A matató ménkű és más égi jelenségek

Már ezer éve hazaértünk Marrakeshből, de én még mindig erről írok. Ennek két oka van:

1. Mert blogbejegyzéseim olyanok, mint a matató ménkű: „ ...alapvetően egy fénylő, változatos alakú, de … lassú mozgású … földközeli objektum. Létezése önmaga is hosszú ideig vita tárgyát képezte, mibenlétének és keletkezésének körülményei egyelőre még nem tisztázottak. Kutatását nehezíti, hogy laboratóriumi körülmények között való előállítása nem megoldott…”

2. Jobb téma azóta sem akadt, hiszen itt azóta is rendíthetetlenül esik. Szabadnapjainkon építjük a bárkát és tereljük össze az arra érdemes állatfajtákat (főleg szalonnadisznót és nagymellű csibéket).

Viszont mint minden, a puputeve nyargalászás is véget ér egyszer. A bélmozgásunk azóta rendeződött, a földbe mélyesztett csempézett lyukak pedig csak a leghorrorisztikusabb rémálmaimban kísértenek.

Büszkén hordom a kecskebőr táskám. Sokat alkudtam érte. Férfias küzdelem volt a souk labirintusban. Rob izzadó tenyérrel állt mellettem, nem tudta merre menekülhetnénk a szűk, araboktól hemzsegő útvesztőkben. Az egyik bazárból udvariasan ki is penderítettek. Pedig ritkán engednek el turistát némi készpénz kialkudása nélkül. Hiszem, hogy az egész napos szuvenírvadászat során többször is megátkoztak. Ennélfogva még óvatosabban kerülgettem a dilis kígyóbűvölőket és a transzvesztita hennafestőket. 

Souk avagy Marrakesh high street

 Fáradtan dőltünk végig a tetőteraszon. A tűpettyes eget bámultuk és egy-egy hullócsillag láttán azt kívántuk, bárcsak lenne borunk. Én azt is kívántam, hogy jobban értsünk a csillagképekhez, mert okoskodásunk eredményeként Uránusz fején egy ló kötött ki. Talán ezt jobban át kéne gondolni! Vagy csak hagyni kéne az egészet úgy, ahogy van, Afrika illatú, romantikus nyáresti emléknek.