Tovább szőném a kissé viseltes halotti leplet. Szeretnék letakarni vele sok mindent, és lezárni a magyarázkodás mindig büdös koporsóját. Lehet, hogy itt-ott majd még kikandikál a tetem, de mindenkinek vannak visszatérő szörnyei.
Hosszú hiányom a virtuális blogtérből egyszerű okokkal magyarázható. Képtelen voltam az írásra. Nem, nem múzsa gondok. Inkább koordinációs problémák. Utálom leírni, hogy 72 órában szünet nélkül buliztam. Máig köszönő kártyákkal üldözöm az őrangyalom, hogy nem követtem el minden hülyeséget, amire lehetőség adódott. Ugyebár szerdán felkaszaboltuk a magánéleti szálat. Jöhetnek a „barátok“. Amennyiben folytatásos regényként olvassátok a blogot, kéjti nevű szereplőnktől majdnem el kellett búcsúznunk. Habár stílusom könnyednek tűnhet, több mint egy hétnek kellett eltelnie, hogy ezek a sorok megérjenek bennem. Most mesélem el először és utoljára. Nem a történtek miatt nehéz, inkább az egóm szervez kétségbeesett tüntetéseket. Tükörbe nézni és belátni hibáztál, nem nagy érvágás. De bepötyögni ide, és elfogadtatni másokkal… vannak dolgok, amikről egyszerűbb hallgatni. Ezzel azonban prostituálnám mindazt, amiért írni kezdtem. Olyan könnyű felpattanni a hullámokra, ha mások baklövéseit kell meglovagolni. Hát akkor most evickélek a saját pocsolyámban.
Adott egy üres ház, töménytelen mennyiségű alkohol és egy hosszú hétvége. Három lány, egy fiú. Péntek. Rajt-cél győzelem. Már a lányok fogadtatása is feltűnést keltett a mindig csendes hattem utcáin. Ryan szinte hason fekve bámult egy utcai lefolyónyílást, próbálva megértetni velem, a kerek kis lyuk csodáit. Nem értettem meg! A homloklebenyem átmeneti áramszünetet jelentett, és az ideológiával is voltak problémáim. A csajok egyébként nem kispályások. Mindenféle dopping nélkül értek a nyomunkba. Elsőre nem rossz! Persze mint minden nagy lánggal égő buli, éjfélre ez is halott volt. Nem számolnék be részletesen, mert sose tudhatod, mikor téved erre egy elkóborolt anyuka, kíváncsi szerető, pletykára éhes ismerős.
Hm, a másnaposság is egy amolyan szótári fogalom az életemben. A legelrettentőbb tünetem a gyomorégés. Az sem a vodkától, inkább a narancstól. Konklúzió: több vodka, kevesebb narancs. Azt hiszem, a lányok erről másképp nyilatkoznának. Ezért teljesen érthető, hogy a szelíd szombat mellett döntöttek. Nekünk azonban nincsenek határaink. A könnyebb megértéshez, rögtönzött jellemrajz: nem az a kérdés, hogy hogyan teszem a dolgomat, hanem hogy csinálok-e valamit, vagy sem. Ha belekezdek, tökéletesnek kell lennie. Vagyis minden henger dübörög. Ami a csajoknak a határt jelző csilingelő sorompó volt, nekem csak egy seprűnyél, amin tovább róhatom a boszorkányköröket. És ha ráakadsz egy magadfajta másik őrültre, nincs az a rohamosztag, ami megállíthat. Itt megemlíteném, hogy az összes holland munkaszüneti nap, és ünnepelnivaló a májusi hónapba tömörül. 30 napos majális. Így alakult, hogy felhúzva a „szüleim” legdrágább rongyait, elindultuk felfedezni a vásári forgatagot. Metroszexuálisnak álcázott, visító őrültek, enyhe alkoholos befolyással. Amivel hazatértünk: súlyosabb alkoholos befolyás, egy kék-sárga farkú majom, amit ryan kapott annak örömére, hogy bejelentette meleg, és egy kisebb tömeg, akiket voltunk olyan idióták, meginvitálni egy rögtönzött házibulira. És ez az a pont, ahol az önbecsülésem üvölteni kezd: Tagadj!, Tagadj!, Tagadj! És itt most sok-sok pont. Nem elhallgatok, csak mondjuk úgy, nem az események rögzítésére koncentráltam. Mikor a nappaliba értem, két rendőr társalgott ryannel. Bambán bámultam őket, aztán a megérkező kéjtit, aki feldúltan ecsetelte a házban rá leselkedő veszélyeket. Azt hittem, megkopott az angolom, így szinte szótagolva kérdeztem ryant, mi folyik itt. „ Hey joe, she have just called the police!” A mondat ezer idegpályát aktivizált az agyamban. Hangosan ordítottak a miértek. Miért nem szólt, miért pont a rendőrséget, miért, miért, miért? A válaszoktól függetlenül, az állásommal játszik ez a lány. Én két másodperc alatt változtam sétarepülőből, enola gay-é, készen a bomba felrobbantására. Ha nincs ott ryan, verekedés lesz a vége. A haragom sajnos önálló entitás. Egy másik képződmény bennem. Ez nem ment fel a tény alól, hogy megbántottam kéjtit. Sok minden landolt a fején. De akkor úgy éreztem jogosan. Amit viszont utálok, az az egyetlen esély elv. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem bárki felett is. Ki vagyok én, hogy valakitől bocsánatkérést várjak?
Ezért van itt most ez az írás. Látszólag könnyed, kevésbé humoros, elmaszatolva az elmúlt hét baklövéseit. Magam előtt görgetett, cammogós önbírálat. Mert az egyetlen dolog, ami magasabbra emelhet önmagamnál, az az alázat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése