In memoriam kamaszkor

Csak potyogtak a könnyeim. Mint aki elveszett. Kiraboltak. Levegő után kapkodtam és nevetni próbáltam. Magamon.

-          Szamár.  – mondtam magamnak, görcsbe rándult, ráncos mutatóujjammal fenyegetve a légüressé vált teret – A nosztalgia nem a farzsebedben lakik. „Ez egy szék, ez egy ház, ebben ülhetsz tovább.”

16 voltam. A kollégiumi kimenő tízkor véget ért. Éjszaka volt és én futólépésben szeltem át két országhatárt. „Add ide a csöpp kis szádat…” visszhangzott a Dunán. És én akkor semmit sem szerettem volna jobban.

… az élet kinevet…

Aztán voltunk szerelmesek, és voltunk szutykos részegek, és aztán voltunk én és a tesóm…és volt süti és finomság, na meg bambi és mennyország. És volt olcsó tornacipőm, és turkálós pólóm és úgy köszöntem „Jó reggelt kívánok!”

… az élet kinevet…

Én már márkás cipőben járok és körülöttem senki sem érti mit jelent a „Jó reggelt kívánok!“.

… az élet kinevet…

-          Szamár. - mondtam magamnak, görcsbe rándult, ráncos mutatóujjammal fenyegetve a légüressé vált teret – Minek gyászolod, ami már sosem lehet.

... az élet kinevet...

Örök hála Cipőnek, aki miatt hullának sminkelve, agyonmosott pólóban is nagyon zsír tinédzsernek éreztem magam.

... és mindenki nevet...