A garázda korhatáros vírusokról

Szeretném, ha valaki lefordítaná Virginia Woolf On Being Ill című esszéjét, vagy csak a maratoni hosszúságú bevezető mondatát. Mivel számomra grammatikailag feldolgozhatatlan, elmondom, hogy ír „a lélek sivatagáról“, amit egy enyhe influenza szellője borzol, és a lelki változásról, amit a betegségek mögött megbúvó halálfélelem okoz.

„...hogyha mindezen elgondolkodunk, és időről-időre el kell gondolkodnunk, valóban furcsa, hogy a szerelem, a háborúskodás és a féltékenység vezető irodalmi témái között miért nem kap helyet a betegség.“ (szabad fordítás, bocsáttassék meg nekem)

A betegség, mely olyannyira általános, hogy külön telefonközpontja van. Legalábbis mifelénk.

De még mielőtt az ünnepelt angol egészségügyről ejtenék néhány szót, hadd dorgáljam meg Woolf asszonyt is: nincs olyan, hogy enyhe influenza. Csak annyira enyhe, mint egy fejre mért lórúgás.

Talán azt már említettem, hogy Angliában eljutni egy orvosi rendelőig egy veseleállásba, vagy legalább szélütésbe kerül. Így egy arcüreggyulladással, nem hogy meg sem próbáltam orvoshoz menni, de még dolgoztam is. Igaz lötyögött az agyam, amikor előre hajoltam, de meghintettem a koponyám hegyét sóval. Ez valószínűleg többet segít, mint a paracetamol.

Az influenzával már nem volt választásom. Otthon kellett maradni, mivel a legszükségesebb fürdőszobai műveletek is egy kisebb iraki hadművelettel értek fel. Egész másfél napig nyomtam az ágyat, aztán viszkető tenyérrel visszamentem dolgozni. A viszkető tenyéren van a hangsúly. Irodalmi értelemben is, mivel betegpénz nincs, és biológiai valóságában is, mert apró foltok jelentek meg a tenyeremen, melyek Rob szerint izzadság pöttyök. Hajnali négykor ezt le is webdoktoroztuk (bár én úgy emlékszem ő csak egyetértően hátat fordított), aztán kezdetét vette az év leghosszabb munkanapja. Mire hazaértem úgy éreztem, egész nap csalánt szedtem a disznóknak. Mezítláb! Viszkető, égő vörös foltok a tenyeremen és a talpamon! Sehol máshol! Most vagy elvittek az idegenek, vagy el fognak, vagy én vagyok az! Mindenestre engem is meglegyintett az a Woolf féle sivatagi szél.

A gyógyszertárban a gyógyszerész kellő távolságból szemügyre vett, majd azt mondta, hogy mutassam meg egy orvosnak, aki majd IGAZI gyógyszert ad! Helló, szombat este van. Még hétköznap is egy hattyú halála szintű előadásba kerülne elverekedni magam egy orvosig, de szombaton? Végül azt mondta, hívjam fel a központot! A központot! És valóban: a betegség, mely olyannyira általános, hogy külön telefonközpontja van. Legalábbis mifelénk.

Olyan ez, mint az elsősegély, csak telefonon. Alaposan kikérdeznek, majd két órán belül visszahív egy nővér, aki közli veled, hogy kéz-láb-száj betegséged van. Nem, nem száj és körömfájás. Ezt a farmon meg sem említem, mert még mielőtt elmagyarázhatnám, máris a fagyasztóban találnám magam a karácsonyi madarak mellett.

Elméletileg a kéz-láb-száj betegség egy gyermekbetegség, amit egy eltévedt vírusnak köszönhetően én kaptam meg, mert megtévesztően zsenge vagyok. Persze az sem lehet véletlen, hogy pár estével a titokzatos influenza előtt egy köhögő, vöröstalpú kétévessel csókolóztam. Mindig mondtam, a gyerekek csak bajt hoznak a fejemre.

A nővér azt is elmondta, hogy mivel ez egy vírusfertőzés, nem sokat tehet az érdekemben. Azonban kimondta a varázsszót: antihisztamin. Egy dupla adag kissé összemosta a délutánt és én a bőrkanapé hideg karfájának vetett talpakkal átvészeltem az éjszakát.

Most, hogy a viszketegek felszáradtak, teljes erőmmel koncentrálhatok a húgyuti problémáimra. Tisztelt Szépirodalom! Egy ódát a hólyaghuruthoz?

In-halál-ok