A Dikke Tinne fesztivál hétvégje volt. Szeptember közepén járunk, a helyszín Hattem, az évszám valahol a középkor derekán keresendő. Árusok, mutatványosok és a napsütésben sétálgató bársonyruhás dámák hada lepi el a macskaköves utcákat. A mindig és mindenhol jelenlévő hazai kacsák mellé felsorakozik néhány ló is, melyeket csörömpölve vezet bádogdobozva bújt gazdájuk. A malom újra őröl, a pékségben mandulakrémmel töltött porhanyós vajas kekszek sülnek, és az olvadó marcipán kacér illata keveredik a füstölt hering száraz, sós ízével. Friss „oliebollen” melegíti a tenyerünk, miközben a kikötőben sétálunk, azon morfondírozva, miért nem béreltünk sosem egy csónakot.
A család Sophiát látogatta, a házat tehát újra megkaptam, egy sárga cédulával, amin az állt, amennyiben lehetséges, ne rendezzek újabb partyt és pakoljam ki a mosógépet. Újra és újra meghökkent a belém vetett bizalmuk, amelyre sokszor nem szolgálok rá, mégis új kreditet kapok.
Az erkélyen kuporogtunk egy pohár harmatosan hűs fehérbor társaságában. A varjak, mint aprócska mákszemek hintették be a szendergő eget. A szélkakas vezeti a csapatot. Megnyúlt, fekete árnyalakja vágyakozva feszül a szomszéd cseréptetőn. Annyira valószínűtlen. Látom, ahogy csattan a vágókés. Megállított pillanat. Lábam a korlátnak vetem. Szorosabbra húzom a takarót, és keresem a „pause” gombot.
Azon az éjszakán betegre ettük magunk, miközben megtárgyaltuk miért nem létezhet „véletlen”, és hogy egy-egy pillanat, hogyan formál át éveket. Mennyire másképp csillan meg a hajnal az ébredő varjúhad hátán, mint az alkonyat, „pár perccel” ezelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése