Válasz Zorrónak

Olvasom „Kéjti” blogját, és pofán csap az első kérdése: „Miért van az, hogy néhány dolog annyira létező, hogy ide érzem a közelségét? Azért léptem át a határon, hogy a jelenben élhessek, de miért rángat a múlt vissza?” Talán azért, mert ez nem a Te jelened. És talán az én jelenem sem.

Igyekszem ironikus derűvel szemlélni az életem, és ezt adni vissza ezen az oldalon is. De néha jó csak úgy sajnálni magad (ezt másoknak szigorúan megtiltom). És igyekszem nem feljegyezni a rossz pillanatokat, mert tekintettel vagyok azokra, akik olvassák, akik szeretnek, és akik esetleg aggódnának miattam. De most innen üzenem: Sok olyan dologgal kell megküzdenünk, ami esetleg nevetségesnek tűnhet otthonról. Olyan szituációkkal, melyekkel előtte sosem szembesültél, mert ez itt egy furcsa, kifacsart élethelyzet.

Anya, ne ijedj meg! Semmi baj! Mindössze ilyen hatással van rám a négynapos hétvége (amiből még egy nap mindig hátra van).

Emlékszem az első találkozásunkkor Ryan megkérdezte tőlem, mi az ami legjobban hiányzik. Ilyenkor persze az ember löki a süket a dumát, és próbálja humorosra venni a figurát. Mert valójában semmi sem hiányzik! És ha még őszintébb akarok lenni, akkor minden! Hiányzik az egész életem. Hiányzik, hogy ne kelljen kedves lenni velük, hogy ne azt főzzem, amit megeszik a kölyök, hogy ne kelljen megkérdeznem, meglátogathat-e egy barátom, hogy csak úgy beüljek a kocsimba, és tegyek egy kört a városban. Hiányzik, hogy bugyiban reggelizhessek, anélkül, hogy a fél város bebámulna az ablakon. Igen, a függönyök kifejezetten hiányoznak!

Ilyesmiken gondolkodtam ma, miközben a revolverem töltögettem. Ha fejbelövöm magam, talán kevésbé lesz fájdalmas, mint ez a véralvasztó unalom. Kint borongós az idő, a kacsák ellepték a várost. Olyan mint egy nagy baromfiudvar. Nyugodtan sétálgatnak a főutcán, bámulják a kirakatokat, és ugyanolyan bamba képet vágnak, mint a járókelők többsége.

Az alvás ilyenkor az egyetlen menedékem. Délig ki is húztam a gép előtt fetrengve, aztán jinxx játszószőnyegén folytattam, miközben a legó-szörnyemmel megettem egy hörcsögöt. Miután az egész család eltakarodott, lementem a konyhába, és felettem az össze extra hizlaló, és szigorúan tilos élelmiszert. Bár ez már tegnap éjjel kezdődött. Egymás után két filmet is megnéztem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jól kibőgjem magam egy be nem teljesült szerelem szívszorító képein. Na, ez nem sikerült. Sajnos nem vagyok érzelgős típus. Utoljára a Joe, a gorillán sírtam. De azon nagyon. Hát, ha nem sírunk a filmen, majd fogunk a tükör előtt felkiáltással rávetettem magam egy fél sárgadinnyére, amit tortilla chipsszel kísértem. A mai zabadélután csak ennek a folytatása volt.

Aztán sajgó pocakkal kizötyögtem a parkba, ama egyik angol könyvével. How to kill your husband? Jó felkészülni, hátha egyszer leánykérésre kerülne a sor. Bár ez az én tomim temperamentumával még úgy tíz évet várat magára. Hiába, nem olyan fenegyerek, mint ezek a holland srácok. Ülnek a kis járgányukban, ami egy konzervdoboz, maximális 45 km/h sebességgel (ez egy speciális jármű olyanoknak, akiknek nem lehet jogosítványuk) és dübörög a techno. Én ma egy ilyen jelenetnek voltam tanúja a parkban. Mentek csajozni. Nagyon vagány. Biztos fognak majd vele egy könnyűvérű bicichlattát. Ez az egyik kedvenc olasz kifejezésem (nem tudok túl sokat). Olyan lányt takar, akinek elég egy bicikli is, hogy felcsípd vele a discoban.

Csak még arra lennék kíváncsi, hova teszik majd. Talán a csomagtartóba?