Csak egy halk sípolást hallottam. Kicsit feljebb húztam a takarót, mert a csukott szemhéjamon át is bántóan erőszakos volt a betüremkedő világosság. Még mielőtt a tudatomig hatolt volna a felismerés, kényelmesen nyújtózkodtam a paplan-fészkem tojáshéjrepesztő melegében. Aztán, ahogy az idegpályákon szikrázni kezdtek a neuronok, kezdett gyanús lenni a nagy nyugalom és a szikrázó napsütés egyidejű jelenléte. Milyen nap is lehet ma? Ha csak nem került sor rejtélyes földönkívüli találkozásra, akkor hétfőt kell, hogy mutasson a naptár. Vagyis dolgozom. És hány óra lehet ilyenkor? Kissé idegesen tapogatóztam a telefonom után. Sehol sincsen, vagyis még mindig az utazótáskám fenekén sziesztázhat, amiből egyenesen következik, hogy még mindig ki van iktatva az ébresztőm, amiből pedig az következik nyílegyenesen, hogy „A p…ba, elaludtam!”. A következő pillanatban, megdöntve a helyből távolugrás világrekordját, derékig a táskámban matattam, a távrecsegőm után kutatva. Mert hátha a biológiai órám, talán az ébresztett! Hát a biológiai órám, az körülbelül annyit ér, mint Ronaldinho jobb lába egy sakkmérkőzésen. Fél órás hátrányból kellett a napi rutin tovarobogó szerelvénye után startolnom (Huh, túl sokat vonatozom. Micsoda hasonlat!). Nekem ez nem lett volna különösebb probléma, de a gyerekeimnek el kell jutni az iskolába, és a csendről ítélve, korántsem ezen dolgoznak.
Valahogy úgy képzelem el a francia idegenlégiósok kiképző táborát, mint a mi következő 15 percünket. Felrúgva minden eddig ismert fizikai törvényt, egyszerre rúgtam be a három gyerekszoba ajtaját, és ordítottam: „Felkelni! Elaludtunk!”. És ez a két szó, a megfelelő hangmagasságon, hangszínen és időpontban egyszerűen csodákra képes. A kis cappuccinóm, és I (az érettebb ikerlány) egyszerre hajtottak végre egy duplaszaltó tripla flip-et az emeletes ágyról lefelé landolva. Y békésen szunyókált tovább. Ő alapjáraton is mindig késésben van.
Hónom alatt a gyerekkel sprinteltem a lépcsőn felfelé. Mire elértük a fenti fürdőszobát, már meztelen volt. Gyerek a zuhany alá, fogkefe a szájba, egy kis fogkrém utólag. A parancs: „El ne mozdulj!”
A következő három emeletem lefelé, azt hiszem, a legjobb kaszkadőrök közé repít majd. Természetesen nincs kenyér, irány a pékség. A legényke kint füstölög a bejárat előtt. „Ide a kenyeremet!”, ordítom messziről, mindezt pizsamában. Képzeld el, hogy épp azon dolgozol, hogy bevidd a reggeli nikotin adagodat, amikor a kihalt utcán megjelenik egy feléd száguldó nő, ezüst papucsban és rózsaszín pizsamában, elég meggyőzően követelve egy teljes kiőrlésű kenyeret. Szerintem felfogta, a dohányzás veszélyes dolog.
Mire visszaérek, a két lány vigyázban áll a konyhában, kezükben kések, vajazásra felkészülve, megfelelő mennyiségű csokireszelékkel felfegyverkezve. A gyerek még mindig ázik, szegény már olyan, mint egy aszalt szilva. Begöngyölöm egy törölközőbe, óriás műlesiklás a konyhába, kenyér a szájába, lábak a nadrágba, a lábujjammal fésülöm a haját. A tízórai ma süti, és az ebéd is az. Legyen mindenkinek jó napja! Indulás előtt végignézek a kis csapaton. Barna nadrág, kék póló, narancs melegítő, piros cipő… csak az anyjuk haza ne érjen időben!
Végül is, megcsináltuk! Megy ez nekünk fele annyi idő alatt is. Talán ha kicsit finomítanánk a technikán, szép eredményeket érhetnénk el a tűzoltóság, vagy a rohamosztag soraiban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése