Kalauzok, biciklis zaklatók és géppuskalábak

A nap sokkal sűrűbbre sikeredett, mint ahogy azt terveztem. Igazából nem is terveztem semmit, mert ama szabadsága ezt nem teszi lehetővé. Otthon csücsülsz, várod mikor kellesz, és kerülgetitek egymást. Azon voltam, hogy délelőtt elszaladok Zwolleba (vagy –be?, nem tudom melyik a helyes) elintézni a korting kártyám, ami 55 euro és egy fénykép ellenében 40%-os utazási kedvezményre jogosít a holland vasúton. Ez az ár otthoni szemmel soknak tűnik, de kedvezmény nélkül egy 50 km-es távolságra szóló jegy 8 euro. Ama felajánlotta, hogy mehetek délután is, ő majd intézi a gyerekeket, akkor nem kell rohannom, van idő körülnézni. Igen, ama futás után mindig tündéri. Sokat beszél, kacarászik, teljesen úgy tűnik, mintha élne. Ma reggel 10 körül kocogott el otthonról és az iskola előtt futottunk össze délben. Ő futott… én csak gurultam. A harmadik faluban volt…körülnézett. Számomra ez elképesztő, és nem csak fizikális szempontokból. Azt nem értem, hogy képes valaki két órán keresztül futni. Mit csinál közben? Nézelődik? A táj nem változik túl gyorsan, arról nem is szólva, ha esetleg mindig ugyanazon az útvonalon fut az illető. És a futópad? Az lehet a kész mentális öngyilkosság.
Így ketten vártuk a kis cappuchinot, aki saját bevallása szerint a „legcoolabb” gyerek a suliban. Nem is én lettem volna, ha nem felejtettem volna otthon a bringája lakatkulcsát. Így lenyomtam egy gyorskört a váltó nélküli, limuzin-kormányos, midikerekű holland ócskavason. Tomi büszke lett volna rám. A járókelők csak úgy ugráltak el az utamból a sétálóutcán.

A vasútállomásra már a rég kitöltött, rongyos formanyomtatványommal érkeztem. Pár igencsak feketére sült fiatalember is az ismerős űrlappal birkózott a váróteremben. Jó napom lehetett, mert mindenkit magam elé engedtem, aki csak jegyet akart venni. Itt állnék meg pár szóra a jegyvásárlással kapcsolatban. A jegyet az esetek 90%-ában automatából lehet beszerezni. Ennek is két módja van. Vagy bankkártyával, esetleg chipkártyával fizetsz, vagy kézpénzzel. De itt kapaszkodj meg! Csak apróval! Ha mondjuk Hágába szeretnék menni, akkor egy jókora nejlonzacskónyi kéteuróssal érkeznék az állomásra. Ha a jegyed a nálunk megszokott módon akarod magadévá tenni, akkor extra 50 centet fizetsz. Ezzel akarják rábírni az embereket, hogy mellőzzék a személyzet zaklatását. Nekem mindenesetre megérte az 50 centet, hogy a péntek estére tervezett kiruccanásomat ne zacskócsörgetéssel kezdjem. Egyébként is 70 euróval lettem könnyebb a korting kártya, a vonatjegyek, és a buszjegyek megvásárlása után.
Nyakamba vettem a várost, és felkerestem a kedvenc boltomat. Ez egy olyan hely, mint nálunk az ún. egy eurós hálózatok. Csak itt sokkal jobb dolgok vannak. Mindig benézek ide, mindig céltalanul érkezem, és mindig, de mindig veszek valamit. Így lehet egy délután alatt megszabadulni a zsebpénzed egy harmadától. ÓÓÓ, és hol vagyunk még a hónap végétől. Épp a legnagyobb turkálások közepette csörrent meg a telefonom. Csilla! A gyomrom apró labdaccsá zsugorodott (nem kis munka volt összepréselni az ebédemet), mert arra gondoltam, már megint ama kezdett valami kamikaze hadműveletbe. De nem! Cs. egy valódi hercegi családba botlott. Aupairt keresnek! Ha hallok tőle egy-egy jó családról, akkor mindig elfog az irigység. Már el is képzeltem magam a tengerparti kúriában, ahogy a morajlást hallgatom, és beszívom a kristályosan sós levegőt. Aztán gyorsan vissza is zökkentem az én fekete-fehér világomba. Valamikor véget kell hogy érjen ez a végtelen hollandiai küldetés. Gyorsan bepakoltam még pár felesleges dolgot a cekkerembe, és magabiztosan kikanyarodtam az ajtón.
Igen ám, csakhogy alíz, az alkalmi idegenvezetőm nem volt mellettem. Tudni kell, hogy a fent említett „designcenter” nem épp a városközpontban van. Mire betaláltam, majd újra kitaláltam, legalább három rasztafári állított meg, hogy segíthet-e nekem, illetve ajánlotta fel utánfutós bringája hátsó ülését. Inkább a halál, öregem! Nem utazom talicskában. Csak azt mutasd meg merre menjek.

Elég későn értem haza, éhesen, fáradtan, szegényen és elázva, mert amint én kilépek az ajtón, az eső lekívánkozik. Ebben a csőd közeli állapotban egy ad hoc jellegű meghívásban részesültem yazz danc show-jára. Pontosabban nem az ő show-ja, ő csak az egyik műsorszámban szerepel. Technikai okok miatt ritkák a közös kiruccanások. Az autó csak 5 személyes, így lemaradok az olaszországi útról is. Hiába luxusautó, én egyszerűen gyűlölöm. Gyűlölöm! E. vezetési stílusa pedig egy másik, igen hosszú történet.
Az előadást a nem is annyira közeli M betűvel kezdődő városban rendezték meg, ahol a táncon kívül minden nagyon profi volt. Jó, jó aranyosak voltak. Főleg a legkisebbek, akik egy holland esőtánccal rukkoltak elő. Az egyik kislány a kelleténél hamarabb bújt ki a gumicsizmájából. Észlelve a csúszást, nekiállt visszaszerelni azokat a lábacskáira. Mire a művelet sikerült, a többiek elkezdték lekapdosni a csizmákat. A kis szöszke teljesen dühbe gurult, félő volt hogy közénk hajítja a felszerelését. Aztán csak vége lett ennek is! Megúsztuk személyi sérülés nélkül. De számomra tanulságos volt a történet. Ha itt csinálnak valamit, nem sajnálnak belőle pénzt és energiát sem. Habár a tehetséget ez nem pótolja, de a lehetőség mindenki számára egyformán adott. Még annak a száz kilós szexi pompon-lánynak is!

A semmiről kicsit bővebben

Mindig este állok neki ennek a rohadt blognak és ilyenkor már pang az agyam. Mondjuk a reggel sem jobb. Az iskolakezdésig csak az életfunkciók fenntartására és a gyerek célba juttatására tudok koncentrálni. Aztán megtömöm a mosógépet és kiáztatom magam az uszodában. A mamik már messziről köszönnek. Ma is ott volt a fél nyugdíjas klub. De már biztosan fejlődtem a kezdetekhez képest, mert egyik anyóka sem tud csak úgy lekörözni. Na jó, az apókákon meg még dolgoznom kell, de lassan megszorongatom őket is.
A blogíráshoz legjobb idő, a délután lenne. Ezt a keretet azonban ma Ryan töltötte ki. Szokásos gyorsan-két-kávé-egymás-után, és mi volt a hétvégén eszmecsere. De minden találkozásunkkor újabb és újabb meghökkentő dologgal szembesülök. Nevezzük ezt kulturális palettának.
Ezt a gyereket imádják a nők. A legutóbbi hétvégét is három belevaló csajszi társaságában töltötte. És ahogy elnézem a képeket. Botrányos!
Azon gondolkodtam, hogy normális körülmények között valószínűleg sosem keresnénk egymás társaságát. Mert szó se róla, kedves, jóképű, jómodorú, na de mire mész vele? Pasinak nem jó, a barátokban meg nem ezeket nézed. Jól van, kibököm mi a bajom: szereti a Titanicot. Félelmetes, ugye? Még ha csak maga a történet jut eszembe, na de Leo a süllyedő ajtódeszkán nekem már kicsit sok. A másik pedig, hogy szerinte Johnny Depp jó színész. Csak jó színész! Számomra ő egy jelenség, egy két lábon járó szex-bálvány. Nem lehet csak úgy leszínészezni. Persze neki is van ilyen nyálcsorgatós, libidó-remegtető figurája. Sajnos a nevét elfelejtettem, de biztos valami simára borotvált képű barátságos cowboy gyerek.
Most épp diétázik, mert szüksége van rá a napi konditerem mellett. Innen jut eszembe, hogy a kedvenc étele a gabonapehely. A diétás étrendjébe belefért, hogy nálunk is beporozzon két nagy tállal, egy vodka-linchilével kisérve. Természetesen én nem tartottam vele.
A fenti szösszenetek csak azt szemléltetik, mennyire abszurd a mi kettősünk. De ha őszinte vagyok önmagammal, akkor ideje belátnom, hogy az egész életemet ilyen abszurd találkozások határozzák meg. Kíváncsian várom, hogy miért kerülhetett ő az utamba (ne, már hogy csak azért, mert közel-távol nincs más au-pair).
De ez még nem a végszó, mert ma Jinxx gyilkos volt. Újrapozícionálja a határvonalakat a tegnapi incidens után. Szóval most beszigorítunk, de ez nem kellemes egyikünknek sem. Képzelj el egy végtelen pókerpartit (nem is tudok pókerezni), ahol nem veheted le a fapofát, és végig csak a cél lebeghet a szemed előtt, pedig legszívesebben kikapnád a másik kezéből a kártyacsomagot, és a pofájába csapnál vele. Ezek után valószínűleg senki sem tanít meg majd pókerezni. A legjobb, hogy pár órával az után, hogy végre ágyba tuszkolom, kicsapódik a szobaajtóm, bevágtat a gyerek félálomban, előkapja a „micsodáját” és becélozza a papírkosaramat. Mint a bolha pattanok, rázogatom, hogy térjen észhez, erre neki a visításnak. Csak úgy patakzott a könnye. Visszaszalad a szobájába, de torka szakadtából vonyítva, és a szoba közepén bepisilt. Addigra szerencsére Ama is megérkezett, mert igencsak akciódús volt a történet. Valamit álmodhatott, mert alig bírtuk felrázni, na meg felszárítani.
Az ember nem ücsöröghet nyugodtan a szobájában, mert sosem tudhatja, mikor támad rá egy feszülő hólyagú 5 éves. Komolyan mondom, ez egy veszélyekkel teli, önfeláldozást követelő szakma. Várom a köztársasági érdemkeresztet.

Szólítsatok Kill Bill-nek!

Csilla, már készül a könyv, csak előbb gyorsan kivasalok... Ezzel a mondattal akartam kezdeni a délelőtti billentyűkoptatást. De a körülmények megint összekuszáltak mindent. A körülményeken magamat értem és a koncentráció teljes hiányát. Ülsz a gép előtt, az ujjaid rajtpozícióban, aztán eldördül a képzeletbeli lövés és te szélsebesen (pontosabban virtuóz ügyességgel és két ujjal) pötyögöd be az egyik tévécsatorna online elérhetőségét. És innentől kezdve fél napra alkotás felfüggesztve.

Ez a fél nap kellett is, hogy összeszedjem magam a reggeli ketrecharc után. Jinxx biológiai órája a saját tengelye körül pörög a nyári időszámítás miatt. Valamikor hajnalban a torkomban megkapaszkodva, a hasamba beletérdelve mászott be mellém az ágyba. Valami olyasmit mormoghattam, hogy tünés a szobádba, de vélhetően nem elég meggyőzően, mert az ébresztőm hangja még mindig mellettem találta. Álmatlanul forgolódhatott egy jó ideje, mert az első taktusokra kipattant és önként bemasírozott a zuhany alá. Sajnos az én biológiai ketyegőm sem egy svájci darab, így még félkómásan dugtam a szájába a dupla adag fogpasztával felturbózott zenélő fogkeféjét. Szóval zuhany alól ki, sőt még a fürdőszobából is, mert imaan már az ajtóban toporog. A reggeli rutin része a testápolós dörzsölőzés. Krém a kézbe, kezek összecsapódnak és dörzsi-dörzsi-dörzsi, mígnem a súrlódás következtében fellépő fogalmam sincs micsoda, felmelegíti a krémet. Vagy nem! Az én békavégtagjaimban jeges vér csordogál. Így ma, a különös reggeli mentális állapotomban, azt találtam ki, hogy majd hajszárítóval melengetjük. Így sikerült a gyereknek leégetni még a szemöldökömet is. Hiába magyaráztam, hogy nem jó ötlet a masinát egy pontra szegezni. De ő csak dugta fülbe, szájba, köldökbe…

A kis fürtösömnek, már csütörtök óta fáj a füle, és gyakran vérzik az orra. Orvoshoz nem viszik. Megárt! Így én szenvedek vele, mert érthetően nyűgös és kedvetlen. A ma reggeli atomrobbanás oka, hogy nem akart enni. Semmit! Az alkudozások közepette imaan is horgonyt vetett a konyhában. Kettejük között gyakoriak az elektromos kisülések, de a mai provokáció-párbaj egyenest egy gömbvillám vihart eredményezett. Közben a kis szutykos, felhívta az anyját, reggeli ügyben, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Mivel a hollandom elég hiányos, csak annyit értettem, hogy imaant ócsárolja a telefonban, aminek a vége bunyó lett. A telefont elkaptam a kezéből és felraktam a polc tetejére, ezzel elkövetve a nap legvégzetesebb hibáját. Szó szót követett, és egy negyedórás Macskajaj- ba illő jelenetet produkáltunk. Na jó, láttam én már ennél cifrábbat is. A gyerekbe végül belenyomtam a reggelit, iskolában leparkoltam, hazajöttem, vasalgattam… nézem a telefonom, Ama keresett.
Mit sem sejtve baktatok le a lépcsőn a házi távbeszélőért. Nézem a kijelzőt… bloody hell, két és fél órája nyomja az üzenetet ama hangpostájára. Ez mindent hallott! Kínosan próbáltam visszapörgetni az eseményeket, és már fogalmaztam is a védőbeszédem. Megfelelő mennyiségű önmarcangolás és rágódás után azonban úgy ítéltem, semmi eget-rengetőt nem követtem el. Na jó, volt egy kis kiabálás, de megnézem én azt a halvérűt, akinek nem megy fel a pulzusa ilyen szituációban. A biztonság kedvéért illatos csirkefalatokat sütöttem mazsolás rizzsel… legalább a kaja legyen jó.

Ama jött is időben, felfegyverkezve az urával és miután maga mellé teremtette az idősebb lányát, le is játszotta a rögzítőjét. Imaan kapott azért, mert anyáskodni próbált jinxx felett, én kaptam azért, mert nem léptem fel elég határozottan, a gyerek kapott azért, mert ezt az egész helyzetet kirobbantotta. De a maga módján tanulságos beszélgetés volt, és úgy érzem sok érvem meggyőzte őket. Most azonban szabad kezet kaptam a gyereknevelésben. Bár még mindig nem igazán értem, miért nekem kell nevelnem egy idegen gyereket.

Tegyük hozzá, hogy miután a kölykök eltakarodtak, ama odajött és megnyugtatott a felől, hogy jól végzem a munkámat, és ezért nem hagyhatom, hogy a gyerek manipuláljon. Neki az üzenet után az jutott eszébe, hogy ő ilyen cirkuszból biztosan meglépne. És önös érdekből, nem hagyhatja, hogy én nyúlcipőt húzzak.

Szóval mától gyúrás van ezerrel, mert lehet párszor be kell majd barikádoznom egy-két elszabadult porontyot az óljába.

Hami a tojásban

Most hagytam abba a PaprikaTV receptjeinek olvasgatását. Mielőtt idejöttem, azt hittem tudok főzni, sőt szerettem is. Aztán az „adams familynél“ (értsd: előző család) kicsit elment a kedvem az egésztől. A sót hírből sem ismerték, a marhahús egyetlen fűszere a bors lehetett. És ami jelenleg is idegesít, és ott is gyűlöltem, az a darált marhahús. Mert nem elég, hogy marha, de még felismerhetetlenné is teszik. Kérlek titeket, ne bízzatok az előre csomagolt, kis hurkácskákba rendezett, ételfestékkel megszínezett valamiben. Gondoljatok arra, hogy ha a cicapapiban lédús, friss és sovány húskockák kerülnek, akkor valahol el kell sütni a megmaradt löncsöt. És a mi ízlésünk, nem olyan kifinomult, mint a macskáké.

De hol is hagytam abba? Igen, edytáéknál (így hívták az előző család anyukáját) a főzés kizárólag a por-chilire és a brokkolifőzésre koncentrálódott. Az erre évtizedeken át beállítódott gyomruk nem tűrt meg semmilyen elhajlást.

Az itteni helyzetem ennél sokkal rózsásabb. Jól felszerelt konyha, rózsavíz, algalapok, gyömbérszirup, rizsecet, mogyoróolaj, tahini, pesto… és még sorolhatnám. Ama általában marokkóit vagy suriname-it főz, itt-ott becsusszan egy kis szusi, vagy ghánai recept. Pokolian jó kajákat dob össze percek alatt. Ezzel fel is van adva a lecke. Mivel a hétköznapi vacsifelelős kinevezést én kaptam. Gyerekeket egészségesen táplálni, úgy hogy azt önként fogyasszák, ne pedig infúzión keresztül, embertpróbáló feladat. A következőkben beugrik a képbe a kulturális különbség… itt a kölykök szeretik a brokkolit!!! Illetve számomra az extra nehezítés: ezek itt törpe ínyencek. A tészta kizárólag al dente lehet, a zöldségek roppanósak, a rizs pörgős, de puha. Nem szeretik, ha valami túl van bonyolítva, túl fűszeres vagy tejszínes. Sosem fintorognak, de az első kóstolás után egyértelmű az ítéletük. Ilyen nyomás alatt szinte semmi sem akar sikerülni, valamint nincs túl nagy kedvem kísérletezni. De lassan kezdek ráérezni az ama féle konyhakultuszra. Ma penne volt, tonhallal, friss paradicsommal, ropogós brokkolival és hagymával, átmelegítve sok olívaolajjal és illatos fokhagymával. Elkönyvelve a kedvencek közé.

Sütit azonban továbbra sem sütök. Hárman háromfélét szeretnek. És én vagyok az, aki pedig pont egy negyedik mellett voksolna. Pedig nekem nem kéne még csak odafordulnom sem, ha édességről van szó. Mióta fogyókúrázok egyre feszesebb a póló. Na, nem az izomtól. A sportolás könnyít a lelkiismereten. És sok au-pairhez hasonlóan, én is elmondhatom, hogy ha üres a ház, cincognak az egerek. Jómagam már egy igencsak megtermett patkánnyá nőttem ki magam. Miközben itt panaszkodom, már betermeltem az anya féle húsvéti csomag tartalmának 90 %-át. A tojásomban Hami volt (Hupikék-törpikék – remélem nem kell bemutatnom). Véletlenek nincsenek, tehát ez egy égi jel lesz. Mától NO SUGAR!

Porcicák

Ma újraolvastam az utolsó bejegyzésem, és igaza volt Tominak, nincs befejezve. De ha nem megy, nem erőltetem. Illetve most már erőltetem, mert két napja terméketlen vagyok. Minden tekintetben. Úgy tűnik a hosszú hétvége megülte a gyomromat. Pontosabban minden másra rátelepedett, csak a gyomromra nem. A hét csapás közül én a sáskajárást testesítem meg. Ürül az éléskamra és nő az Ama számára írt bevásárlólista. Most is nagy sütögetésre készülök, mivel elfogyott az értékelhető nyalánkság. Ebből egyébként sincs túl sok a házban, mivel Yasson kívül mindenkin zsírként csapódik ki a fölös energia. Az elhízás elleni legjobb védekezés pedig, ha nem tartasz raktáron a kísértésből. Az már egy másik megoldásra váró probléma, hogy mi van akkor, ha van egy unatkozó, főzőcskéző au-paired.

Vasárnap este Imaan újra a szobámban akart aludni. Szereti a késő éjszakai beszélgetéseket, és hogy kimondhat egyet az összesen két angol csúnya szóból. Elmerenghet azon, hogy Jinxx vajon meleg-e. Bár ennek ellenkezőjéről már próbáltam meggyőzni, nekem aztán elhiheti. Abban maradtunk, hogy talán még az lehet.

Csakhogy ha reggel suliba kell menni, akkor minden jellegű tere-fere, máshol szunya tiltólistán van. Lógó orral csücsült az ágyam szélén, kérlelve, hogy menjek fel vele megkérdezni, hátha enyhül a szülői szigor. Na, hát ha egy valamit, akkor az ágyban fekvő, esetleg kopasz anyját és björn börg alsóban hentergő fürtös apját nem kívántam látni. Ezért felküldtem őt azzal a szöveggel, hogy nagyon egyedül érzem magam és szeretném, ha velem aludna. Igen, a gyereket a pszichológiai befolyásolás művészetére tanítom. Erre az üzenetre ugyanis csak két lehetséges válasz lehetséges: megengedik, hogy velem aludjon, vagy ők rohannak le. Az utóbbit 90%-os valószínűséggel kizártam.

Másnap igencsak elkerekedett a szemem, amikor ama felhívott megkérdezni mi a baj. Na most erre mit mondjak? Igazából van bajom, de azon ő nem tud segíteni. És azt sem jelenthetem ki: Semmi, csak füllentettünk. Itt hosszas és kínos magyarázkodás következett, amit ha szeretnék sem tudnék visszaidézni. Olyasmi lehetett, mint a történelem érettségim. Biztos mondtam valamit, és biztosan hihető is volt, mert mint a vizsgabizottság, mint ama megelégedett ennyivel.

Imaan másnap repedt lábujjal jött haza a fociedzésről. Azt, hogy repedt, csak én gondolom, mivel kétszeresére dagadt, és nem tudja mozgatni. Rajtam kívül senkit sem érdekel a dolog. Hollandia Európa egyetlen országa lehet, ahol fogalmam sincs, miből élnek meg az orvosok. A hollandok egyáltalán nem vesztegetik az idejüket ilyesmire. Szerintem önként senki sem teszi be a lábát egy rendelőbe. A legjobb eset, ha úgy viszik őket. Antibiotikumot csak a halálos ágyukon vesznek be, hogy aztán legyen mit feltüntetni a halál okaként. Ama az ujj ügyet elintézte annyival, hogy amúgy sem gipszelnék be.

Gondolatban már a tegnap esténél járok. Megkérdeztem, megérkezett-e már a biztosításomról bármiféle igazolás. Újra hozzátettem, hogy szükségem van rá, az otthoni biztosítómnál. Ilyen ügyekben – amik valaki másra vonatkoznak, nem pedig önmagára – ama elég laza. Mindenért napokig kell könyörögni, és intenzíven. Megnyugtatott, hogy biztos megérkezett az igazolás, mert a számlát már megkapta, mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy érezzem, drága vagyok neki. Újra csak visszanyomtam a feltüremkedő „akkor gondoskodj te a kölykeidről” megjegyzést. Maradjunk diplomatikusak, és inkább kisebb testre mért ütésekkel puhítsuk az ellenfelet. Egy nyolcmenetes boksz-meccs után, át is küldte az igazolást. Erre Edwin megkérdezi: Are you happy? Mindenféle álcázás nélkül tátottam el a pofám. Már miért lennék boldog??? Hogy végre elküldött egy szart, ami három másodpercébe került? Vagy hogy van biztosításom, ami egyébként is jár? Ugyanezzel a felindultsággal hoztam tudtára, hogy jobb szeretek biztosítva lenni, mint kockáztatni. De már bánom, hogy nem tettem hozzá, hogy ennél azért kicsit több kell a boldogsághoz. És ha már lendületben voltam, akkor közöltem velük, hogy húsvétkor lelépek. Nem kívánok megint velük tölteni 5 gyilkosan eseménytelen napot. Újracsak előtérbe került, a fogadhatok-e barátokat téma. Amit letökölőztek a fölött, mikor jöhet Timi, az már fájdalmas volt. Nem szeretem, ha azt kell éreznem, nagylelkű gesztust tettek az irányomba. Lehet ám nemet is mondani! Aztán türelmesen várni, mikor teszek én szívességet. Ezeket, és az ehhez hasonló beszélgetéseket nevezem én kommunikációs porcicáknak. Olyan kedves kis nevük van, mégis megkeserítik a mindennapokat. És ez a megkeserít, tökéletes szó. Olyan apróságokról folyik ugyanis a küzdelem, amik miatt más szituációban ki sem nyitnám a számat. De itt minden egyes ilyen eset keserű pirula.

De nem szeretném ezzel a keserű felhanggal befejezni. Mert ma csupa édes pillanatom volt. Yass zsebpénzt kapott az apukájától (az igazitól), és mindenképp szerette volna velem megosztani. Ragaszkodott hozzá. Így ebédeltem ma sajtos croissant.

És csomagot kaptam anyukámtól! Húsvéti nyalánkságok! Volt benne három csokitojás a gyerekeknek, de ebből egy a TNT post áldozatául esett. TNT? Hogy lehet ilyen nevet adni egy posta szolgálatnak? Ebből a névből csakis a veszélyesre asszociálok. A kézbesítőik pedig mint a villám. Még hallatszik a csengő hangja, amikor már sarkon is fordul, és rohanhatsz utána az utcán. Aztán kezedbe nyomja a csomagot, azt se kérdezi ki vagy. Lehettem volna a takarítónő is. Most aztán bottal üthetném a tojások nyomát.

Bocik, ne féljetek!

Félig kihajolt az ezüstszínű sedan ablakán és szemtelenül füttyentett a két vihorászó nőnek. Pár másodpercig teljes volt a képzavar. A kopaszodó, szemüveges úriemberhez sehogy sem illett a szélesvállú kőműves gusztáló gesztusa. A két hölgy pedig jól karban volt tartva ugyan, de füttyenteni semmiképp sem füttyentettem volna utánuk. Aztán hangos gyerekzsivaj hallatszott az autó hátsó fertályából. Jóízű nevetésben törtem ki. Épp annak voltam szemtanúja, ahogy apuka szemtelenül bókol anyukának. Ezt a „stílust” csak azok engedhetik meg maguknak, akik már ezer éve ismerik egymást.

Hattem számomra legkedvesebb része a híd alatt átbújó kanális partja, a közepén egy aprócska szigettel, takaros padokkal, épp most nyíló, öklömnyi virágú hófehér krókuszokkal és az elmaradhatatlan kacsákkal. Jinxx csak úgy emlegeti ezt a parkot: „a hely, ahol a kacsák élnek.” Nem hinném, hogy ez lenne Hattem kacsaparadicsoma, de tény, hogy a smaragdzöldben pompázó szemtelen kis jószágok mindig itt tanyáznak.

Itt töltöm a semmittevéstől kínos hétvégém utolsó óráit. Szikrázóan süt a nap, de az „árnyékos” felem elbírna egy kasmírpokrócot. Néha grillcsirke módjára változtatok a pozíciómon, ami abból áll, hogy áthelyezem a főhadiszállásom a szemben lévő padra. Minden fuvallatnál megremeg a toll a kezemben, miközben próbálom lejegyezni a gondolataimat. Nem is gondolatok, inkább csak benyomások, színek, hangok, hangulatok. Várok valakire, valakikre, hogy szemtelenül belelessek az életükbe. Olyan ez, mintha vonaton utaznál. Idegen emberek ülnek melléd és megosztják veled a titkaikat, hogy aztán a következő megállónál egyszerűen eltűnjenek, és otthagyják neked a kis motyójukat.

Igen, ez a park az én peep show-m. Na, nem én állok a kör közepén, inkább újabb és újabb „lyukba lesek be”. Félperces jelenetekből építkezem, amik köré aztán teljes regényt sző a képzeletem.

Talán a kőműves lelkületű apuka vacsorát készít ma a családnak, éppúgy, mint a mi Edwinünk. Igen, jobb lesz mindjárt az evésre térni, és megkímélni mindenkit a pihent agy zagyva történeteitől.

Érzetem én már, hogy baj lesz, amikor megláttam a vaskos, vörös hússzeleteket. Persze marha volt, mi más lenne Hollandiában. Ama erősen fűszeres, csípős, marokkói és suriname hagyományokat ötvöző konyhájában azonban nincs bajom egy omlós marhaszelettel. Csakhogy ma mást dobott elénk a hentes. Egy igazi, férfiasan vaskos steaket. Mivel már egy ideje itt tanyázom, és sejtik, hogy miattam nem sok borjú feje hull a porba, én és Jinxx egy szeleten osztoztunk. Szóval mikor asztalhoz ültem egy rózsaszín közepű, gyöngyöző 2,5 cm vastag proteinszelettel kellett farkasszemet néznem. Én mindent abszolút döglötten szeretek, jól kivéreztetve, teljesen átsütve, hogy kopogjon a fejeden. Nem tudom hallottatok-e a galandféregről, szívizomba ágyazódásról és agyi borsókáról. Hát én sajnos jól értesült vagyok, főleg a fóbiáimmal kapcsolatban. De a fene vigye el, gourmet kalandozásra fel!

A steak egyébként egy „medium”, vagyis félig átsült 200 grammos borjúszelet volt. Az első, hirtelen pirítást követően, ízletes és ropogós kéreg keletkezik a húson. Utána a medium steak mindkét oldalát 3-3 percig sütik. Ettől a hús teljesen átmelegszik, de a közepe még rózsaszín szaftos és lédús marad. A sütés után forró vajba forgatod. Ez a legkedveltebb steak-fajta, már aki szereti. Én kíméletlenül beledöftem a villámat és leforgácsoltam róla egy atomnyi részecskét, amit halált megvető bátorsággal fektettem az ízlelőbimbóimra. Semmi! Adtam neki egy újabb esélyt, sóval és borssal meghintve, szigorúan csak a teljesen átsült kéregből trancsírozva. Így, nagyobb darabbal, már érezhető volt a határozott hús íz. A harmadik alkalommal, már meg is rágtam. Én nem tudom emberek! Mit kell ettől annyit ájuldozni. Baromi erős marha íze van, de azonkívül semmi. Nem is kínlódtam vele tovább, inkább nekiestem a karamellizált bébirépának, aminek maradékát mindenki tányérjáról lelegeltem. A további köret zöld tagliatelle volt, friss paradicsommal, sok borssal és extra szűz olívaolajjal összemelegítve. Már maga a tészta csodás volt, mert nem a mesterséges színezéktől volt zöld, hanem a beledolgozott spenóttól, aminek jellegzetes illatát és aromáját ott érezted a paradicsom alatt. Hozzá csipegettem a limeos avokádó salátából… Csak azt nem értem, minek kellett ehhez erőltetni azt a szerencsétlen döglött állatot?

És még valami...

A húgom ma 21 éves! Innen is kívánok neki mindent, amit csak ember kívánni tud a testvérének és a legjobb barátjának. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akik jelenléte pótolhatatlan a mindennapokban. Akik ismerhetik, gazdagabbak egy életreszóló élménnyel. Nagyon szeretlek! Ragyogj sokáig!