Ma jól vagyok és pont.

Jelentem jól vagyok. Néha elgondolkozom mi történhetett a széttépett baseball-sapka tulajdonosával. Vajon mi késztette arra, hogy fejfedőjét darabjaira fejtse az éjszakában. Már sokadszorra baktatok el mellette az álmos zimankó reggeli derében. Aztán kilencven fokos kanyart veszek és megtorpanok a kétsávos körforgalom küszöbén. Az öltönyös rágógumiján rángatózva kérdőn biggyent egyet, át akarok-e kelni. Á, dehogy, én csak itt nézelődök, ahogy a gázpedált taposva kergetitek egymást a reggeli csúcsban. De azért átkocogok. Nekem is el kell jutnom dolgozóba. A baseball-sapkának várnia kell, míg eljönnek az OFF nevű napok. Nevezhetnénk alkotói szabadnapnak is, de az alkotás hiánya ezt a lehetőséget kizárja. Helyette inkább az Álarcos Milliomos-on pityergek. Milliomosok a földre szállnak pár napra és szétdobálnak pár ezrest. Ez azonban elég, hogy én újra higgyek az emberiségben. Hát ezért nem nézek TV-t úgy általában. Én aztán mindent megzabálok. De egyébként jól vagyok.

Egyébként jól vagyok... annak ellenére, hogy sikerült a húgom névnapjára egy „Boldog születésnapot Nagyi!“ kártyát küldenem. Innen üzenem a szigetországba való repüléstől ódzkodó édesapámnak: nem ez volt a legolcsóbb... A három pont helyére egy kacsintós smile kerülne, de elvi okokból olyat én nem „rajzolok“ blogba. Mindegy, a lapot meghekkeltem... jó lett az.

Egyébként jól vagyok. 23 nap, 10 óra és 42 perc után újra online. Szerettem volna megcsókolni a szerelő telefonvonalat aktiváló kezeit ma reggel, de nem mertem kockáztatni. Átadom magam a böngésző ablakán keresztül nyíló kilátásnak. Jól vagyok!

Villámnézet

Hétfő. Szabadnap. Mert dolgozom! Ez külön bejegyzést érdemelne, de nincs rá időm, mert be kellett ugranom kisegíteni. Így a kávézóból rohantam a Matrixba, a kocsiban öltözködve és zokniban pattanva ki a járdaszegélyre. Az élet, ahogy én szeretem. Take away kávéval és lompos csizmában.

Vallomás: Én sosem láttam a Matrix-ot. Ezért fogalmam sincs, miért hívják így a pár hete átadott, vadiúj lakásokat, melyeknek leghatalmasabbikába és legborsosabbjába azonnal beleszerettünk. A másik hárommal sem lett volna baj, ha eltekintünk a második hálószobától, amit Batmannek építhettek, mert vízszintesbe sehogy sem tudod helyezni magad. Kényelmes lehet nyugovóra térni a plafonról lógva alá, bár így nem élvezheted a kilátást, ami a 30x30-as lyukon át nyílik a szemközti falra.

Míg a sokadik és egyben az utolsó ingatlanügynökre vártunk, számolgattuk a „mátrix” árát. Számok táblázatszerű elrendezése, melynek végeredménye egy eldőlő nyolcas – végtelen számlák sora kontra az egyenletbe iktatható véges anyagi javak. De akartuk. Ugyan mi jobbat tudna kínálni ez a furcsán széthulló kisember, hozzá nem illő drága öltönyében, és amatőr zavarában. Néhány háztömb körbesétálása után sikerült megtalálnia a lakást, és készen állt arra, hogy meggyőzzön: ez az, ami nekünk kell. És ez az, ami nekünk kell! Illetve, ez az, ami nekem kell! Rob pedig később meggyőzte magát, ez az, ami neki is kell. Legalább is, a „mátrix” után.

Kedd. Dolgos hétköznapok. Gondos papírmunka. Referenciák és bankszámlakivonatok. Száguldoznak az e-mailek a virtuális valóságban, én meg Rob bringáján a járdán, kivilágítatlanul, szakadó jégesőben.  Szottyosra ázva, mint egy melegtejes kukoricapehely.

Szerda. Megérkezik a vízforralónk. Piros. 3 napig tartó adok-kapok eredményeként. Rob szerint szexi a kallantyúja. Nézegetem magam a tükörben. Aztán a vízforralót…

Túlteszem magam a dolgon és a végtelenre nyúlt listára gondolok. Dolgok, amikre szükségünk van. Azonnal. 3 nap egy vízforraló. Hát, ez eltarthat egy darabig. És a választás sosem kompromisszum, inkább: ki adja fel hamarabb…

Csütörtök. Grillezett chili katasztrófa, avagy a paprikagáz előállítása házilag. Grillezett ananász, friss chilivel meghintve, mely egy kicsit odaég, ezzel párhuzamosan gázneművé válik és megmérgezi az egész családot! A halam kiszárad, én pedig mindennél jobban vágyok egy elektromos sütőre. A többiek pedig egy tisztességes vacsorára.

Péntek. 9 óra munka és egy második műszak a svéd húsgolyók és préselt faforgács kacskaringós birodalmában. Mindketten feladtuk a konyhai szemetesre vonatkozó vitánál. Egyet azonban, be kell ismernem: minden logikát nélkülözve vadászunk. Nem szeretnénk túlköltekezni, de mindketten válogatósak vagyunk. Nagyon válogatósak! Ezt „übereljük” a filozófiánkkal. Robnak saját elmélete van a kanapékról és a törölközőkről, nekem pedig… nekem pedig saját elméletem van minden másról.

Szombat. Rob beteg. Van ez a mende-monda a beteg férfiemberről és az elviselhetetlenségről. Na, ez nem mende-monda.

Futunk egy második kört. 80 fontot fizetek üvegcsékért, amelyben majd a sópelyhet tartjuk és fertőtlenítő szerekért, amelyből majd egymás kávéjába locsolunk, ha végképp agyunkra ment a költözéssel járó őrült beszerzés. Azt hiszem a táblafestékek környékén éreztem úgy, agyonütöm az új tepsivel. Ő ugyanezt a felmosórongyoknál élte át. Kapcsolatunkra való tekintettel egy hétre vásárlási zárlatot rendelünk el.

Amíg Rob a náthával harcol, én egy doboz téglapiros festékkel elvonulok a garázs hívogató csendjébe, hogy darabajira szedjem a családi örökséget. Én, néhány csiszolópapír és egy piros konyhaasztal!

Mi vs. hétköznapok

Csak nevetett rajtam, mondván retrósra vesszük a figurát. Tiszta 80-as évek! Én meg álltam ott bambán, nem is értettem mi lehet divatjamúlt a sajton, boron és kenyéren. Különben is, aki babon, pirítóson és halrudacskákon nőtt fel, az ne legyen túl igényes.

Vacsorára hívtuk Timit. Az egyetlen szigetországbeli kapcsolatom a külvilággal. És a fondü annak idején jó mókának tűnt. Na, nem a 80-as években! Alig egy évvel ezelőtt, a latyakos, holland téli estéken, kandallótüzestül, macskástul, gyerekestül, Ryanestül… Annamarieke rendszeresen felbontotta Edward legdrágább borait, ezzel javítva fel a zacskós sajtfondüt. És nekünk nem volt ellene semmi kifogásunk!

Ezzel az idealizált tenyérmelengető, kenyértunkolós hangulattal indultam neki az estének. Feltúrtam pár élelmiszer-ellátmányozót dobozos mártogatós után kutatva, de a konzerv sajtos ravioli, szárított, félig emésztett steak és kondenzált kagylófelfújt mellett, már nem jutott hely a retro életérzésnek.

Így fél kg sajttal, egy palack száraz fehérborral, rusztikus barna kenyérrel és néhány friss gyümölccsel indultam haza, valamint azzal az egyre izmosodó felismeréssel, hogy fogalmam sincs a fondü-készítés kémiájáról. Nem segítettek a posztok ragacsos sajtlabdákról és túrós borfőzetről sem. Így levetettem magam a világhálóról, bele az önbizalmam helyén tátongó semmibe. Végül is csak össze kell olvasztanom néhány sajtot egy kis borral és rávennem, hogy maradjon a kenyéren mártogatás közben. Mint kiderült a ragaszkodással nem volt. semmi gond. Fondükészlet hiányában egy forró vízzel telt tál közepén úszkált a napsárga fondüs tálunk, mi meg mártogattunk sebesen, mert az egyre nyúlósabbá váló massza, egyre nagyobb izomerőt igényelt, és a koncentrálás csendjét csak egy-egy csattanás zavarta meg - ahogy a parittyagumivá merevedett entitás csókolta homlokon egyikünk-másikunkat. Külön gasztronómiai élmény az elkülönülő borhab.

A tanulság: a fondü, hiába retro, mindig igényel egy fondükészletet és egy új habverőt. Az én habverőm, nem az én habverőm volt, így azt Rob vakargatta még két napig. Ezúton is köszönöm a közreműködést (Az üzenetet megkapod, hiszen minden tiltakozásom ellenére is beteszed „googletranslate”-be a blogom és megerőszakolod édes anyanyelvem.) és csók a törött lábujjadra. Szerelmi zálog a férfitól, aki mezítláb rohant a kertbe, hogy támogasson a mosott ágynemű elleni küzdelmemben.

Ágynemű vs. Rob: 1:0

Sajtfondü vs. G: 1:0

Ez így kettő-null, és nem a mi javunkra!

A lovely indokolatlan használata... kötelező!

Nézem a századik főzőshowt ma és igazat adok Kate-nek. „Ha a négy fal közé szorulsz, előfordulhat, hogy túl sok TV-t nézel és nyomorultul érzed magad.“ A különbség köztem és Kate között mindössze 3 gyerek.

Fenntartásokkal ugyan, de kicsomagoltam a bőröndömet. Nem szeretek hosszú időre berendezkedni. Mindig csak annyi motyód legyen, amivel egy vészforgatókönyv esetén,  tömegközlekedéssel és egy szolidan bejáratott bankkártyával egy óra alatt meg tudsz pattanni. Két bőrönd. Mindkettő 30 kg alatt. A pirosabbik „huzantyúja“ minden 51-ik próbálkozásra rándul ki, de minden 23-ik határozottabb "tosszantásra" le. Fizikai anomália. Mindezen túl, még így is magas menekülési esélyekkel bolondulok meg.

Az Angliába érkezésem utáni ötödik napon kezdődött (a bolondulás). Ebből az első 3 nap erőltetett tempóban zajló pub és étteremostromlás volt. Panaszra semmi ok. Mint kiderült jobban szeretem az „ale“-t mint a guinness-t, és 1 liter, pardon, 2 pint ale után már képtelen vagyok meginni még egy fél liter guinnesst, aminek a tetején szerény véleményem szerint nem hab van, hanem krém, és ez nem is egy ital, inkább egy étel.

A negyedik nap még minden rendben volt. A munkakeresés első napja. A szűz állásvadász naiv fantáziája arról, hogy ez a kis hancúr majd egy nagy kéjelgéssé fajul. Habár, már kezdett gyanússá válni a dolog. Miért hívják a konyhai hipp-hopp-kat szendvics művészeknek (eredeti megfogalmazásban: sandwich artist)? Persze, ha már művészi magasságokba emelkedünk, könnyebb megértenem, miért kell 7 oldalas on-line tesztet kitöltenem, még mielőtt megpályázhatnám a pozíciót. Be kell vallanom, trükkös volt a dolog. El kellett töprengenem azon, hogyan figyelmeztetném művész kollégáimat arra, hogy épp forró tálcával közlekedem. És vajon ti mit tennétek, ha elfogy az uborka? A kreatív pálya rögös útvesztője.

Az ötödik napon mackónacis depresszióba süllyedve köptem arcon a tényt, hogy nem tudok a királynőtől ajánlólevelet szerezni és más szellemi dimenziókba kell helyezkednem, ha az angol munkaerőpiacon standot szeretnék. Nemes egyszerűséggel kihúztam pár sikertörténetet az önéletrajzomból és minden lelkesedést nélkülözve tovább bombázom a helyi bártulajdonosokat.

Szabadidőmet a NINo megszerzésére irányuló gerilla akcióval töltöm. National Insurance Number. Csak hogy döccenőmentesen adózhassak. Egy telefonos interjú után meghívást kaptam egy személyes jelenésre is. Blogírói gyorsaságomnak köszönhetően erről is beszámolhatok.

De még mielőtt az izgalmas részletekbe merülnénk, íme két angol nemzeti sajátosság: tesztoszterontól kusza mellszőrzet és a lovely (Milyen kedves! – fordíthatnám) indokolatlan használata. 

Íme az interjú cselekményváza: 

NINo császár (minden NINo szám odaítélésének koordinatív ura): Mi járatban Angliában?

Én (a NINo-ra áhítozó kisember): Voltam olyan balga, hogy beleszerettem egy szigetlakóba és még balgább, hogy ide is jöttem.

NINo: Lovely! (Hát ez még érthető, szerelmi történet a hétköznapok izgalmas feszültségével. Igen, kifejezetten lovely.)

NINo: Személyazonosságomat igazoló iratok.

Én: átnyújtom minden fényképes igazolványom

NINo: Lovely! (Hát azért ennyire nem jók a képeim, de gondoltam, szereti a külföldieket.)

NINo: Mi a jelenlegi lakcímem?

Én: mondom a címet

NINo: Lovely! (Szeretheti a környéket.)

NINo: Van-e levél, vagy más dokumentum, ami már a jelenlegi lakcímemre érkezett?

Én: Nincs.

NINo: Lovely! (Hát ezt nem nehéz boldoggá tenni.)

...sok lovely-val később...

NINo: Legyen szíves itt aláírni.

Én: megteszem

NINo: Lovely! (Hiába, még az aláírásom is szeretnivaló.)

Ötödször is átnézi a kérvényemet, majd mint aki jól végezte dolgát, elégedett arccal hátradől emelőgázas  (nem tudom létezik-e emelőgáz???) irodai székén, és élvezi, ahogy a fehér inge alól kibukkanó mellszőrzetét megsimogatja a klíma gyengéd szellője. 

Ahhhh, Lovely!

A bejegyzés, amit a húgom lefitymált, avagy rímerdész a rímerdőben

Gondoltam, ez a kaleidoszkóp majd nagy ötlet lesz, pörgetem, pörgetem, a végén pedig felröppen a hír, hogy én elröppentem Korfuról. Azonban „Az írás nem szelíd gazda, a mondatok, ha abbahagyjuk őket, sosem folytatódnak eredeti minőségükben...“.  (Szabó Magda: Az Ajtó)

Aztán, aki blogot ír, az ne akarjon titkot tartani. Úgy egyáltalán, író ne akarjon titkot tartani. Ha vagy annyira nagyképű, hogy el hidd, nyughatatlan elméd zavaros frekvenciáira  bárki is ráhangolódik, tartsd fel magadnak a hibázás luxus érzését. Vedd fel a bohém álarcát. Vagy nevezd tapasztalatszerzésnek. Hibázz, oszd meg, kiabáld ki, tanulj belőle. Vagy ne. Hibázz újra. Mást nem tehetsz. Titkod mentális verem. Az egyetlen hely, ahová író nem eshet.

Hogy én író lennék? Ez az, amit majd mások ítélnek meg. Mert író Szabó Magda és író a lufimell.puff szerkesztője is. Én a kettő közé nem tudok egyenlőségjelet tenni. Inkább úgy fogalmaznék, én írok. És kerülgetem a vermeket.

Így történt, hogy a kaleidoszkópom szerdájánál mindenki számára nyilvánvalóvá vált: ez nem egy átlagos munkahét, ez az utolsó nagy vetítés. Álltam ott szipogva, reflektorfényben, képzeletbeli ravatalom virágesőjében, és a koporsómon döngettek az önmagamnak szegezett kérdések. Megfutamodom? Maradni szeretnék? Kinek vagy minek szól másfél hónappal előbbre hozott távozásom? Szerelemes vagyok és most romantikus lányregényt írok az életemből? Vagy sértődött vagyok és megbántódott orvlövészként célszemélyem orra alá dörgölöm: elmentem? Unatkozom és elhiszem, többet érdemlek? Isten effektusom van és túlkormányoznám a közhelyszagú sorsot?

Én csak el akartam jönni. Válaszok nélkül. Kérdések nélkül. Attól az egyeszű késztetéstől vezérleve, hogy ez nem az én kincses szigetem. Bátor döntés volt? Okos döntés volt? Csak egy döntés volt. Mert így akartam dönteni.

A végére:

Éhesen szenvedek a gondolataimmal. Erre bejön, egy fejére kötözött csíkos sállal és azt énekelgeti: „A kolbászok királynője Angliába megy…” (Saját szerzeménye, nem kell kiguglizni) Őszintén méltányolom pozitív, gondolatébresztő, megtermékenyítő jelenlétét, mire bosszúsan megjegyzi: Kizökkentettem a rímerdőből…

Miután ellopta a körömágybőr eltávolító szérumom és anyámnak ajándékozta a parfümöm, lefitymálja a bejegyzésem. Így feladom és befejezem. Egy rímerdész véleményére adni kell!

Szombat, avagy a kaleidoszkóp lepereg

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét hetedik napja: Szombat.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• SZABADNAP!!! DAY OFF!!! FREEDOM!!! ÉLET!!! (és még visszafogtam magam)

1. állókép

Szeretnék ágyban maradni. Nem! Inkább szeretnék a zuhany alatt maradni, mert újra eszméletlen a hőség. Gyakorlatilag minden zuhany után átlagosan 10 perced van, mielőtt újra bőrödre ragad a hőség a légkondicionálatlan reggelben. Reggelizni megyek és hökkenteni. Búcsúcsókok csattannak a tömött étteremben. Érthetetlen pillantások kísérnek. Nem értik, hiszen mindig vidám voltam és energikus.

Manu még elcsíp a liftben. Sietnie kell. Azt mondja, kiad egy kiáltványt, melyben kijelenti, sem a görög gazdasági helyzet, sem a vezetőség földalatti mozgalma, sem személyes hadjárat nem volt hatással a döntésemre. A szabad akarat ismeretlen fogalom ebben a világban, ahol 6 hónapig van turista, 6 hónapig van munka, 6 hónapig van folytonos panaszkodás, de ugyanakkor 6 hónapig van miért felkelni reggel. Aggódom Manuért. Eltökélt szándéka, hogy fejbe lövi magát, ha még egy kíváncsiskodó megállítja.

2. állókép

Négy hónap után először felvonszolom magam az íjászterepre. Rövid szemlélődés után megállapítom, íjjal nem könnyű fejbe lőni magad, ezért nyugodt lelkiismerettel elballagok, hogy befejezzem a keresztutam, végig a bárokon és az ismerős arcokon.

3. állókép

Spiros nagy életre-keltő mutatványával búcsúzik. Nagyon szívesen kihagytam volna őt, de megsajnáltam a szálloda őrült különcét. Magányos komédiás. Máig nem tudom eldönteni, tisztában van-e önmagával.

Íme, a tiszteletemre tartott búcsúelőadás: Szénsavas üdítőbe ölünk egy darazsat. Ezt a részét személyesen rám bízza. Mikor már jó ideje nem mozdul és számomra egyértelműen halott, Spiros elkanalazza a kis testet egy kupac cukorba. Szerinte ez csodaszer, szerintem egy kupac cukor. 10 perc múlva a darázs kimászik és elrepül. Mélyen meghajtom magam Óz előtt, és örök búcsút intek „varázsának”.

4. állókép

Az utolsó jégkrémes frappémat szürcsölöm a beach-bárban, melyet Nicos nem volt hajlandó elkészíteni nekem, azt hiszem tiltakozása jeléül, hogy elmegyek. Ezért utólag is köszönetnyilvánítással tartozom Áginak. A magasnak.

A frappém maradékával és Chrissel az út mellett ballagunk a negyven fokos hőségben. Még egy utolsó út melletti poroszka pár csomag cigiért, még utoljára halálra rémiszt egy testes gyík, még rám dudál néhány motorizált görög kondás… még itt, de máris nosztalgia szagú minden.

5. állókép

31,5 kg-os csomagom és szigorúan titkos súlyú önmagam készen az indulásra. Chriss izomerejére hagyatkozunk. A busz 10 perccel korábban érkezik. Később kiderül, ez még a menetrend szerinti előző járat. A lényeg, hogy megáll a reptérnél. Csak egy pár méteres poros ugaron (ez lett volna a buszmegálló?) és egy négysávos autóúton kell átkúsznunk a rózsaszín bőröndcsodámmal. Elmajszolunk egy drága és rossz vaníliakrémes fánkot. Chriss megölel és visszaindul elcsípni a vacsorát. Én meglovagolom az ingyenes wifi-hullámot, majd belevetem magam a káoszba.

Mert Kerkyra reptér maga a hemzsegő pokol. Egy nagyobbacska tér, jobb és bal felől check-in pultok, mögötted a bejárat, előtted a biztonsági kapuk, körülötted több ezer ember, akiken át kell magad verekedned, ha a saját sorodig el akarsz jutni. Gyakorlatilag minden 15 percben indul járat, a sorok folyamatosan kígyóznak, több mint 2 órába telik, mire bejutok a vámmentes övezetbe.

Már csak pár száz ember előttem, mire befut Gosia. Nem igazán tudunk mit mondani egymásnak. Mindketten utáljuk az érzelmes jelenteket. Ez a lelkileg reszketeg jellemek védőpajzsa. Egy gyors ölelés, a kelleténél csillogóbb szemek és az utolsó gombóc a torkomban, melyet fájdalmasan le kell nyelnem.

6. állókép

A gépen Murakamit szorongatom. Bámulom a sziget körvonalait. Mellettem a Korfu rajongó pár szomorúan bújik össze. Lelkesen mesélnek és én szinte szerelembe esek a szigettel – a szigettel, ahol az elmúlt négy hónapot töltöttem, őszinte csodálattal, de belekeseredett egykedvűséggel.

Lekésem a tiszteletemre rendezett tűzijátékot. Sebaj, az augusztus 20-át ünneplők élvezhették.

A reptéren a fogadásomra érkezett kis csapat. Megzavarodott iránytűm egyetlen biztos pontja. Hazaértem.

7. állókép

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

A kaleidoszkóp utolsó képkockája: Szombat éjfél.

Mesterségem címere: Szabad Ember!

„… úgy gondolom, hogy a hét olyan ruha, amely mindenkin lötyög.”

(Gabriel García Márquez)

Péntek (jelentős fáziskéséssel)

Kaleidoszkóp a kaleidoszkópban.

Tehát a hét hatodik napja: Péntek.

Mesterségem címere: Mini Club manager, animátor.

Napi program:

• Tenyérfestés, avagy fess a tenyereddel, ujjaddal, vagy bármely más testrészeddel, mellyel merszed van (Tehát, amelyik testrészed birtokolja a merszet, belemártod a speciálisan testre szabott festékbe és rákened a papírlapra – jó esetben. A testrész helyes megválasztása kulcsfontosságú a siker érdekében. Gyermekeknél ez nem mindig evidens.)
• Játszótéri szórakozás (Abban a reményben, hogy ilyenkor már senki sem keveredik a miniclubba, hiszen péntek délben már pakolni illene a délutáni könnyes búcsúig.)
• Krumpli pecsét (Az első pár lehántolt ujj után ez a program megbukott és maradtak a szivacs pecsétek és az örökös vita: ez most egy bálna vagy egy tintahal?)
• Kívánságok délutánja (Kívánhatsz mit színezel, én meg azt kívánom…)

1. állókép

Gyűlölöm a búcsúkkal járó feszültséget. Mindenki olyan más, holott én csak azt szeretném, ha minden változatlan lenne. A fiúk és Gosia kegyesek. Átadom a róluk készült karikatúrákat. Kíméletlenül kielemzik! Személyiségük márkajele… designed by GG.

2. állókép

Citromszüret. Olaj és citrom. A görög perverzitás. A bujálkodás „netovábbja”. Már cekkeremben egy-két palack korfui, házi préselésű olívaolaj. Citromot azonban nem kapsz sehol. Szolgáld ki magad. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több száz citromfa árnyékában sétálok naponta. És abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy két termékeny időszak közötti citromínség áll fenn a napokban. Diónyi zöld citromok az alsóbb ágakon, grépfrútnyi termések a felsőkön, már nem a legfrissebb állapotban… és mászni kell (mert ruhafogassal nem sikerült ledobni). Ott kuksolok, nemesebbik felemben egy 3 cm hosszú tüskével, rendületlenül kapaszkodva egy sárgadinnyényi citromba, erősen koncentrálva, hogy ne essek az alattam szelíden csobogó szennyvízbe (mert hagy ne kelljen elmagyaráznom, hogy a legszebb citromok mitől nőnek), amikor a fejünk feletti kis hídon a hotel managere és a Louis hotellánc görög főragadozója vonulnak el. Vannak olyan helyzetek, amikor a legkézenfekvőbb magyarázat is a relativitáselmélet szellemi teljesítményével ér fel.

3. állókép

Péntek délután fél hat. Bezárom a miniclubbot. A sajnálat és nosztalgia legcsekélyebb jele nélkül. Az a fajta ember vagyok, aki hajlamos feljavítani a keserű dolgokat. Ez esetben azonban kijelenthetem, nincs még egy hely, amit jobban utáltam volna, mint ezt az átmeneti gyereklerakatot. Megerősítés a döntésemben. Mert más aspektusokból a megerősítés jól jön.

4. állókép

Van egy oldal, ahol szállodákat lehet gyalázni, vagy épp csillagjaikon felülre emelni, csupán (és itt a csupán idézőjeles) a vendégek véleménye alapján. Itt váltunk mi, az a bizonyos animációs csoport hírességekké. Mert véleményt általában csak akkor mondunk, ha valami nem tetszik, felháborít, csalódást okoz. Mi mindössze annyit tettünk, hogy az elégedett vendégeknek felajánlottuk a hozzászólás lehetőségét. És hogy épp az animációs csoportról írtak… Lavabo inter innocentes manus meas (… mosom kezeimet).

Mr. G, a szálloda görög mentalitású feje nem érti a dolgokat. Mert jó hogy a hotel értékelése két pontot javult, de miért nem említenek több részletet e kimagasló létesítménnyel kapcsolatban.

Kedves vak, vagy csak látni nem akaró Mr. G, én inkább csendesen belemerülnék a féligazságok pozitív hozadékába.

5. állókép

Peach kiköltözött.

Több száz ember között is magányos vagy. És eljön az az idő is, amikor megunod, hogy a kulcscsomóddal játszd el, hogy az egy kutya (egyébként Orange-nak hívják, kislány). Szert teszel egy valódi házi kedvencre. Vagy ő tesz szert rád. Új otthonunk lakója Peach, a hamvas, pelyhes, még kissé zöld imádkozó sáska. A törölköző tartó rúdján feszít és figyeli királyságát.

Egy forró éjszakán ismerkedtünk meg. Félálomban himbálóztam a WC-n, ő pedig nagy ropogtatással majszolt egy döglött darazsat nagylábujjam festett búbja tövében. Így hosszú hetekre a programunkba iktatódott a darázsvadászat. Vadászott a takarítónő és a pultos (további bizonyítéka annak, mennyire veszélyes ez az életforma a mentális egészségedre).

Peach kiköltözött. Nyitva „felejtettem” az ajtót. Irigykedem. Úgy távozott, ahogy minden búcsúfóbiás szeretne: nem megszökött, csak észrevétlenül kisurrant.

6. állókép

A hőmérséklet újra emelkedik, a páratartalom az egekben. Hit parade! Nem tudom, miért szeretem ennyire. 16 szám, 16 koreográfia, nem ritkán 50 ember mögötted, személyemnek kijáró tiszteletből 15 kiskorú a lábam alatt és 30 fok. De jó alapozás a péntek éjszakára. Még akkor is, ha végén értelmet nyer a csatakos szó. Mint egy légypapír, úgy ragadsz az izzadságtól.

7. állókép

Éjfél van. Tehát ez már csalásnak számít. Már a szombat következne. Bérelt robogókon a korfui éjszakában. Hajtűkanyarok a reggel felé.