Én nem szeretek virágot kapni. Én nem szeretem nézni, ahogy lassan múlik el üvegkalitkájába zárva. Én nem szeretek ajándékot kidobni. Én nem szeretem, hogy mégis szeretek virágot kapni.
Néha úgy érzem, évek óta esik. A kedvem nedves és szürke. A nálamnál nagyobb melegítőm és fekete sapkám egy dokkmunkást idéz. Egy dokkmunkást, aki palacsintát süt. Sajttal és porcukorral. Ahogy a holland hatévesek kifinomult kulináris ízlése diktálja. Ebbe a sajtkaramellás idillbe toppan be egy másik dokkmunkás, egy tucat rózsa és pár darab frissen sült mandulás korong. Tápoldatban nevelt, üvegház illatú, fényesre polírozott rózsák, melyek tövisei ártatlanul simogatják a lelkem a huzatos délutánban.
Már nem esik. Tehát hideg van. Az időjárási variánsoknak csak ez a két lehetséges végkimenetele áll fenn a környéken. Mosópor illatű plüsspokrócba bugyolálva kuporgok az ágyamon, ölemben a masinám, ami jelen esetben csak egyetlen valószínűtlen funkciót lát el: a combomat melegíti. Fél kettő. Megcsörren a telefonom. Gyanús! A kommunikáció eme formája a minimális alsó határt sem súrolja életem ezen szakaszán. A kettes számú dokkmunkás. Még gyanúsabb! Nem beszéltünk meg találkozót, tehát nem tudja lemondani sem. Ezen kívül szinte sosem hív. A kellemes dolgokat sms-ben ejti meg. Ez elég humánus taktika, így utólag átrágva a dolgot. Most engem tárcsázott. Nem emberbaráti szeretetből. Csak szeretetből. Mert egy hónap múlva, már nem teheti meg bármikor. Mert meg kell küzdenünk megabájtokkal, időeltolódással és más emberi tényezőkkel. Mert a telefonhívás után nem futhatunk össze a pékségben egy bűnösen édes és édesen rossz mogyorószirupos kávéra. Mert nem tölthetjük a délutánt a supermarket kínálatát pásztázva, azon morfondírozva, van-e még olyan élelmiszeripari hulladék, amit nem kóstoltunk meg. Apropó! Találkoztál már valakivel, aki még nem evett néger csókot? Ugyanez a néger-csók-szűz fickó toppan be egy táskányi „kedvencem” nyalánksággal, miután megtudja, hogy DVD-gőzben töltöm a délutánt.
Elfogult vagyok? Inkább te vagy szerencsés, hogy nem írok indulatból. A vörös gőztől nem látnám a képernyőt. Mert tudom gyűlölni is. Gyűlölöm, hogy az utolsó percben forgatja fel a hétvégémet. Gyűlölöm, hogy azt képzeli, én készenlétbe vágom magam, ha épp megcsörren a telefonom. Gyűlölöm, mert hátba vereget, mint egy kocsmai cimborát. Undorító, hogy a böffentése megremegteti a szempillám és a szomszéd függönyt egyaránt.
Mégis egyszerre tart mozgásban és horgonyoz le dolgokat mindörökre. Hallgat és meghallgat. Megkímél a tanácsaitól. Ledugja az ujját a torkán, ha úgy nézek ki, mint egy felpörgött mosómedve. Barát. Azt hiszem, így mondják ezt. Azt hiszem így hívják azokat az emberek, akik szakaszokat céduláznak fel az életedben.
A mi szakaszunk egy tipikus Bud Spencer – Terence Hill film. Csattog a pofonoktól, a nevetéstől és a hagymás babtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése