Még mindig szüli…

Forró amerikai palacsintára kenni a mogyoróvajat, hogy aztán összeolvadhasson a hideg eperdzsemmel, és miután nagyokat haraptál az illatos tésztából, élvezni, ahogy a keserű latté utánacsúszik. És ha már kellemesen feszül a pocakod, csak szorongatni a még mindig forró csészét egy agyonmosott melegítőben, és egy náladnál kétszer nagyobb pamut pulcsiban. A tökéletes szombat reggel. 

A születésnapom másnapja egyben hattem leghosszabb napja. A boltok hatkor nyitnak és az első három órában pénztárcakongató kedvezményeket kínálnak. Ezek tetten érésére akkor lett volna esélyünk, ha egyáltalán le sem fekszünk. A félárú retro farmer helyett a lusta reggelire voksoltunk. Lemaradni a legjobb vásárról nem egyenlő a kimaradni a vásárból fogalmával. 

Sokszor próbálom megértetni veletek, mit szeretek az életemben, mitől érzem utánozhatatlannak és megismételhetetlennek minden egyes pillanatát. Utaztál már egy oldtimer kétkerekű csomagtartóján, lábadat lóbálva, a kezedben egy tölcsér jégkrémmel, megkönnyezve a szikrázó délelőtti napsütést? Végigzötyögsz a szűk macskaköves utcákon, egészen a térig, ahol a kacarászó tömeg sétára kényszerít. Nagyokat szippantasz a fahéjas fánkoktól édes levegőből, és könyékig túrsz a leértékelt áruban, belebújva minden lehetetlen darabba, hogy aztán idétlenül vigyorásszatok egymás „ezt ne tedd” rovatba illő szerelésén.

A város különböző pontjairól harsan fel egy-egy taktus. Táncolni! Széttárt karokkal, hangosan énekelve, belefájdulva a zenébe, együtt lüktetve a fényekkel. Emlékeztek a klubra, ahol a lányokkal buliztunk? Oda megyünk. Egy óra múlva már a buszon ülünk.

Idő szűke miatt részletes tervezés kimarad, ezért rossz helyre veszünk jegyet. Ohhh, kit érdekel, városnézés! Miénk az egész hétvége! Irány zutphen, onnan elvonatozunk arnehmbe, majd vissza, és vagányan késve érkezhetünk a buliba. Nem hagyhatjuk veszni a jegyet, így is belőlünk él a holland vasút. Legalábbis mi minden pénztárablaknál tett látogatás után úgy érezzük. 

Megvan a vonatunk, amire eredeti terveink szerint fel sem kéne szállni. Hosszas veszekedés után megvan az ülőhelyünk is. Mellettem egy boríték. Kissé viseltes. El akarom dobni, de le van ragasztva és első tapintásra is egyértelmű, hogy nem üres. Mégsem kéne csak úgy felbontani. De csak így itt hagyni? Ryan nem bírja tovább. Beleles, majd kissé idegesen körülnéz. Arca a kisköltségvetésű amerikai filmek zsebesét idézi. Majd hirtelen profi beépített ügynökre vált, a képembe nevet és a jól ismert hangsúllyal elkurjantja magát: „Hello babe!”. Amerikai és kanadai dollár, valamint norvég korona lapul a tenyerében. Itt hosszas erkölcsfilozófiai értekezés következik, amelyben próbáljuk magunkat meggyőzni arról, miért nem követünk el hibát, ha megtartjuk a pénzt. Természetesen mindketten tudjuk, mekkora baromságról beszélünk, mi a helyes a döntés, és 100%, hogy nem akarunk helyesen dönteni. Ezek az őrölt dolgok, mindig utolérnek minket. Újra, és újra elbukunk a teszten, és mindig pokolian élvezzük. Az aranyifjúk hirtelen ránk törő életérzését amatőr módon egy king size méretű fagyi-shake-kel kezdjük. Később, az elragadó spanyol étterem teraszán ülve, már csak a szánalmas jelzővel illetném a döntést. Aprócska hely, egy aprócska utcában. Forró zene, jéghideg szangria, langyos fűszeres lepénykenyér és egy kis tapas. A spanyolok nagy találmánya. Ez itt most ropogós kenyér, és háromféle mártogatós: egy krémesen fokhagymás, egy olívabogyós, fenyőmagos, bazsalikomos pesto, és egy valószínűleg parázson sült paprikából készült alap, amelynek pikánságát egy tejszínes krémsajt futtatja végig a nyelőcsöveden. Dolce vita! A mindig kimért és józan holland tapasztaltok után úgy érezzük, megérkeztünk! 

Akkor itt most hagynék egy kis időt, hogy eldöntsd:

a) végigettük az étlapot

b) elmentünk táncolni

c) lekéstük a vonatot, és egy fele annyira jó helyen kötöttünk ki, újabb hihetetlen történetekkel.