Irány "kéjti falva"

Állok a zuhany alatt. Kéjtihez készülődöm hosszú hétvégére. Kirittyentem magam, kezdjük 100%-ról az amortizálódást. Miközben a szomjazó afrikai gyerekek elől pazarolom az ivóvizet, az állneveken töprengek. Nem szeretném, ha zsófinak a továbbiakban izzadna a tenyere, ezért mindenkit csak egy betűvel jelölök majd, és az érthetőség kedvéért itt-ott feltüntetem a státuszukat. Valamint kijelentem, hogy az itt leírtak bizonyos részei, az írói fantázia termékei. És hogy melyik részek azok? Természetesen azok, amelyek bárkit is sértenek. Azt csak a hangzatos blikk címlapok miatt írtam le. Zs., az aggódó barát szerint a főszereplőim a megjelenő könyvem jogdíjának akár 50%-át is követelhetik. Innen nyugtatok meg mindenkit, a család tudatában van, hogy blogot írok. Ez itt nem egy földalatti gerilla-akció. Az ő kérésükre nincsenek fotók az oldalamon. De bárcsak már egy ilyen pernél tartanánk! Nem gondolom, hogy ez a blog különösebb irodalmi értéket képviselne. De ha mégis, akkor nem tudom hány unatkozó könyvkiadó-tulajdonos garázdálkodik errefelé, és azokból hány tart igényt arra, hogy az általam szűrt világképet a nagyközönség elé tárja. Ez itt nem más, mint az életem görbe tükre a tőlem megszokott szarkazmus és irónia szemüvegén keresztül. De ha bárkiben felmerülne a késztetés, hogy hírhedtebbé tegyen mint J.K. Rowling, akkor kérem ne habozzon!

A viccet félre téve, A. anyuka adott egy húszast. Hozzájárulás a hétvégémhez. Nagyon meglepődtem, mert csak pár napja kaptam meg a fizetésem, és az elmúlt napokban sem dolgoztam magam halálra. Meg kell tanulnom elfogadni a kedvességet anélkül, hogy a hátsó szándékot keresném mögötte. Persze szabadkoztam, de nem jött rosszul az adomány. Jókedvűen ültem a vonaton, miután átküzdöttem magam az ajtón, melynek kilincsét 25 fokos szögben megbillentve kapcsol be az „open sesame” automata. Pedig ez csak amolyan egyszintes vonat. Se emelet, se billiárdszoba. Na jó, üsse kavics, talán kibírom. 60 km vár rám, de ezalatt 3-szor szállok át. Hazai viszonylatban ez a fél napodat ki is töltené, de itt 3 percnél többet sehol sem töltök a csatlakozásra várva. Almelo-ig IC-vel utazom. Mindenki egyedül ücsörög. Az egyik fiú WC-re megy. Én sosem lennék ennyire merész. Igen, előítéleteim vannak a vonatos mellékhelyiségekkel kapcsolatban. Egyszer majd összeszedem a bátorságom, és bekukkantok. Ha nagy leszek, vagy inkább ha öreg inkontinenciás…
Almelotól Vriezenveenig az Esztergom-Budapest vonalról ismert Samsung vonattal utazom. Álmélkodva konstatálom, hogy sebessége képes meghaladni az 50 km/órát. Felbőg a motor és szinte belepréselődsz a székekbe. Talán nyolcvannal is repeszt. Ez otthon már sínpárszaggató gyorsaság.
Megérkeztem. Fürkészem a szürkülettől elmosódott állomást. A sorompó lámpái bántják a szemem. Keresem az elképzelt rövid hajú lányt, de helyette csak egy copfost látok. Túl hosszú a haja ahhoz, hogy ez alatt a két hónap alatt nőjön meg. De ő lesz az, mert nagyon mosolyog és a magyart is jól beszéli. A szülők még otthon. Apa jött ki elém. Mikor kiszállok a házuk előtt, elrebegek egy instant hálaimát, mert a hazafuvarozásom inkább egy rögtönzött kaszkadőr bemutatóra emlékeztetett. Anya és apa nagyon kedvesek, kéjti meg egy mázlista velük. Sok kaját hagynak nekünk. Túl sokat két, egy hétig diétázó magyar lány számára. A vegaburger, zöldséges kuszkusz, a túrós palacsinta és egy üveg száraz vörösbor (egyikünk sem szereti) társaságában egész éjjel beszélgetünk, olyan dolgokról, amelyeket a személyiségi jogokra hivatkozva, nem osztok meg veletek. Talán majd kéjti, egyszer, a saját oldalán…

Folyt. köv.