Reggel 6 óra. Szombat. Az első, ami eszembe jutott, hogy nincs az az alapozó mennyiség, ami betömné a szemeim alatt futó árkokat. Ezt azonban gyorsan elnyomta a „valami nem stimmel” érzés. Tegnap, a lépcsőn kuporogva, telefonon tervezgettük a mai utazás részleteit. Esküdni mernék, hogy abban egyeztünk meg, betekerünk a zwollei állomásra. Még miközben a poliamid harisnyámba gyömöszöltem reszkető alsó végtagjaimat sem tudtam elhinni, hogy belementem ebbe a képtelenségbe. Még mindig ott élt a remény, hogy átmeneti programzavar lehetett a beépített angol-magyar szótáramban.
A legtöbb, amit tenni tudtam magamért, hogy az arcom kritikusabb pontjaira felvittem egy kis színezett kőolaj származékot, és becsúsztattam az óriás táskámba az óriás maja a méhecske napszemüvegemet. Csak süssön a nap, csak süssön a nap... Lecsapva a remény utolsó haldokló szitakötőjét is, kitoltam a drótszamarat a küzdőtérre. Vártam. Elővettem a már fénykorukban sem túl vakító kombinatorikai emlékeimet, és számolgatni kezdtem a tovatűnő percek lehetséges vonzatait. 10 perc késés esetén, x2-vel kell növelni a sebességünket, hogy időben érkezzünk, biztonságba helyezzük a járgányokat, vonatjegyet váltsunk, és szerencsés esetben letegyük az ülepünket. A sebességnövelés következménye az egyenes arányban növekvő verejtékmirigy-aktivitás, felfokozott könnytermelődés, mely a spirálodtól feketére színeződött csipa formájában materializálódik a szemgödrödben. Számításaimat nem kellett újrafuttatnom, mert az amcsi pont 10 percet késett.
Hangosan vitatkozva jártuk végig a vonatot, mire sikerült kiválasztanunk a megfelelő ülőhelyet két snoop dogg formájú figura mellett. A bronxi klónokat untathatta csacsogásunk a testünkben felhalmozódott zsírszövetek természetéről, mert előkerült egy speaker és pillanatok alatt a fekete gengszter rap árnyékában találtuk magunkat. Nincs is kellemesebb, mint a fuck the police-t túlüvöltve beszélgetni 20 percen át.
Amszterdamban elváltak útjaink. Ry elindult, hogy szélesítse ismereteit a holland sajtgyártás ingoványos talaján. Mi pedig timmel „kulturális kulturisztikára” melegítettünk be... ajándék csokival. Lassan sétálgattunk az előbukkanó napsugarak simogatásában, óvatosan kerülgetve a bűzölgő, vállig érő szeméthegyeket. Kukásstrájk! Mikor máskor, mint amikor városnézéssel egybekötött intellektuális portyázásra rendezkedtünk be. Átküzdöttük magunkat az illegális hulladék lerakatnak álcázott főtéren, és beálltunk a 20 méteres sorba a Madame Tussauds panoptikum lábánál. Kiváló lehetőség arra, hogy fejlesszem mechanikai adottságaimat. Mint később kiderült, nincsenek. A második fényképezőgépet teszem tönkre. Az első pink színű csodámat, épp hogy csak egy kicsit ejtettem le, és jóapám segítette a túlvilágra, amikor aprócska darabokra szedte, azzal a meggyőződéssel, hogy megbirkózik a panasonic mérnökeinek teljesítményével. A meccs még döntetlen. Fárasztják egymást. Kezdem azt hinni, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a kozmosz süllyesztőjében. De ha nem is teljesen nyomtalan, vizuális jelek nélkül legalább.
Pofátlanul sokat fizettünk a belépőért, de vannak dolgok, amik kihagyhatatlanok. Ha lehetőség adódik, meg kell lépni, még akkor is, ha nem szól akkorát, mint a beharangozóban. De mindenkit figyelmeztetek, ha egyszer betéved a viasztestek közé, a nagy sáros papírhengerre ragasztott, forgó amszterdam makett után, válassza a terhes anyák, és szívbeteg felnőttek számára fenntartott sárga utat. Semmiképp se tévedj a középkori kínzókamrák közelébe. Mikor először rontott ránk az a rohadt kripli, a kaki a bokámra tekeredett. Tim szerint azonban nem hagyhatjuk ki, benne van az árban. Hát nincs benne, sőt nekik kéne fizetni, hogy speciális hangelemekkel turbóztam fel a helyet. Baktatsz a félhomályban, és nem tudod eldönteni, ki bábu, ki MT elmebeteg élmunkás. Na jó, a kibelezett akasztott embert utánzatnak könyveltem el. De megindulnak feléd azok a toprongyos alakok, a villogó szemükkel, és a nyakadon érzed a hideg leheletüket… Ki az az önjelölt hannibal lecter, aki foglalkozásául választja, hogy egész nap turistákat ijesztget egy patkány társaságában?
A fent említett „sárga út” magához madame tussaud-hoz vezet. Az aszott öreglány is okoz enyhébb szívdobogást, de messze elmarad a sötétben gubbasztó szadistáktól. Egy panoptikum olyan dolog, amit általában nagyon vár az ember, aztán csak vár, vár, és még mindig vár, és még akkor sem adja fel, amikor már zölden villog az exit felirat. Ezért nem szeretem én a túl populáris dolgokat. Annyi bennük a térfogatnövelő, hogy már nem marad anyag. És amikor nagyot harapnál, akkor csattan csak igazán nagyot a fogad. Persze egyszer érdemes befizetni madonna eszméletlen combizmaira, az ismeretlen fiú zöld szemeire, dalí ölelésére, és egyébként nekem sem lenne csókolózós képem johnny deppel. Az elsütött 500 fotó 50%-a vele készült.
De ami valóban megérte a befektetett euroérméket, az a szexmúzeum! Eszméletlen! Én nem vagyok prűd, de a képedbe vágott nyers erotika megroggyantja a lábad, olyannyira, hogy kénytelen vagy lekuporodni egy kétméteres hímtag tövébe. Bocsánat fb búvárok, fényképeket nem raktunk fel, mert habár nyitott és képlékeny lényként iktattam anyukámat, attól azért megkímélném, hogy egy széttárt kabátú, lógó pöcsű idegennel lásson egy képen bejelölve. És a gyengébb gyomrúaknak: attention, attention! A történelmi pornókép-gyűjteményen több a szőr, mint kiszel tünde szeme fölött. Hogy lehet valaki a mellétől a térdéig szőrös? Sok vicces dolog jut erről eszembe, de nem merem leírni, mert összeakad a bajszom a fanszőrzet rajongókkal.
Na jó, elég! Menjetek el, nézzétek meg! És még valami. Ha a nagy I Amsterdam feliratot keresitek, akkor tudni kell, hogy mindig máshol van! És kergetni kell, hogy végre belegörbülhess a nagy d betűbe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése