Másnap reggel tehát - és most megpróbálom úgy folytatni, mintha nem telt volna el egy hét – három óra alvás után, végigjárva az evolúciós lépcsőfokokat, próbáltam eljutni a törzsfejlődés NŐ stációjához. Az eredmény Szörnyella de Frászt idézte, ezért bevetettem a jó öreg sapka, napszemüveg trükköt, ami semmit sem javít a megjelenéseden, de esélyed van rá, hogy nem ismernek fel, vagy a következő találkozásnál tiszta lappal indulhatsz. Tervünk, a zwollei biciklitúra, a délelőtti megvilágításban, még a napszemüveg sötétjén keresztül is túl optimista fényben tündökölt. Kerékpároztál te már velem valaha? Na, ugye, hogy nem! Mert az agyam nem bírja feldolgozni az ezzel járó feszültségeket. Önerőből hajtott jármű, izzadság, kamikaze rovarok, akik feltétlenül a te szádban akarják végezni. Emlékszem, szerelmünk hajnalán, elindultunk egyszer egy kis túrára. Elég unalmas volt, mert én korábban értem célba. Ja, hát busszal könnyebb, gondolhatnánk. De nem olcsó a kerékpáros jegy!
Ry sem járt jobban, mint az őt megelőző versenyzők. A nap jelmondata: Lassíts! Ezt a beszélgetést tették színesebbé, a : „Tolj!, Húzz!, Vontass!, Állj!” vezényszavak. Az egész hétvégét beragyogta az a pillanat, amikor bekötöttem a vasparipát az istállóba.
Céltalanul keringtünk a nyüzsgő utcákon. Elropogtattunk egy frissen sült karamelles ostyát és a város legjobb jégkrémjével felszerelkezve indultunk el a piac irányába. Egy patinás kőlépcsőn kuporogva bámultuk a tömeget. Sok lány esküszik, a holland pasik szépek, magasak és jóképűek. Ha ez így van, akkor a hímnemű társadalom ezen fele, ki van tiltva a piacokról. Mással nem magyarázható a könnyfakasztó felhozatal. A fagyis tölcsérbe temettük az arcunkat, és a ropogós perem mögül méregettük a gyanútlan sziesztázókat. Miután a kehely elkopott, nem maradt más hátra, mint szégyenpír nélkül bámulni a zwolleiek képébe, és alig várni, hogy a kiszemelt áldozat hallótávolságon kívülre kotródjék. A „stírölést” és epés megjegyzések gyártását még dincivel karonfogva fejlesztettük tökélyre, a hosszú délutáni sétákon, a gimnáziumi évek alatt. Meg kell jegyeznem, hogy tehetségem azóta sem veszített fényéből. És ha megfelelő partnerre talál az ember, ez a világ legpofátlanabb, de legjobb délutáni elfoglaltsága. Ide kéne beszúrnom azt, hogy tudatában vagyok annak, ez mennyire nem szép dolog, blablabla… de ha futni kell, majd futok, és ha utolérnek, nem kell sajnálni.
Másfél órás vizuális legelés után, öt 7 pontot elért férfiembert számoltunk össze. Ezek közé tartozott, az előttünk pakolászó török pincérfiú, a maga 160 centijével. Itt már éreztük, éleslátásunk erősen megtompult a kényszer hatására, így jobb lesz áttelepíteni a főhadiszállást.
Mikor ezeket a sorokat írom, egy hetes otthoni tartózkodás után érkeztem vissza a zúzmarás Hollandiába. Így már koránt sem vagyok olyan biztos benne, hogy az a szombat délután, valóban olyan meleg és napfényes volt. De akkor még sarkvidéki tavaszhoz szokott szervezetem rendíthetetlenül élvezte a fűben heverészést. Azon filozofáltunk, otthon sosem tölthetnénk már a második napunkat, abszolút semmittevéssel. Belátom, valóban értelmetlen, és időpocsékolás, de nincs jobb dolgunk. A ház, amiben élek, nem az enyém, a gyerek nem az enyém, még az ország sem az enyém, hogy jótékonykodnák egy kicsit. Hát kénytelenek vagyunk meglengetni a fehér zászlót, és feladni mindenféle aktivitásra irányuló törekvést.
Kopogó szemekkel gurultunk haza. Családom a Templom téren sziesztázott. Ama csillogó szemét elnézve, már a sokadik pohár borral erősített a jókedvre. A ház romokban, a délelőtti vásárlás maradványai mindenütt. Gyors pakolás, aztán egy dupla adag olasz tészta.
Miközben hazafelé ballagtunk az est további kellékeivel, hirtelen papszi szülei ugrottak ki egy ezüst sedanból. Senkit sem találtak otthon, és már majdnem feladták a kutakodást. Lelkesen visszairányítottam őket a térre, és ryant sprintelésre szólítottam fel. Nem maradhattam le ama arcáról, mikor kapatosan megpillantja az anyóst és az apóst. És jobb volt, mint amire számítottam. A döbbenet, a kétségbeesés és az ébresszen fel valaki kifejezés ült az arcára. Mint a húsvéti bárány, amikor nagypénteken megismerkedik a tavaszi kultúrkörrel, beleértve a kulináris hozadékokat is. Habár nagyon kedvelem omáékat, úgy döntöttem az élvezet ez esetben maradjon a háziasszonyé. Hónunk alatt egy doboz jégkrémmel, angolosan távoztunk.
A fagyi indokolatlan volt, mert az amcsi családjában még mindig dúl a jégkorszak. Amint nyílt az ajtó, megcsapott a hideg fuvallat. Próbáltuk oldani a hangulatot, egy forró, fagyis palacsintával, és jól is alakultak a dolgok mindaddig, amíg össze nem törtük anci kedvenc tányérját. Mint pár nap múlva kiderült, apuka kiröppen a fészekből. A hivatalos indoklás, hogy nem bír megküzdeni évek óta húzódó depressziójával. Kívülállóként azonban úgy tűnik, inkább csak egymást savanyítják. Két összekötözött, alázuhanó zsák. Hol az egyik, hol a másik ránt egyet a társán. Szomorú történet, mert mindketten kedves emberek. De ami nem megy, ne erőltessük. A borús légkör, amit maguk körül vonszolnak, rátelepedik mindenre. Mi halott nagymamákról kezdtünk el beszélgetni és végtelen női sorozatokba torkollott az éjszakánk. Boldogtalanságuk, mint a köd, mindent átnedvesít. Képtelen lettem volna, még egy kínosan diszciplinált bájcsevejre, így az ablakon keresztül távoztam. És az ilyen dolgok, sosem maradnak következmény nélküliek. A szövődő családi fantázia halójában ry majdnem heteroszexuálissá transzformálódott. Innen szeretnék még egyszer megnyugtatni, minden aggódó szerelmet, barátot és családtagot: aki meleg, az is marad. Ez nem döntés kérdése! Nincs az az üstökösként hasító szexuális vonzerő, ami megingathatná őket. Talán egy pár napos borosta. De ezzel sajnos nem szolgálhatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése