„Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.“
Túlzás lenne azt állítanom, hogy megújultam. Inkább csak aktualizálódtam. Ez a blog egy versenyfutás lett önmagammal. Eszembe juttatja, hogy ideje kibogozni a szálakat, rendet rakni magam körül, hogy újra szájon csókolhasson a káosz.
És a káosz hűséges szerető. Tenyere itt süt a derekamon és leheletébe beleborzongok. Se veled, se nélküled kapcsolat. Fellélegzek, mikor magamra hagy. Ilyenkor hosszú, néma sétákat teszek, kamillateát szürcsölök és virágillatú blogbejegyzéseket írok. De mindig készen állok faképnél hagyni mindent, amint füttyent egyet és rám kacsint, azzal a semmi jót nem ígérő tekintetével.
Vége az au-pair éveknek. Ideje lezárnom. Itt is. Vannak még el nem mondott történetek. Mindig lesznek. Magamon hordom őket, mint láthatatlan rétegeket és várom a megfelelő pillanatot, mikor újra rivaldafénybe kerülhetnek. Nyilvánvalóan nem most. Most süppedőssé teszi őket a nosztalgiának az a fajtája, mely amputálja egészséges emberek cselekvőképességét. Én viszont újabb ugrásra készülök, így izmos lábak kellenek, és magasba lendülő karok, szilárd talaj és a káosz tenyere a derekamon, mely ölelés helyett majd nagyot lök rajtam.
Bóbita akartam lenni. Au-pairből Bóbita. Aztán rá kellett döbbennem, én vagyok a „legbóbitátlanabb” lány a szélessávú internet óta. Körülöttem nem ücsörögnek angyalok, inkább azon dolgoznak, hogy megmentsék a szeles golyójától a fuvolázó békahadat. A Törpe-királyról nem nyilatkoznék. A csigákat megeszem, éjjelenként pedig előnybe részesítek egy sört az ezer éve nem látott barátaimmal. Nem baj, úgy sem lenne már számomra csiga, ami a szunnyadozást koordinálná.
Így lett a blogból egy turkáló. Én sem tudok újat mutatni. Nincs olyan, amit előttem ne írtak volna le, ne szerettek volna vagy ne tett volna magáévá több ezer ember. Second-hand világ. Csak remélni merem, hogy rajtam máshogy domborodik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése