk kell! Illetve, ez az, ami nekem kell! Rob pedig később meggyőzte magát, ez az, ami neki is kell. Legalább is, a „mátrix” után.

Kedd. Dolgos hétköznapok. Gondos papírmunka. Referenciák és bankszámlakivonatok. Száguldoznak az e-mailek a virtuális valóságban, én meg Rob bringáján a járdán, kivilágítatlanul, szakadó jégesőben.  Szottyosra ázva, mint egy melegtejes kukoricapehely.

Szerda. Megérkezik a vízforralónk. Piros. 3 napig tartó adok-kapok eredményeként. Rob szerint szexi a kallantyúja. Nézegetem magam a tükörben. Aztán a vízforralót…

Túlteszem magam a dolgon és a végtelenre nyúlt listára gondolok. Dolgok, amikre szükségünk van. Azonnal. 3 nap egy vízforraló. Hát, ez eltarthat egy darabig. És a választás sosem kompromisszum, inkább: ki adja fel hamarabb…

Csütörtök. Grillezett chili katasztrófa, avagy a paprikagáz előállítása házilag. Grillezett ananász, friss chilivel meghintve, mely egy kicsit odaég, ezzel párhuzamosan gázneművé válik és megmérgezi az egész családot! A halam kiszárad, én pedig mindennél jobban vágyok egy elektromos sütőre. A többiek pedig egy tisztességes vacsorára.

Péntek. 9 óra munka és egy második műszak a svéd húsgolyók és préselt faforgács kacskaringós birodalmában. Mindketten feladtuk a konyhai szemetesre vonatkozó vitánál. Egyet azonban, be kell ismernem: minden logikát nélkülözve vadászunk. Nem szeretnénk túlköltekezni, de mindketten válogatósak vagyunk. Nagyon válogatósak! Ezt „übereljük” a filozófiánkkal. Robnak saját elmélete van a kanapékról és a törölközőkről, nekem pedig… nekem pedig saját elméletem van minden másról.

Szombat. Rob beteg. Van ez a mende-monda a beteg férfiemberről és az elviselhetetlenségről. Na, ez nem mende-monda.

Futunk egy második kört. 80 fontot fizetek üvegcsékért, amelyben majd a sópelyhet tartjuk és fertőtlenítő szerekért, amelyből majd egymás kávéjába locsolunk, ha végképp agyunkra ment a költözéssel járó őrült beszerzés. Azt hiszem a táblafestékek környékén éreztem úgy, agyonütöm az új tepsivel. Ő ugyanezt a felmosórongyoknál élte át. Kapcsolatunkra való tekintettel egy hétre vásárlási zárlatot rendelünk el.

Amíg Rob a náthával harcol, én egy doboz téglapiros festékkel elvonulok a garázs hívogató csendjébe, hogy darabajira szedjem a családi örökséget. Én, néhány csiszolópapír és egy piros konyhaasztal!