Bocik, ne féljetek!

Félig kihajolt az ezüstszínű sedan ablakán és szemtelenül füttyentett a két vihorászó nőnek. Pár másodpercig teljes volt a képzavar. A kopaszodó, szemüveges úriemberhez sehogy sem illett a szélesvállú kőműves gusztáló gesztusa. A két hölgy pedig jól karban volt tartva ugyan, de füttyenteni semmiképp sem füttyentettem volna utánuk. Aztán hangos gyerekzsivaj hallatszott az autó hátsó fertályából. Jóízű nevetésben törtem ki. Épp annak voltam szemtanúja, ahogy apuka szemtelenül bókol anyukának. Ezt a „stílust” csak azok engedhetik meg maguknak, akik már ezer éve ismerik egymást.

Hattem számomra legkedvesebb része a híd alatt átbújó kanális partja, a közepén egy aprócska szigettel, takaros padokkal, épp most nyíló, öklömnyi virágú hófehér krókuszokkal és az elmaradhatatlan kacsákkal. Jinxx csak úgy emlegeti ezt a parkot: „a hely, ahol a kacsák élnek.” Nem hinném, hogy ez lenne Hattem kacsaparadicsoma, de tény, hogy a smaragdzöldben pompázó szemtelen kis jószágok mindig itt tanyáznak.

Itt töltöm a semmittevéstől kínos hétvégém utolsó óráit. Szikrázóan süt a nap, de az „árnyékos” felem elbírna egy kasmírpokrócot. Néha grillcsirke módjára változtatok a pozíciómon, ami abból áll, hogy áthelyezem a főhadiszállásom a szemben lévő padra. Minden fuvallatnál megremeg a toll a kezemben, miközben próbálom lejegyezni a gondolataimat. Nem is gondolatok, inkább csak benyomások, színek, hangok, hangulatok. Várok valakire, valakikre, hogy szemtelenül belelessek az életükbe. Olyan ez, mintha vonaton utaznál. Idegen emberek ülnek melléd és megosztják veled a titkaikat, hogy aztán a következő megállónál egyszerűen eltűnjenek, és otthagyják neked a kis motyójukat.

Igen, ez a park az én peep show-m. Na, nem én állok a kör közepén, inkább újabb és újabb „lyukba lesek be”. Félperces jelenetekből építkezem, amik köré aztán teljes regényt sző a képzeletem.

Talán a kőműves lelkületű apuka vacsorát készít ma a családnak, éppúgy, mint a mi Edwinünk. Igen, jobb lesz mindjárt az evésre térni, és megkímélni mindenkit a pihent agy zagyva történeteitől.

Érzetem én már, hogy baj lesz, amikor megláttam a vaskos, vörös hússzeleteket. Persze marha volt, mi más lenne Hollandiában. Ama erősen fűszeres, csípős, marokkói és suriname hagyományokat ötvöző konyhájában azonban nincs bajom egy omlós marhaszelettel. Csakhogy ma mást dobott elénk a hentes. Egy igazi, férfiasan vaskos steaket. Mivel már egy ideje itt tanyázom, és sejtik, hogy miattam nem sok borjú feje hull a porba, én és Jinxx egy szeleten osztoztunk. Szóval mikor asztalhoz ültem egy rózsaszín közepű, gyöngyöző 2,5 cm vastag proteinszelettel kellett farkasszemet néznem. Én mindent abszolút döglötten szeretek, jól kivéreztetve, teljesen átsütve, hogy kopogjon a fejeden. Nem tudom hallottatok-e a galandféregről, szívizomba ágyazódásról és agyi borsókáról. Hát én sajnos jól értesült vagyok, főleg a fóbiáimmal kapcsolatban. De a fene vigye el, gourmet kalandozásra fel!

A steak egyébként egy „medium”, vagyis félig átsült 200 grammos borjúszelet volt. Az első, hirtelen pirítást követően, ízletes és ropogós kéreg keletkezik a húson. Utána a medium steak mindkét oldalát 3-3 percig sütik. Ettől a hús teljesen átmelegszik, de a közepe még rózsaszín szaftos és lédús marad. A sütés után forró vajba forgatod. Ez a legkedveltebb steak-fajta, már aki szereti. Én kíméletlenül beledöftem a villámat és leforgácsoltam róla egy atomnyi részecskét, amit halált megvető bátorsággal fektettem az ízlelőbimbóimra. Semmi! Adtam neki egy újabb esélyt, sóval és borssal meghintve, szigorúan csak a teljesen átsült kéregből trancsírozva. Így, nagyobb darabbal, már érezhető volt a határozott hús íz. A harmadik alkalommal, már meg is rágtam. Én nem tudom emberek! Mit kell ettől annyit ájuldozni. Baromi erős marha íze van, de azonkívül semmi. Nem is kínlódtam vele tovább, inkább nekiestem a karamellizált bébirépának, aminek maradékát mindenki tányérjáról lelegeltem. A további köret zöld tagliatelle volt, friss paradicsommal, sok borssal és extra szűz olívaolajjal összemelegítve. Már maga a tészta csodás volt, mert nem a mesterséges színezéktől volt zöld, hanem a beledolgozott spenóttól, aminek jellegzetes illatát és aromáját ott érezted a paradicsom alatt. Hozzá csipegettem a limeos avokádó salátából… Csak azt nem értem, minek kellett ehhez erőltetni azt a szerencsétlen döglött állatot?