Teljesen tisztában vagyok vele, hogy senkit sem érdekelnek önmagammal telt hétköznapjaim, és a rám szakad időt arra fordíthatnám, hogy behozzam üvegheggyé csúcsosodott lemaradásomat, az izgalmas, megbotránkoztató vagy bolha-felfújt jellegű, emlékké aszott évből. De én akkor is ideharsogom a szombatom, amely során csődöt mondtam, mint pincérnő és újra beleszerettem a női nembe.
Anyagi helyzetemtől függetlenül, őrült utazási terveimtől függően és a mindennapok fenyegető nyugalmának nyomására alkalmi állás belasszózását tűztem ki célul. Én vagyok a Napsütötte Toszkána contessája. Megingathatatlanul hiszek a jelekben. És még inkább hajlamos vagyok arra, hogy jelnek nyilvánítsak mindent, ami nekem tetsző görbületet ad életpályámnak. Ha tehát felszolgálót keresnek kedvenc kávézómba, mi más is lehetne ez, mint égi szikra. Íróként kreatív önéletrajzokat gyártok, és ha valaha is lesittelnek, akkor az csakis okirat-hamísításért történhet. Így vagy úgy, eljutottam egész az állásinterjúig (ha bárki mosolyra húzná a száját, el sem hiszitek, milyen nehéz ma egy zsíros pincérnő-állást kifogni).
Ennek ellenére azt hiszem jól ment… az első kérdésig. Szó szerint idézném: „Maga mit keres itt?” A jószagú borókabogyóra esküszöm, önmagamhoz képest visszafogottan öltöztem fel és az önéletrajzomat is megkopaszítottam felesleges cifraságoktól. Mégis úgy éreztem magam, mint Gandhi a pankrátorok között. Azt hiszem legalább ők élvezték a rögtönzött autobiográfiát, és hát a kávéjuk a régi. Szorítsatok most szombaton is!
És itt, ez a blogbejegyzés a befejezetlenségre ítéltetett. Olvasd a következőt! Az lett volna a végszó… aztán, úgy gondoltam, annál többet érdemel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése