Hirtelen felindulásból

Leesik 3 centi hó, és mindenki sír, az iskolák bezárnak és David Cameron térden állva könyörög Bruce Willisnek, hogy mentse meg az országot. De esni, az eshet rendületlenül. Amíg nem csurog be a gumicsizma szárán, addig nincs baj. Emlékszem nyáron, a 25 fokos, két hetes, CSAPADÉKMENTES kánikulára, amikor is Paul fejét ingatva, mindig szaros gumicsizmájával belépett a kávézóba.

„Szárasság van!“ – mondta – „Leások a legelőn, és nincs víz.“

Jah, a világ legtöbb részén nem lehet akárhol kutat ásni.

Hó már nincs, az életveszély elmúlt, az ország megmenekült és mindenki élvezi a megunhatatlan klímát. Még mielőtt Isten azzal büntetett volna, hogy idedeportált, azt gondoltam, hogy az angolok örökös, időjárást érintő lamentálása csak klisé. De ha huzamosabb ideig itt élsz (mondjuk egy hét), akkor nem tudsz elsiklani felette. Megszállott leszel! Nyomorult! Szánni való! Mint én, akinek minden szabadnapját megkeseríti a Golf-áramlat és a mit-tudom-én-milyen ciklon.

Enni kell! Én már harmadik napja halogatom a bevásárlást, és odáig jutottam, hogy tapas néven felszolgáltam már az összes befőttesüvegbe rekedt olajbogyót és savanyított gyöngyhagymát, jobb napokat látott sajtokat és mélyhűtőből előbányászott fél baguetteket. Így felültem a biciklimre, amit még a két, egyébként nagyon romantikus fonott korás sem tud vonzóbbá tenni a leghidegebb, szurkálós januári esőben.

„Mert nekem nincsen autóm!“ – és ezt már sírva, jajveszékelve kiáltom.

Először féltem vezetni. Aztán, jött a nyár és olyan vintage volt tűsarokban és nagy napszemüvegekben tekerni. Meg aztán minek nekem kocsi, ha a munkahelyem 5 percre van, és annyit igazán megtehetek az életteremért, hogy elsétálok a boltba, amikor annyi a lusta és nemtörődöm ember. De elég volt ebből a baromságból. Én úgy veszek egy autót, hogy csak úgy szénmonoxidál. Mert hideg van, és nappal is sötét, és ma majdnem megvakított az eső. Még jó, hogy rajtam volt a szemüveg, de mondjuk attól sem láttam jobban. Elvesztettem egy póréhagymát is, valószínűleg akkor, amikor átugrattam a fekvőrendőrön. Kérem a szíves megtalálót, hogy üzenetben jelezzen, mert én nem vagyok hajlandó visszamenni egy újért!

Tapas a'la mélyhűtött- leértkelt

Cseppfolyósan

Leszedtem a karácsonyi csillogást a szürke esőben. Európa minden országában havazik, havazik Skóciában és Írországban. Csak itt szürke és dohos minden. Miközben esz a penész, nehéz frissnek és derűsnek maradni. Zsibbadás...

Most jöttem a fogorvostól. A szám halott. Úgy érzem elveszett. Kirúzsozom. Csak egy öreg, alig használt, téglavörös rúzsom van. Ettől igazibbnak érzem. A hajam legparádésabb része is mindössze 3cm hosszú és a vastagkeretes Szabó elvtárs szemüvegem állítólag geek chic. Most itt ülök, mint egy 10 éves, tüsi hajú, 8 dioptriás kisfiú a szocializmus hajnalán, vörösre rúzsozott szájjal.

Vasárnap vásárolni voltam. Bosszúból. Bosszúból, mert szombat este Rob megette a pattogatott kukoricámat, miközben könyékig kotort a tálban. Biztos akart lenni, az van az alján is, ami a tetején. A lábát az asztalra rakta, ami nem lenne gond, ha az nem a látómezőm és a nagyképernyő mértani közepét jelentené. Így az üszkös patája kitakarta az éppen lemeztelenedd hetedik királyságbeli jótestű legényként és mindenki mást, aki attól a ponttól kezdve a vetítővászon azon területére ügetett. A pisiszünetben megitta a borom.

És én sírtam. Sirattam a borom és minden szem kukoricát, ami a pólónyakán keresztül a mellkasára tapadva végezte. És sirattam minden talpára ragadt lovasnomádot. És sirattam az estét, sirattam az elbitorolt magányomat, sirattam mindent, amit már rég el kellett volna siratnom.

De az élet nem különbözteti meg a mosolyt a könnyektől. 

Egy karácsonyi csomag fed’lapjára

Ma „ham and eggs“- et vacsoráztunk. Sonkából. Otthoni, füstölt, sós, remegő sonkából. És a tojás boldog volt, hogy szaftos lehetett. Az egyszerű dolgok megnyerő vehemenciája. 

A karácsonyi csomagban jött.

Meg a lyukas szív linzer. Azt hiszem szilvalekvárral. A szeptemberi két hétben főztük, amikor anya szeme kilyukadt. Duzzogtam a katlan mellett az elfoglalt emberek öntudatosságával. Aztán meg vajas kenyérrel töröltük ki a vasedényt. Én és a kutya, Mákvirág.

Mák is volt benne. Megőrölve az idén. Mert nincs kávédarálóm. Mákdarálóm meg még úgy sem. Nem tudom mi lesz belőle. Talán csak megeszem… cukorral és kiskanállal.

És dió. Ami miatt apám biztosan cafatosra rágta anyám fülét, mert nedvesen vette, vagy rossz helyről szedték, vagy csak mert pucolni kell.

És akácméz. Érezni a fehér illatát. Pontosan, mint az áprilisi akác az ablakom alatt... a tyúkudvar közepén. És azt is tudom honnan jött. Sok-sok-sok évvel ezelőtt egy nagyon szőke kamasz fiú mesélt  gyufás skatulyákba zárt méhkirálynőkről.

És karácsonyi ostya. Épen és töretlenül. Még azt is megbocsátom, hogy nem a takarító néni sütötte… akinek elfelejtettem a nevét. Majd fokhagymával és mézzel eszem és hagyom, hogy mindenki megbotránkozzon. 

 

Leporolom a betlehemi csillagot és jászolba teszem a kis Jézust. Megbocsáthatatlan nosztalgia. Az a fajta, ami a földre taszít és kisúroltatja veled a sütőt Adám-Éva napján. Én nem akasztom a zoknim az ágy sarkába és a karácsonyi angyalok sem szorultak még senki kéményébe mifelénk. Már csak ezért is foggal-körömmel a gyermekkorok fenyőillatú idilléhez... ami ettől még megbocsáthatatlan nosztalgia. De amit mindig enyhít egy kézzel gyúrt ádventi csomag. És máris jobb hely a világ!

A garázda korhatáros vírusokról

Szeretném, ha valaki lefordítaná Virginia Woolf On Being Ill című esszéjét, vagy csak a maratoni hosszúságú bevezető mondatát. Mivel számomra grammatikailag feldolgozhatatlan, elmondom, hogy ír „a lélek sivatagáról“, amit egy enyhe influenza szellője borzol, és a lelki változásról, amit a betegségek mögött megbúvó halálfélelem okoz.

„...hogyha mindezen elgondolkodunk, és időről-időre el kell gondolkodnunk, valóban furcsa, hogy a szerelem, a háborúskodás és a féltékenység vezető irodalmi témái között miért nem kap helyet a betegség.“ (szabad fordítás, bocsáttassék meg nekem)

A betegség, mely olyannyira általános, hogy külön telefonközpontja van. Legalábbis mifelénk.

De még mielőtt az ünnepelt angol egészségügyről ejtenék néhány szót, hadd dorgáljam meg Woolf asszonyt is: nincs olyan, hogy enyhe influenza. Csak annyira enyhe, mint egy fejre mért lórúgás.

Talán azt már említettem, hogy Angliában eljutni egy orvosi rendelőig egy veseleállásba, vagy legalább szélütésbe kerül. Így egy arcüreggyulladással, nem hogy meg sem próbáltam orvoshoz menni, de még dolgoztam is. Igaz lötyögött az agyam, amikor előre hajoltam, de meghintettem a koponyám hegyét sóval. Ez valószínűleg többet segít, mint a paracetamol.

Az influenzával már nem volt választásom. Otthon kellett maradni, mivel a legszükségesebb fürdőszobai műveletek is egy kisebb iraki hadművelettel értek fel. Egész másfél napig nyomtam az ágyat, aztán viszkető tenyérrel visszamentem dolgozni. A viszkető tenyéren van a hangsúly. Irodalmi értelemben is, mivel betegpénz nincs, és biológiai valóságában is, mert apró foltok jelentek meg a tenyeremen, melyek Rob szerint izzadság pöttyök. Hajnali négykor ezt le is webdoktoroztuk (bár én úgy emlékszem ő csak egyetértően hátat fordított), aztán kezdetét vette az év leghosszabb munkanapja. Mire hazaértem úgy éreztem, egész nap csalánt szedtem a disznóknak. Mezítláb! Viszkető, égő vörös foltok a tenyeremen és a talpamon! Sehol máshol! Most vagy elvittek az idegenek, vagy el fognak, vagy én vagyok az! Mindenestre engem is meglegyintett az a Woolf féle sivatagi szél.

A gyógyszertárban a gyógyszerész kellő távolságból szemügyre vett, majd azt mondta, hogy mutassam meg egy orvosnak, aki majd IGAZI gyógyszert ad! Helló, szombat este van. Még hétköznap is egy hattyú halála szintű előadásba kerülne elverekedni magam egy orvosig, de szombaton? Végül azt mondta, hívjam fel a központot! A központot! És valóban: a betegség, mely olyannyira általános, hogy külön telefonközpontja van. Legalábbis mifelénk.

Olyan ez, mint az elsősegély, csak telefonon. Alaposan kikérdeznek, majd két órán belül visszahív egy nővér, aki közli veled, hogy kéz-láb-száj betegséged van. Nem, nem száj és körömfájás. Ezt a farmon meg sem említem, mert még mielőtt elmagyarázhatnám, máris a fagyasztóban találnám magam a karácsonyi madarak mellett.

Elméletileg a kéz-láb-száj betegség egy gyermekbetegség, amit egy eltévedt vírusnak köszönhetően én kaptam meg, mert megtévesztően zsenge vagyok. Persze az sem lehet véletlen, hogy pár estével a titokzatos influenza előtt egy köhögő, vöröstalpú kétévessel csókolóztam. Mindig mondtam, a gyerekek csak bajt hoznak a fejemre.

A nővér azt is elmondta, hogy mivel ez egy vírusfertőzés, nem sokat tehet az érdekemben. Azonban kimondta a varázsszót: antihisztamin. Egy dupla adag kissé összemosta a délutánt és én a bőrkanapé hideg karfájának vetett talpakkal átvészeltem az éjszakát.

Most, hogy a viszketegek felszáradtak, teljes erőmmel koncentrálhatok a húgyuti problémáimra. Tisztelt Szépirodalom! Egy ódát a hólyaghuruthoz?

In-halál-ok

 

Termésbóbiták

Most jó lenne csak kifeküdni a fűre és hagyni, hogy az októberi nap bizsergesse ezeket a fagyott, halott ujjakat. De nem lehet, mert megesznek a meztelen csigák. Meztelen csigák és kutyaszar. Ahonnan én jövök, ott nem kell kerülgetni a kutyagumit. Helyenként lócitrom, de azt meg ki ne venné észre?

Inspirációra van szükségem! Pitypang a pázsiton. Vagy éppen csak a sárgája. De kék van. Itt áll előttem. A reggel még ropogósra vasalt kék ingjében és a kevésbé hízelgő szürke mackóban. Az arcán egy vályú nagyságú keverőtál. A hirtelenjében összedobott cookie tésztát lefetyeli. Másodpercek alatt kiderül, a kalóriaszegény cukor kétszer olyan édes. Hát itt a pitypang. De hol a sárgája?

Már egy éve élek itt, ebben a lassú, lassú valóságban. Hinni kezdtem az elektromos fogkefében és Puy lencsét vacsorázunk (ami megtévesztésig hasonlít a zöldhöz, de kétszeres ára mégis erőteljes „puy“ aromát kölcsönöz neki). A nyakamon a kötelező évfordulós ékszer. Gyermekláncfű eszterlánc. Lesz-e belőled pitypang? Gömbölyödsz-e, mint sárga inspiráció?

Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

(Karinthy)

http://sandornagytunde.blogspot.co.uk/2012/04/pitypang.html

Gondolatok a turmixgépből

Miután befejeztem a vasalást, mosást és a gyilkos rákok főzését, itt vagyok. A gyilkos rákok ellenére is. A változatosság kedvéért chili helyett most Cayenne-i borsot grilleztem, ami tulajdonképpen paprika, így a változatosság elmaradt. Csak a könnyünk csurgott miközben nyeltük – én nemzeti öntudattal, Rob meg tesztoszteronnal. Írjak, vagy azt nézzem, hogy készül a viking specialitás, a rohadt cápa?

Pisztácia. Egy marék a fiók alján. Magamba dobálom, meg a kutyás papucsomba a piros szívorral. Tizenévesen csak évente egyszer ettem. Nem kutyát, pisztáciát. Minden sítúrán, a hideg szőnyegen ülve, vak sötétben. Valahogy az éjszaka misztériuma illet a sós ropogáshoz. Közben pajzán dolgokon kuncogtunk és azt hittük, mi aztán igazi rossz lányok vagyunk. Az éjszakában, titokban, de ilyenek a csendes forradalmak.

Nosztalgia. Az érzés, amely kedvesen dörgöli a tudatodba, hogy mekkora idióta voltál.

Ma azt hittem, elveszett a tükörképem. Úgy éreztem magam, mint egy Murakami hős. Én és én kettéváltunk. Én a mosdó fölé hajol és megberregteti elektromos fogkeféjét. Én eltűnik a reggeli zuhanygőzben. Gomolygó fehérség a sík üvegen. Ez lennék én.

...szív orral

Bel- és külsérelmi nyomok

Bárcsak azt mondhatnám sok behoznivalóm van. De nincs. Voltam depressziós és Szabó Magdával együtt gyászoltam magam. Igen, még mindig Liber Mortis. 638 oldal. De két naplóbejegyzés között meg kell várnod, hogy behegedjenek a csuklódon ejtetett sebek. Rob csak a depressziós könyvnek hívja, és bociszemei aggodalmas cikázással kutatják az arcom miközben olvasok. „... a boldogság az élet üzemzavara; áramszünet.“ (Szabó M.: Liber Mortis)

De mi „Dialógust élünk, a föld legszebb, legalázatosabb dialógusát.“ Így minden nedvesre olvasott oldal után értelmetlen kérdéseket teszek fel, hangos szippantásokkal helyezve nyomatékot a HA feltételes módra. És ezekre a kérdésekre nemcsak helyes válasz, de válasz sincs egyáltalán.

És ha már a sebeknél tartunk, aggaszt ez a szemölcs is. Szemölcsök. Mert mára már egy teljes  kis szemölcscsalád gazdája vagyok, hála a gondos ápolásnak, pepecselésnek és reszelgetésnek. Mint kiderült az ollóval való döfködés nem volt annyira jó ötlet. A mindent tudó magyar online orvosi enciklopédia azonban azt mondja, kár minden erőfeszítésért, bőrgyógyászhoz kell menni. Az olimpiai megnyitó ünnepségen görkorcsolyás nővérek által képviseltetett NHS, avagy Nemzeti Egészségügyi Szolgálat recepcióján keresztüljutni egy minimum nyílt törés vagy leszakadt végtag nélkül szinte lehetetlen. Ezzel csak érzékeltetni akartam, hogy egy szemölcs az NHS Richter-skáláján aligha fog pontot. De több szemölcs... gondoltam én.

A recepciós, mint Dante révésze, Phlegias – kulcsfontosságú! Egy online nővéri konzultáció után azt tanácsolja, menjek haza, majd elmúlik magától. Én nem szeretek akadályoskodni, de:

1. Már egy éve megvan, és a gazdasági válság ellenére is burjánzani látszik.

2. Még senki rá sem nézett az ujjamra. Lehetne ott akár egy fejlődésnek indult hatodik ujj vagy Afrikában felcsippentett kolera...

3. Mentálhigiénés állapotomból egyenesen következik: igencsak be vagyok sz_rva!

Végül kiharcolok egy 45 másodperces nővéri konzultációt, melynek során a következő orvosi szakvélemény hangzik el: Tartsam letakarva és hagyjam, hogy kirohadjon magától!

Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Megyek, meglékeltetem a koponyám és a kibuggyanó agyvízzel benedvesített gyolcsot ragasztószalagozok az ujjamra, ‘oszt uccu neki, hagy rohadjon!