Mellah – zsidó piac Marrakeshben

Miután „becszóra“ megígértük Észak-Afrika amatőr böffentőbajnokának, hogy semmi esetre sem követjük a négyzet alakú kopár légtérben, elbolyongtunk egy órát a romok között.

A minbárról kiderült, az egy faragott imalépcsőt takar, egy fehérre meszelt kis szobában, melyet két őr őriz, nehogy eltolja valaki a pár méter magas építményt. Kicsit elméláztam, hogy magyaráznám meg a vámon... Szóval elbolyongtunk, kerülgetve a rühes macskákat (Rob szerint csak kicsit kopottak), az üres medencéket és az üres medencékbe ugráló dilis franciákat. 

Az ott nem "mi" vagyunk

 Átverekedtük magunkat a csacsicsúcsforgalmon és a lámpások terére, a Place des Ferblantiers-re érkezünk. Apró tér. A közepén jobb napokat látott mozaik szökőkút amatőr berber falfirkával.

Place des Ferblantiers - a lámpások tere (?)

   Ez a lámpakészítők gyülekezőhelye. Én azonban képtelen vagyok meggyőzni Robot, hogy simán belefér a csillár a kézipoggyászba. Éhesek vagyunk. Nem megint... még mindig. Most azonban lehalkítom az autentikus élményre vágyó belső hangot és a retkes műanyag székek helyet bekocogok az útikönyvekben alkoholmérési engedélyéről híres Kosybar-ba.

Kosybar

 Van itt minden, ami Marokkó, csak nyugati formában tálalva. Megijeszt a sekélyességem, de gyorsan elhessegetem az érzést és élvezem a tetőteraszt, a kanapét, a kávémat (csészéből!). A menü túl európai. Még mindig nem adtuk fel, hogy akklimatizálódunk a helyi gasztronómiához.

Happy Birthday R!!!

 Elrángatom Robot a „Mellah“, a zsidó piac bizonytalan irányába. Dereng valami az átnyálazott internetes útibeszámolókból, ételről és főzőtanfolyamokról, amelyeknek diákjai ide járnak, csapatostul. A képzeletemben nagy, megrakott asztalok állnak, szivárványszínű gyümölcsökkel, friss hallal, ismeretlen fűszerek magasra megpakolt zsákjaival. A Mellah egy fallal körülvett zsidó negyed. Város a városban. Miért gondoltam azt, hogy megtalálni egyértelmű lesz? Aztán mint mindenütt, itt is rám pisszent egy srác. És mi követjük őt, szűk sikátorokban és én egyre erősebben szorítom Rob kezét, mert az utcák tovább szűkülnek és szürkülnek, az arcok egyre ismeretlenebbek és ez már egy cseppet sem hasonlít az arab nyüzsgéshez. Földön kuporgó alakok fürge tekintete kísér és az utcán játszó koszos gyerekek csatlakoznak hozzánk. Aztán megérkezünk egy kissé tágasabb utcába, itt-ott rongyos napellenzők jelzik, hogy ez itt az üzlet helye. 

BB, avagy boldog balek

 Egy európaiként öltözött, húszas éveiben járó srác köszönt jó angolsággal. Beinvitál a boltjába. Kétszer két méter, faltól falig üvegek. Leülök egy szövött szőnyeggel letakart padra és azon tűnődöm, hogy a fenébe jutok ki innen. Kiderül ma nincs zsidó piac (sabbath van). Van helyette azonban berber. Hosszan káromkodom magamban, mert tudom, most hosszú alkudozás következik. De a fiatal barna bőrű srác olvas a gondolataiban. Teával kínál és azt mondja ingyen van. Mesél fűszerekről és a sivatagról. Sorra nyitogatja az apró üvegcséket. Mi pedig úgy érezzük, végre ráleltünk az igazi Marokkóra. Egyszerű, jóravaló emberek, nagy tudással és őszinte életszemlélettel. Két zacskó teával, egy szagos parfümtömbbel, ajándék berber szájrúzzsal, és mentolkristályokkal távozunk. Mindezért közel harminc fontot hagyunk ott. Rob boldog, én meg arra gondolok, milyen ügyes ez a kis piszok! Eszembe jut Elias Canetti.

„A lélekvándorlásra gondoltam. Talán, mondtam magamban, minden ember lelkének zsidóvá kell változnia egyszer.”