A beszélgetésünk drámai fordulópontot vett. A véres hurkánkról tartottam előadást, angol és „activity“ nyelven. A disznó kivéreztetésével kezdtem, színészi karrierem csúcspontjaként egyszerre alakítva a disznót és a böllért is. Sophia holland és limburgi keveréknyelven bombázott információval, vagy a Moby Dick-ről, vagy szintén valami rokon ínyencségről, mert ömlöttek az állati „testnedvek”.
A hagyma, répa és krumpli együtt gyöngyözött a fazékban. Az indukciós serpenyőben rózsaszínen pirultak a szalonnacsíkok, melyekből lelkes igyekezettel próbáltam megmenteni párat, még mielőtt hutspotként a répás-hagymás-krumplis massza és a botmixer kései között végezné roppanós karrierjét. Mert ilyen a stampot műfaja: „mindentbele trityitrutty”.
De készült ott még valami. Gesztenyemassza – gondoltam -, végre valami masszívabb struktúrájú desszert a joghurt helyett. De miért süti meg? Mert Sophia félreértette bensőségek iránti, vérben tocsogó lelkesedésemet és a limburgi konyha legmélyebb bugyraiba eresztett alá. Engem, aki fenntartásokkal kezel mindenféle húskészítményt! A pelyvával pettyezett, sötétbarnává szenesített proteinszelet összetevői máig titkosak számomra. Csak sejteni lehet, hogy máj és vér jelentős mennyiségben képviseltette magát. Sosem kérdeztem rá, attól a gondolattól rettegve, hogy esetleg megértem, mi feküdt a tányéromon a hutspot árnyékában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése