Mikor ajándékba kaptuk az ingyen Jon Bon Jovi koncertjegyeket, nem hittünk a szemünknek. Villódzó fények, veled együtt hullámzó tömeg, hamisan dalolászó, fellelkesült csápolóktól túlzsúfolt emlékképek pörögtek a fejemben. Ha neked is ez a képzettársítás tölti ki az erre kapacitált neuronállományt, akkor most engedj meg egy gyors frissítést, és hagy töltsem fel a holland vérmérséklet című fájlt. Nem foglal túl sok helyet…
A holland vérmérséklet langyos. Langyosabb a langyosnál. Olyan, mint az időjárásuk. Télen-nyáron nedves, és a hőmérő higanyszála csak egy adott intervallum között rugózik. Mit várhatsz olyan emberektől, akik 25 fokban, csak ventillátorral képesek aludni?
A jegyek kalandos úton jutottak hozzánk. Ryan hostajinak barátainak szomszédai nyerték, egy bank szerencsejáték sorsolásán. És már miért is mennének el egy egész napos koncertsorozatra, a hágai tengerpartra, ahol még az utazás költsége sem téged terhel? Így a jegyek vándoroltak kézről-kézre, mígnem a megfelelő zsebekben landoltak. Hoppá, csak landoltak volna, ha nem késsük le a határidőt. Ez amolyan aktiválási záradék. Igen, ezt a szópárt én alkottam. Annyit jelent, hogy betelefonálsz, és szépen bemondod a neved… adott határidőn belül. Szóval jegyek elúsztak, mi meg utánuk. Az 50 centes percdíj ellenére tárcsáztuk az egyetlen hívható számot, és röpke fél óra után, sikerült megnyomni a helyes gombot, hogy vérkeringéssel rendelkező munkatárssal beszéljünk. Egy könnyfakasztó történet után, amiért valószínűleg esélyesek vagyunk az Oscar jelölésre, azt hittük révbe értünk. Mindössze egy név és egy postacím választott el minket, a ropogós belépőktől. De te jószagú rekettyebokor! Ez volt a valaha mért leghosszabb telefonbeszélgetés, amelyben mindössze egy név, és egy cím hangzott el. Egy amerikai és egy holland gladiátorharca a betűzés útvesztőjében. R, mint rakétakilövő-állomás, Y, mint öööööööö (osztatlan hangcsomók hosszú sora, mígnem megegyeztek egy sima Y-ban), A, mint „aztakutyamegamacska”. Körülbelül hasonló intellektuális magasságokig jutottak, és miközben a könnyeimet nyeltem a röhögéstől, és azon imádkoztam, csak az én nevemet ne keljen kibetűzni, mert a csaj bedobja a törölközőt.
A koncert előtt két nappal, már meg is kaptuk a vaskos borítékot a jegyekkel és a programmal. Bon Jovi koncert délután 5 órakor! Hát ez sem az a történet, amire vodkával lehetne erősíteni. Emlékképekből a villódzó fények sor tehát törölve. A többi „no name” sztárocska délután egytől szórakoztatta a nagyérdeműt. Babazsúr az üveghegyen túli ország konszolidált lakóinak, ahol a kurtafarkú malac is csak engedéllyel túr. Így mi az öreg rocker matinéjáig inkább a forró tengerpartot és a hideg tengert választottuk. Talpad alatt a perzselő homok, orrodban a sós illat, füledben az állandó morajlás, és itt-ott a szomszéd csapat röplabdája.
Az események előtt sokat rágódtam azon, hogyan mesélek majd újra az eszeveszett hétvégéről, anélkül, hogy amatőr alkoholista, vagy party-gepárd képében tetszelegnék. De a koncertre telepített, rajongóknak álcázott angolnák megoldották a dilemmát. Mi a baj ezekkel az emberekkel? A dalok jól szóltak, az öreg még mindig szexi, tengerpart, forróság, hideg sör, és a végeredmény mégis egy kissé emelkedettebb hangulatú nyugdíjas bálra emlékeztetett.
A mellékvesénkben felhalmozódott, kitörésre kész adrenalinnal érkeztünk vissza Zwolléba. Szóba elegyedtünk a kerékpár-parkoló loboncos őrével. Valamiért az emberek extra érdeklődést mutatnak irányunkban. Tudni akarják honnan jöttünk, mit csinálunk, merre tartunk, mi történt a nagyanyám aranyfogával és programokat ajánlanak, csak úgy mellékesen. A biciklis pompontól kapott, papírzsebkendőre rajzolt térképpel indultunk táncolni az éjszakába. A doktor nevű kínzókamra dj-je egy 20 éves forma leányka, az anyukája laptopjával. Mihez is hasonlítsam a zenét, amivel késként döfködte a dobhártyánkat. Olyan, mint a magyar popipar „kicsi gesztenyéje”. Nem szól semmiről, nem szól senkinek, táncolni nem lehet rá, és fél perc után, már legszívesebben héjastól nyomnám le az a rohadt gesztenyét Ákosunk torkán. Egy óra hosszat ostorozzuk magunkat, aztán megfutamodunk. Az utcán legalább 10-szer állítanak meg. Fontolóra vesszük, hogy előre nyomtatott önéletrajzokkal kéne hosszabb útra indulnunk.
Egy-egy „átmulatott” éjszaka után, az utolsó állomás ama mindig zsúfolásig pakolt konyhája. Meleg csokis gabonapehelyre vágyom, egy kis eperrel, és egy hatalmas kávéval. Még mielőtt a nyálam a padlóra fröccsenhetett volna, zaklatottan vettem tudomásul, hogy kizártak. Biztonsági retesz bekattintva, kívülről nem nyitható. Na jó, akkor áttelelünk ryannél. A kanapéről felkapkodott, és nyakunk köré tekert pokrócokkal, két biciklis supermanként hasítottunk át hattemen, hogy kigúvadt szemekkel nyugtázzuk, a másik házból is kizártak. Hajnali négy órakor, egy lópokróccal felszerelkezve vettük birtokba ama kerti kanapéját, és töltöttük el a az első éjszakánkat a csillagos ég alatt. Innen üzenem mindenkinek, madárcsicsergésre ébredni csak akkor romantikus dolog, ha nem kell attól rettegni, hogy a homlokodon csattan a reggeli székletük…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése