Coming out!

Nem szeretnék senkit az alvás fiziológiájával untatni, de úgy a 4. NREM fázisba érhettem, amikor Israel Kamakawiwo dalra fakadt mellettem. Legszívesebben ledöftem volna a köpcös hawaiit. Szerencséje volt, hogy ebben a szakaszban a végtagok nem képesek a mozgásra, és hogy nem személyesen tette látogatását. Egyébként is beszorult volna a lépcsőfordulóban. Állítólag létezik már olyan vekker, amely a megfelelő REM fázisban ébreszt. Hát az enyém nem ilyen. De ezzel kapcsolatban egyéb kételyek is felmerültek bennem. Nem hiszem, hogy létezne megfelelő időpont a kikényszerített ébredésre. De ha mégis, az ügy érdekében, minden este össze kéne magam drótoznom egy kakukkos órával? Vagy hálózatról menne, és a helyi templomtoronnyal lennék interdimenzionális kapcsolatban (akármit is jelentsen a szó)?

Még nem érhettem el az álmodós szakaszomig, mégis olyan valószerűtlennek tűnt az éjszaka. A benyakalt alkohol, a film, melynek dobozára elfelejtették ráírni, hogy veszélyes a szürkeállományra, az angol-holland-magyar beszélgetés, mert ugye a tequila elsőként a homloklebeny működését befolyásolja, valamint az elfogyasztott tésztába burkolt mogyoró. Azt hiszem, ez utóbbit erősen eltúloztuk. 

Mindenki aludt még, így a kínos kérdésektől megkíméltük egymást. „Irány a beach!” jelmondattal felhúztam a legmagasabb szárú csizmám. Beletűrtem a fehér nadrágom, ami ugye legalkalmasabb az esetleges homokban fetrengésre. Utolsó ellenőrzés: süti megvan, ivóvíz kéznél, a buszjegy mindezek alatt.

A megállóban dideregve megcsörren a telefonom. Bámulom a kijelzőt. Cs., az ügynök! Ha most azt mondja, elmarad az egész, a busz elé vetem magam. De nem, csak Utrechtben kell felszednem egy sosem látott lányt. Majd kiállok a peronra, és a nevét kiabálom, amit addig valószínűleg még százszor elfelejtek. De miért is menne flottul a reggel? Általában gyerekjáték eligazodni a holland állomásokon. Minden kitáblázva, nyilazva, keretezve, elpantomimozva. A vonatok pedig svájci importtermékek lehetnek, mert pontosan érkeznek, mint a képemen megjelenő pattanások, bármiféle társasági esemény előtt.

Bámulom a táblát: egy vonat, két irány. Elkapom a kávéját szürcsölő kalauzt. Azt hiszem a takeout kávésbödön az alapfelszerelésük része lehet, és az egyenruhával együtt kapják. Kiderül, a vonat spontán mitózist hajt végre Utrechtben. Nekem a hátsó részre kell felkapaszkodom. Gyerekkoromban igencsak megörültem volna ennek a szerelvénynek, mert jó tíz percig számolhattuk volna a vagonokat a sorompó mellett állva. A felénél úgy éreztem, ez már nekem elég hátul van, de a túszul ejtett kalauzom szerint, még nem eléggé. Mint később kiderült, ezt a sejtosztódásos trükköt többen is benézték. Zsú Rotterdamba tette tiszteletét.

Armesfortban felszedtem kéjtit az ablakon kihajolós, hangosan visítós technikával. Innentől kezdve betöltöttük a teret. Olyannyira, hogy Utrechtben hajni magától talált ránk. Állítólag már a peronon hallotta, melyik vagonba szálljon. E helyett a vagon helyett kéne tálalnom egy kellemesebb szót… ez a marhaszállítmányokat idézi.

Hágában nem vártuk meg timit. Megint két órát késett. Ha vonatra szál, összedől az év másik 364 napján működő menetrend. A hétvégén is készülünk valahova. Talán el kéne indulnia pénteken.

Nem tudom olyan elemi erővel visszaadni a nap hangulatát, mint ahogy az engem magával ragadott. Ez a baj az jó élményekkel. Megtörténnek és kész. Megismételhetetlenek. Nem rögzíthetők, és nem teremthetők újjá. Fújt a szél, hideg volt, a táskám nehéz, mégis jó volt megpillantani a tengert. Koszos volt, Duna szagú, és tajtékzott, de akkor és ott a végtelen szabadság érzését nyújtotta. Először fogalmazódott meg bennem, hogy átkozott jó, az amit csinálok, ahogy élek, és ahogy sodródom egyik bizarr élethelyzetből a másikba. Először nem érdekelt, hogy másoknak családja van, munkája, száz diplomája, és „normális élete”. Mert ez bárkinek lehet! Először éreztem magamban azt a „bevállalós csajt”, akit naponta alakítok. Azt hiszem, csináltatok egy pólót a következő felirattal: IRIGYKEDJ! VAN MIÉRT!

A tengerpartról mindenkinek a napsütés, a forró homok és a pirosra sült bőr jut eszébe. De kiszaladni az ilyen sablonokból, olyan mint az extrém sport. Értelmetlenül jó! Dübörög a tenger, elvetődsz egy kanapén, az asztalon rögtönzött tűzhelyben faszén parázslik, és forró csokit szürcsölsz.

Önző módon most nem írok másokról, nem beszélem ki a lányokat a hátuk mögött, és feleslegesen csattogó poénokkal sem traktálok senkit. Nem szeretek tanácsokat adni, mert ez a bölcsek dolga. De ma ez alól is kivételt teszek.

Ne harcolj ha örvénybe kerülsz! Talán egy sokkal jobb helyen dob partra.

Minden jó, ha… de hol a vége?

Elviselhetetlen hárpia! Hangulatember. „Miért kéne neki elmenni, mert én fel akarok mosni?“

1. Nem kell elmenned. A kérdés arra vonatkozott, hogy szétbarmolod-e még egyszer a konyhát. Mert úgy főzöl, ahogy zabálsz. Gusztustalanul.

2. Én meg nem akarok felmosni. Meg nem is kell, mert szabadnapom van. Csak mivel sütöttem, gondoltam rendet rakok magam (és magad) után. Vendégeid is jönnek, te szutyok, meg akartam könnyíteni az életed.

3. Kikérem magamnak, hogy úgy beszélj rólam, mintha ott sem lennék. Vagy, hogy egyáltalán ne válaszolj a kérdésemre.

4. Gondolkodj el, miért nem maradt itt senki egy évig?

5. Ha én itt maradok, az csak annak lesz köszönhető, mert leszarlak. Magasról. Olyan magasról, hogy megfagyjon zuhanás közben, és agyoncsapjon.

A fenti sorokat felháborodásom cunamijának tetőpontján írtam, és utólag is vállalom.

Drámám helyszíne: A konyha.

Időpont: Szombat délután.

Szereplők:

Anyuka, aki ma senkivel sem beszél. Kedvességre akkor képes, ha a 21 km futás után megfelelő mennyiségű endorfin termelődik a szervezetésben. Ilyenkor büdös, de elviselhető.

Apuka, aki konfliktuskerülő, és mint fajtiszta holland, rendkívül udvarias. Persze a kivétel… az kivétel.

Jómagam, aki az au-pair összeröffenésre sütögetett, és felmosná a konyhát. Hogy a jó szívem visz majd egyszer a sírba!

Expozíció: Megérkezik a bemutatott házaspár. Kezükben 10 cekker hirdeti, hogy jelentős summát hagytak a helyi bevásárló-egységek szinte mindegyikében, valamint jó pár csemegeboltban, liquor store-ban, illetve keleti különlegességeket kínáló „ ízlelőbimbó” kéjbarlangokban”. Na, ezt nem a táska hirdeti, hanem a kipakolt banánlevél, és más beazonosíthatatlan importáru. Mindenki szótlanul pakolászik. Hallani lehet a sziesztázó pókok kötőtűinek csattogását.

Bonyodalom: Jómagam felteszem a kérdést: „Felmoshatok-e?” Válasz nem érkezik. Apuka bámulja anyuka széles vállát, amire lágyan omlik a paróka. Megismétli kérdésemet… és várunk. A feszültség a tetőfokára hág.

Tetőpont: Anyuka hollandul odaböfögi az urának: „Miért kéne nekem elmennem, ha fel akar mosni?”

Krízis: Nem is próbalom leplezni, hogy minden szavát értettem. És nem vártam a férje válaszára sem. Visszapréseltem a felhömpölygő káromkodást, ami a hiányos angolom ellenére is szaftosra sikerült volna. Azt még gyorsan átgondoltam, vágjam-e a felmosónyelet a hátába, de voltak szemtanúk.

Tehát, mint aki folyékony nitrogént szívott, párás lehelettel közöltem, hogy a világért meg ne mozduljon, majd körbetörlöm a lábát.

A konfliktus feloldása: itt kukkants vissza az első bekezdésre. Plusz egy jókora ajtócsapódás.

Életmentő volt, hogy megbeszéltem Ryannel egy találkozót. Nem tudom, barátság-e a mienk, de érdekszövetség mindenképp. Kölcsönösen kezet nyújtunk egymásnak az unalom futóhomokján. Vagy együtt fuldoklunk, mint ezen a szombaton.

Ünneplőben érkezett a megbeszélt találkahelyre, ami nála egy vasalt T-shirt-öt jelent. Hattemben semmi sincs, ami menedékül szolgálna két kicsapott au-pairnek. Zwollébe nem akartunk menni, mivel én reggel utazom… Maradt egy üveg tequila, fél kiló citrom, és ryan host familyjének mindig palacsinta szagú háza.

Helyzetleírás következik: ryan szobája falát … nem tudom le merjem-e írni, hogy britney spears plakátok díszítik. Ezt a feszültséget oldja egy süllyedő óceánjáróról készült szappanos film mozireklámja. Az ágya fölött képek a családjáról, exéről, barátairól. Rendkívül szentimentális.

Ezek után inkább a társalgót választom. Hatalmas üres tér, amelyben elveszik a kanapé, és az alacsony dohányzóasztal. Szemben velünk a kandalló, liliputi méretű. A sarokban ruhaszárító, az ablakban egy hatalmas vörös macska. Behúzom a függönyt, jelezve, hogy ez nem az ő napja. Amíg én itt vagyok, ő kint éjszakázik.

Előkészülünk. Két műanyag kétdecis pohár a tequilához, egy XXL pokróc, fél kiló sós mogyoró, és egy kruidenbrot. Mindez nekem nem elég Maria Antoanetthez. Az első 20 percben háromszor vetkőzött meztelenre. Ez se engem, se ryant nem hozott lázba. Ezen az estén már csak egy szirupos komédia segíthet. Ne fintorogj! Ez mindig bejön. Kinek van kedve gondolkodni fél üveg agávélé után. Amitől persze semmi bajom. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni. És erősen töprengek, hogyan jelenítsem meg, hogy kijelentésem semmiféle kettős értelmet nem hordoz. Még éjjel kettőkor is csont nélkül dobtam egy tízpontost (azt hiszem ilyen nincs) a lime héjjal a szemetesbe. Úgy három óra magasságában megtámadtuk a családom rezidenciáját. A konyhapulton gubbasztva majszoltuk a maradékot. Arra gondoltam, kár lefeküdni, de lovagom szeme alatt a táskák bőröndökké nehezedtek. Lecuppantottam hát a fejét a süteményes tepsiről, és két csirkecombbal a kezében útjára bocsátottam. A déli szél kísérjen utadon!

És engem is röpke három óra múlva!

Növekvő jókedv, csökkenő íráskészség

Anya, te mit keresel a körmöm alatt? Ásóka, a letűnt médiasztár körömgomba nem kapott itt menedéket. Bár erős a gyanúm, hogy nem az egészségügyi állapotom miatt aggódtál, amikor ide akartad deportálni tomit, hogy kukkantson az alá a bizonyos szaruréteg alá. Igen, elkotyogta, miközben egy XXL-es Jednotáčikkal birkózott. Akik nem Szlovákiában élő magyarok, és a párkyt sem horčicával eszik, azoknak magyaráznám, hogy a fent említett finomság, egy tejszínes, vaníliás túrókrém, egy hazai (nekem a szlovák a hazai) élelmiszerláncról elnevezve, és az én kedvencem. Most már három hónapja nem ettem. A férfi pedig, aki azt állítja szeret, élő adásban csámcsog rajta, és panaszkodik, hogy meg sem bírja enni. Amit szintén nehezen hiszek. 

De akik ma újra a szerencsétlenségemen akarnak nevetni, azoknak: Hátra arc! Ma nincs sebzett szívű au-pair story. It is a happy day! – ezt énekeltem, de jobb, hogy nem hangoskönyvet hallgattok, higgyétek el. Miután elfogyasztottam az ezer kalóriás reggelimet, megittam a kávémat, és pótoltam az eddig kiürült méreganyagokat, teljesen kivirultam. Olyan lehet ez, mint a műtrágya. Jobb az igazi, na de hát az büdös is, meg a répa sem lesz tőle akkor, mint egy lézerkard. 

Mire nagyi megérkezett rendbe tettem a lányok szobáját, áthúztam az ágyneműt, és már egy adag mosás is lepergett. Mikor besompolygott épp derékig túrtam a frigóban. A nap örökös kérdése: mi legyen a vacsi? Így majdnem egy génkezelt répával a kezemben ért a szívinfarktust. Mászok ki a hűtőből, elmélyülve az élelmezési problémákban, hát egy kis ballonkabátos alakkal találom szemben magam. Nem tudtam, hogy most őt szúrjam szíven a répámmal, vagy magamat. Nagyi belépője hatásosra sikeredett, és ennél nagyobbra már csak akkor kerekedett volna a szemem, ha széttárja a kabátot, és valami olyat mutat…huh, de messzire kalandoztam. Miután kellőképp kilihegtem magam, megcsináltam neki a szokásos koffeinmentes kávéját tejporral. Ebből úgy 15-öt gurít le kötögetés közben. Ez a hobbija. Imádja. Igaz, hogy csak az egy sima, egy fordítottig jutott el a technika terén, de ezt tökélyre fejlesztette. Talán már meséltem arról a képességéről, hogy a kötőtűt a hónaljával mozgatja. Egy ilyen hónizmokkal (és ezt a szót nem javította ki a word) kötött, gyönyörű, türkiz sálat kaptam tőle ezen a reggelen. Ezt megelőzően névre szóló húsvéti képeslapot. Olyan jó volt belebújni a puha kékségbe. És tudom, hogy személy szerint nekem készült, mivel pár héttel ezelőtt mutatott nekem többféle fonalat, és kérdezte melyik tetszik. Azt hittem, egyszerűen csak nem tud dönteni. Ma pedig a „választásom” a nyakam körül tekereg.

Még tegnap este hívtam őt, és kértem vegye meg a jegyemet Hágába, a hétvégére. Legnagyobb rémálmaim közé tartozik ugyanis, hogy táskából öntöm az aprót az automatába vasárnap hajnalban. Az utolsó 50 centem azonban elgurul, és én cigánylánynak öltözve táncolok a zwollei állomás szenzoros ajtói előtt egy kis apróért. Mert van ugyan nálam 50 euró, de azt nem veszi el a gép. Minden más körülötted zárva tart, mert a helyi katolikus közösség kiátkozza azt a merész gazfickót, aki mocskos kapitalista módjára kinyitja a boltját a hetedik napon. Ez egy ilyen ország. A végletek Mekkája. Megtűri a könnyű drogokat és a fanatikus vallási csoportosulásokat is.

A jegyem megvan, a táncos jelmezt otthon hagyom. Nagyi viszont nem akarta elfogadni a pénzemet. Csak álltam ott bambán, hogy most mi a baj az én húsz eurómmal. Szerinte a jegy ajándék, amiért jól bánok az unokáival. Ezek szerint a gyerekek nem árulkodnak. Illetve I. mégis. Állítólag valamelyik reggel szörnyű voltam. Biztos a méregtelenítés. De A-nak (mindenben szakértő anyuka) igaza van. Ma az ajtóban ülve megfenyegetett azzal, hogy 10-kor lecsapja netem. Minden éjjel egykor ágyba bújni, és reggelente felvenni a versenyt három kipihent gyerekkel szinte lehetetlen. Erről még referálok bővebben, ha valamilyen módon beizzítom a fogalmazást generáló agyi lebenyemet. 

Ma ennyire futotta. De ha anyával kezdtem, akkor vele is búcsúznék. Most arról érdeklődik, hogy néz ki a lerakott halpete. A megfejtéseket a bedilizek@holagyogyszer.hu e-mail címre várjuk. A szerencsés megfejtők között kétes eredetű ebihalakat sorsolunk ki.

Mert nekem így jó...

Ez képtelenség! Az alkotásban gátolnak az emberek! Esténként úgy próbálok írni, hogy felveszem a napszemüvegem, mert csak így bírom ki a képernyőm villogását. Mint egy elszabadult karácsonyfa! Ahány közösségi oldal és on-line csevegőprogram, annyi szín vibrál ebben a kis sorocskában itt alul. Hogy is hívják ezt? Őrületnek, sejtésem szerint. Egy mondat anyának, egy mondat másnak, egy mondat a blogra, közben tomi duruzsol a fülembe. Félek a kis szürkék lecsapják a biztosítékot. Az én kurzorom is rajta volt már a kijelentkezés menüponton, na de ha nem beszélek senkivel, miről fogok írni? Hiszen ezekből az emberekből merítek: hol történetet lopok, hol hangulatokat, hol kezdő adrenalin-fröccsöt az íráshoz. És minden félmondattal, megjegyzéssel, villogó üzenettel meggyőztök arról, hogy van értelme, amit csinálok. Határozottan jó dolog nektek írni, rólatok!

A megoldás: máskor kell „blogolni”. De hajt a molylepke vér. Éjjel jó bontogatni a poros, kis szárnyaimat. Itt tenném fel a kérdést a biológus olvasóimhoz címezve: van a molylepkének vére? Bár talán elég lesz megkérdezni syst, a gyilkológép húgot, a „Vesszen a Microlepidoptera” klub alapító tagját. Hazai viszonylatokban ma 2070 molylepke fajtát ismernek. Az ő papucsának talpán mindegyikből van legalább kettő. 

Visszakanyarodva: éjjel jó írni, aminek eredménye 5 óra alvás, és egy tartaroszi ébredés. A mai különösen hasonlított az örök kárhozathoz, mert úgy este hat magasságában ért véget. E., a meglepően korán hazaérkező apa kávéja mentett meg. Épp chipsszel tömtem a gyerekét, amikor beállított. Nem magyarázkodtam, nem érdekelt, csak hallgasson már J. A fejemben dömperek vonultak a parlament elé tüntetni. Ma háromszor is elindultam úszni, egyszer még az ágyból is felkeltem az ügy érdekében, de így visszatekintve, remény sem volt bármiféle sporttevékenységre, ha csak az ágyneművasalás nem számít annak. Ez rendszerint nagyira ruházom át, de ama kedden megkért, hogy cseréljek huzatot. És a kölyökét is, mert úgy két napja meglocsolta a matracot. Ezek szerint, ha nem vagyok otthon, lehet pisis paplanban is szunyókálni. A bacik dzsordzsival együtt veszik ki a szabadnapot. Kísértetiesen hasonlít T. családjára, ahol együtt élnek egy kutyával és egy önként beköltözött egérrel. A kutyát T. csak csókosnak hívja, mert bármikor bedugja a nyelvét a szádba. De az ágyneműt minden nap alaposan ki kell szellőztetni, mert éjjel a melegben szaporodnak ám a kórokozók. Tipikus holland következetlenség. Szóval duplapaplan-ágyneműhuzat-vasalás következik. Bedugom az egyik kezem, bedugom a másik kezem, a fejemmel kitámasztom a közepét, rám csúszik az egész… Akkor majd belülről dolgozom kifelé! Majdcsak kitalálok belőle, és akkor majd magam után húzom az egyik sarkát. 15 perces, némának nem mondható pantomimjáték után felfektettem a „ribancot” a vasalódeszkára. Innentől kezdve 20 perc és kész az egyik fele. És szerintem az elég is. A másik felére úgyis rá lesz terítve a dísztakaró. Egy bejegyzés az au-pair kézikönyvbe: Szülők ruháját 10 pontosra vasalni, a gyerekekét meg fröcsköld be a vasalóvízzel (amit itt kapni lehet – illatos desztillált víz). Őket úgysem sokat látják, csak pizsamában.

Arra kell gondolnom, hogy a fejfájásom a méregtelenítéstől van. Utánaolvastam! Azt hiszem értelmetlen az egész. Valamiben meg kell dögleni. Inkább maradok elsavasodott boldog ember, mint lúgos, fejfájós, sápadtarcú biovénusz. Hogy majd idővel elmúlik? Hát hogyne múlna el, mert felhagyok vele. És ezennel hivatalosan végesnek tekintem a fogyókúrámat is. Nálam ez agyilag nem működik. A diéta gondolatára olyan ételeket is megkívánok, amiket előtte évente egyszer. Tegnap este rágás nélkül toltam be a számba egy tábla csokit. Mától kezdve hízókúrán vagyok. És ha a logikám helyes, majd csak lesitek, ahogy a kockák zumbáznak a hasamon. 

Miután felhörpintettem a szívgyilkos kávémat, megettem az elzsírosító kuszkuszomat és az idő is kellőképp elszaladt, magamra találtam. Mindjárt éjfél, de én még mindig itt keringek a vonzó monitor-kékségben. Csak reggel újra kezdődik a Tartarosz! Üssön le valaki! Most!

Egészségetekre!

Reszket a kezem, alig találom a billentyűket. Két okot sejtek: az egyik az éhség, másik a felháborodás lehet. Miután végignéztem a vacsoracsata egész heti adását (állva, vasalás és mosás közben) kopogó szemekkel csörtettem le a konyhába, rászánva magam, hogy egy étkezéssel vigyem be az egész napi szénhidrátadagom (vagy egy kicsit többet). De itt nem lehet bundáskenyeret csinálni! Az igazi bundáskenyér kívül ropogós, aranybarna színű, belül omlósan puha, a héja harsog a fogad alatt, enyhén gőzölög amikor kettétöröd és édes, citromos teával kíséred. És, és, és a kenyérre természetesen annyi sót szórok, amivel egy kisebb holland családot kiirthatnák. Ebben a cyberkonyhában, azonban minden van, csak rendes kenyér nincs. Sőt, az egész országban! Így a próbálkozás végeredménye egy a tojásréteg alól átfeketélő, lapos, szottyadt, sokmagvas lepény, amit a diétám miatt egy salaktalanító teával gurítottam le, melynek alján ott úszkáltak a vízforralóból származó vízkődarabkák is. Talán a nyers uborka mellett kellett volna döntenem, mert az ugye ballasztanyag is, és ilyen viszonylatokban talán nagyobb kulináris élményt nyújt.
Tavaszi nagytakarítást tartok! Méregtelenítek, ami igencsak rám fér a hétvége után. Hol is hagytam abba az utolsó bejegyzésben?

Szombat reggel, vagy inkább délelőtt egy kisebb pékség felzabálásával kezdtük a napot. Kizárólag finomlisztből készült, sok E és más mesterséges ízfokozókat tartalmazó készítményt fogyasztottunk, mert ez esett jól. Egyébként sem azért futottunk össze, hogy együtt számoljuk a kalóriákat. Aztán a családi kerékpárokon elindultunk timi, a messziről jött au-pair lány fogadására. Az első kereszteződésben majdnem sikerült is felpattannom egy autó szélvédőjére, mert lányos zavaromban nem találtam a féket. Ez persze semmi kéjti agresszív közlekedési stílusához képest, aminek oka az lehet, hogy egyszerűen nem szeret megállni.
Almeloba mentünk a már bemutatott samsung vonaton, és mivel annyira, de annyira bevállalósak vagyunk, még ezen a 6 km-en sem mertünk potyázni. Pedig elméletben megvolt a terv. És elméletben csak 1 percet kellett volna ücsörögnünk az almeloi vasútállomás üvegkalitkájában. De mivel timi többszörös vonatszabotázsos kalandba keveredett, így másfél órát tölthettünk a letisztult, ipari környezetben.
Az idő taknyos volt és esős, mint minden szabad hétvégén, ezért kénytelenek voltunk bemenekülni a c és egy a betű nevű kereskedelmi egységbe. Itt mindent megkaptunk, amit nem akartunk. Ezután már csak egy gyors beszerzőkörűt következett a hétvége kellékeiért, amelynek során gazdagabb lettem egy csokitojással, pár tojás ajánlattal, egy ingyen „kávéval” (visszanőtt már a bőr a nyelvedre, timi?) és pár munkásszállóról elszabadult hímnemű jugoszláv lányoknak címzett bókjaival. Ha újra összeáll Jugoszlávia, majd átugrom és átadom nekik.
Mivel eleve későn indultunk, későn is értünk haza – na, hát az ilyen mondatok miatt csúszok le mindig az irodalmi Nobel-díjról. Gyors tempózás következett a hangulat felturbózására, ami azt hiszem a cotton eyed joe című örökzöldre előadott koreográfiában csúcsosodott ki. Józanodás után úgy döntöttünk nem rakjuk fel a facebookra. De amíg létezik ez a videó, nem élhetek biztonságban! A józanodást itt csak áttételesen értem, mert képtelenek voltunk annyit inni, hogy istenesen berúgjunk. Ebben szerepe lehet az elfogyasztott paprikás csirkének is, amibe máig nem tudom, hogy került a currypasta. Én raktam bele?
A desszertünk egy nagyon drága süti lett. Mert ugye nem sajnáltunk belőle semmit… azt akartuk, hogy jó legyen! De megenni egy egész tepsit??? Mégis mit vártunk lányok? Hogy majd a mennyekbe repít? Ehelyett csak dőcörögtünk a kanapén, mint a túlzabált predátorok. Illetve a túlzabált predátorok, akik úgy este tíz magasságában el is indultak portyázó körútjukra. Nem, nem pisiltük körbe a területünket, de csak azért nem mert jó hollandusok módjára bringával mentünk. Hárman kettőn. Timi vezetett, én ültem hátul, és volt mit csinálnom, hogy ne hagyjam a lábam egy-egy oszlopon. Szerintem a krátert, ami utánuk maradt a park sarában, még most is vizsgálják az amatőr csillagászok. Hosszas keringő után bedöglesztettük a motort egy kávéház előtt. Miközben kéjti az ablakon leselkedett, én megkérdeztem egy szőke fiúcskát „ugyan már angyalom, hol lehet itt egy jót bulizni.” Na, állítólag épp a falu egyetlen „szórakozóhelye” előtt álltunk és ígéretet kaptunk, hogy úgy éjjel egy magasságában elszabadul a pokol! Azóta is bánom, hogy nem ismerhettem meg a vriezenveeni lucifert! Egész éjjel otthon emésztettünk. Én a tv előtt, lábamat néha timi szájába dugva.

A vasárnap kínos szenvedésben telt. Megpróbálkoztunk ugyan még egy adag jókedvre derítő kruiden cake-kel, de bocsánatot kérek, elégettem. Amikor kinyitottam a sütőajtót, mondván, jöjjön a tűpróba, nemes egyszerűséggel megszólalt a tűzriasztó. Két percig csak néztem, ahogy gomolyog a füst a két kicsi vulkánból. Lányok, azért a tűzoltókat még megvárhattuk volna, elvégre easter weekend volt, és mi az esőn kívül nem láttunk vizet! Vagy holland szokás szerint eldugtuk volna a sütit a kertben. Bár nem hiszem, hogy túl nehéz megtalálni két füstölgő szénkupacot.
Idén ezt hozta a húsvéti nyúl: indiai paprikáscsirkét, gyenge piát (mert mi az, hogy egy üveg bacarditól nincs semmi bajod?), koppanós sütit és egy detoxikáló húsvéthétfőt! De tudjátok mit: nekem megérte!

U.i.: Az optimista befejezést kéjtinek ajánlom, aki a megismerkedésünk előtt depressziósnak hitt.Most már csak simán hülyének. Hajrá kislány, égjen a zsír!

Irány "kéjti falva"

Állok a zuhany alatt. Kéjtihez készülődöm hosszú hétvégére. Kirittyentem magam, kezdjük 100%-ról az amortizálódást. Miközben a szomjazó afrikai gyerekek elől pazarolom az ivóvizet, az állneveken töprengek. Nem szeretném, ha zsófinak a továbbiakban izzadna a tenyere, ezért mindenkit csak egy betűvel jelölök majd, és az érthetőség kedvéért itt-ott feltüntetem a státuszukat. Valamint kijelentem, hogy az itt leírtak bizonyos részei, az írói fantázia termékei. És hogy melyik részek azok? Természetesen azok, amelyek bárkit is sértenek. Azt csak a hangzatos blikk címlapok miatt írtam le. Zs., az aggódó barát szerint a főszereplőim a megjelenő könyvem jogdíjának akár 50%-át is követelhetik. Innen nyugtatok meg mindenkit, a család tudatában van, hogy blogot írok. Ez itt nem egy földalatti gerilla-akció. Az ő kérésükre nincsenek fotók az oldalamon. De bárcsak már egy ilyen pernél tartanánk! Nem gondolom, hogy ez a blog különösebb irodalmi értéket képviselne. De ha mégis, akkor nem tudom hány unatkozó könyvkiadó-tulajdonos garázdálkodik errefelé, és azokból hány tart igényt arra, hogy az általam szűrt világképet a nagyközönség elé tárja. Ez itt nem más, mint az életem görbe tükre a tőlem megszokott szarkazmus és irónia szemüvegén keresztül. De ha bárkiben felmerülne a késztetés, hogy hírhedtebbé tegyen mint J.K. Rowling, akkor kérem ne habozzon!

A viccet félre téve, A. anyuka adott egy húszast. Hozzájárulás a hétvégémhez. Nagyon meglepődtem, mert csak pár napja kaptam meg a fizetésem, és az elmúlt napokban sem dolgoztam magam halálra. Meg kell tanulnom elfogadni a kedvességet anélkül, hogy a hátsó szándékot keresném mögötte. Persze szabadkoztam, de nem jött rosszul az adomány. Jókedvűen ültem a vonaton, miután átküzdöttem magam az ajtón, melynek kilincsét 25 fokos szögben megbillentve kapcsol be az „open sesame” automata. Pedig ez csak amolyan egyszintes vonat. Se emelet, se billiárdszoba. Na jó, üsse kavics, talán kibírom. 60 km vár rám, de ezalatt 3-szor szállok át. Hazai viszonylatban ez a fél napodat ki is töltené, de itt 3 percnél többet sehol sem töltök a csatlakozásra várva. Almelo-ig IC-vel utazom. Mindenki egyedül ücsörög. Az egyik fiú WC-re megy. Én sosem lennék ennyire merész. Igen, előítéleteim vannak a vonatos mellékhelyiségekkel kapcsolatban. Egyszer majd összeszedem a bátorságom, és bekukkantok. Ha nagy leszek, vagy inkább ha öreg inkontinenciás…
Almelotól Vriezenveenig az Esztergom-Budapest vonalról ismert Samsung vonattal utazom. Álmélkodva konstatálom, hogy sebessége képes meghaladni az 50 km/órát. Felbőg a motor és szinte belepréselődsz a székekbe. Talán nyolcvannal is repeszt. Ez otthon már sínpárszaggató gyorsaság.
Megérkeztem. Fürkészem a szürkülettől elmosódott állomást. A sorompó lámpái bántják a szemem. Keresem az elképzelt rövid hajú lányt, de helyette csak egy copfost látok. Túl hosszú a haja ahhoz, hogy ez alatt a két hónap alatt nőjön meg. De ő lesz az, mert nagyon mosolyog és a magyart is jól beszéli. A szülők még otthon. Apa jött ki elém. Mikor kiszállok a házuk előtt, elrebegek egy instant hálaimát, mert a hazafuvarozásom inkább egy rögtönzött kaszkadőr bemutatóra emlékeztetett. Anya és apa nagyon kedvesek, kéjti meg egy mázlista velük. Sok kaját hagynak nekünk. Túl sokat két, egy hétig diétázó magyar lány számára. A vegaburger, zöldséges kuszkusz, a túrós palacsinta és egy üveg száraz vörösbor (egyikünk sem szereti) társaságában egész éjjel beszélgetünk, olyan dolgokról, amelyeket a személyiségi jogokra hivatkozva, nem osztok meg veletek. Talán majd kéjti, egyszer, a saját oldalán…

Folyt. köv.

Áprilisi tréfa

Ez az egyetlen storym, amely megszületett az előző család szorításában. Nagyon sajnálom, hogy nem erőltettem jobban az írást, hihetetlen történetekről maradtatok le!
Visszaolvasva, ez a kis fricska egy áprilisi tréfának is beillik. Mint ahogy az egész ott töltött idő egy nagy április elseje volt!

Nehéz volt visszatartani a nevetést. A félig megcsócsált karfiolkupacra, még szedett egy merőkanál csirkegulyást és azzal a meggyőző érvvel próbálta a férfiba erőltetni, hogy ez nem marha, hanem csirke. A férj, aki úriember – legalabbis a feleség megítélése szerint – köszönte szépen, de mar így is jóllakott a vízben főtt karfioltól, krumplitól és a zacskós gulyástól... kulinária holland módra, szigorúan só nélkül. Ania erőlködve próbálta visszatartani felszínre törő jókedvét, és igyekezett brokkolikupaca mögé bújni. Öt napja érkezett meg, harmadik au-pairként, egy szutykos szombat reggelen. A lépcsőn térdeltem és vakartam a kutyaszart, mikor betoppant, hadart valamit lengyelül, és elviharzott. Rövidesen visszatért egy utazótáskával, és jelentette, megérkezett.

Kinyitottam a kis fehér kredenc ajtaját és a változatosság kedvéért nem egy félig rágott répa kacsintott vissza, hanem egy vadonatúj illatgyertya. Nem nagy meglepetés, gyertyából itt sosem fogyunk ki. Elmosolyintottam magam. Ez állt rajta: I love you. Milyen kedves, gondoltam, apró meglepetés a megfáradt kedvesnek.
Este fél nyolc, Tádé nem eszik, nem fürdik, csak ücsörög a vadiúj IKEA szekrényben és veri szét gumikalapáccsal. Mindhárman bambán bámulunk, már bevetettük a hívom apát, hívom a rendőrséget, és hívom az atyaúristen trükköt, de hasztalan. Folyik a meggyőzés német, holland és lengyel nyelven is. Tomi néha be-beszúr egy kedves magyar káromkodást. Felkapom mind a 16 kilóját és irány az emelet. Nem olyan egyszerű művelet, minden lépcsőfoknál lefejtem kezét a korlátról és így haladunk felfelé. Az anyjához nem sok reményt fűzök, de kínlódjon vele ő. Vagy legalább adja áldását, hogy vacsora nélkül, pisis seggel bújjunk ágyba. Edytka felpillant fél arcát eltakaró szemüvege mögül, füléből kibányássza füldugóit és kicsit odébbtolja vaskos tudástárát, majd szinte mosolyogva közli fiával, hogy anyuka rettenetesen mérges. Arcát még bűbájosabbá teszi a pislákoló gyertyaláng. Az árnyjátékban tisztán olvasható: I love you. Igen, Edytka szereti Edytkát.