Ping-szving

"Volt egy barátnőm, egy pingvin. Jenny volt a neve. Nagyon kedves lány volt. Egyszer fejest ugrott az életbe, mert összetévesztette a Csendes-óceánnal."

Jenny álmosan nyitotta ki a frizsider ajtót, szétrántotta a függönyöket, belemeredt az esőbe és elsírta magát. Depresszió. Öndiagnózis és elméleti kuruzslásban jeles. Ám Jenny nem tudta mi az a depresszió. Olvasott róla, ugyanúgy mint az anorexiáról, és titokban, távol az összehúzott szemöldökű szociális konvencióktól irigyelte az étkezési zavarokkal küzdő, flamingótestű képződményeket. Nem értette, az ő dereka körül miért nem akar leereszteni az úszógumi és bekapott egy algától zsíros heringet. Nyelte a halat, annak ellenére, hogy szerinte büdös és ízetlen, de hát ‚fine dining‘ és omega zsírsavak írják az étlapot. Emlékszem amikor, Jenny gasztronómiai önkívületében maga filézett ki egy tengeri sügért. Az üveges tekintet, ami rá meredt, miközben a kopoltyúba mélyesztette az ujját és a gerinc nagyot roppant. Citromlében főzte, a’la ceviche és konfitált édesköménnyel tálalta. Semmivel sem nyújtott lehengerlőbb íz élményt mint egy ecetes uborkasaláta. Jenny őszinte lány volt, és tudta, egy bolognai a tengerfenékbe taposná ezt a felfuvalkodott sügért, de a pingvinek nem esznek marhát.

Jenny a Larousse lexikon alapos ismerete ellenére sem értette a depressziót. Testsúlyát egyik talpáról a másikra helyezve himbálózott a tükörben. Tollának fénylő feketéje megfakult és a fehér beporosodott. Apró, suta mozdulatokkal próbálta meglevegőztetni a valaha volt tollkoronát. És ott, funkciójukat vesztett apró szárnyai kavarodásában a fekete és fehér összekuszálódott és ott állt Jenny: a szürke pingvin. Jenny, a szürke pingvin megrémült és magára rántotta a frizsider ajtót.

A vörös fejű, fehér hasú rozmár annyit mondott SAD, miközben makréla után kutatva félretolta Jennyt és a jégkockákat. Seasonal Affective Disorder, amiből Jenny csak annyit értett: Hiányzik a napfény íze!

(részlet: Jenny, Eszenyi Enikő önálló estje)