Az én „huszonkettesem”

Krokodilkönnyek. Mintha az idő szoros összefüggésben állna a könnytermelődés biológiájával. Ha ez igaz, az elmúlt pár nap után erősen ránk fér egypár napos óra. 

Próbáltam kiüríteni a fejem és megszaporázni a lépteim azon a dohos vasárnap estén.

Ama esernyője Nándor kocsijában maradt. Ismeretségünk bizarr és elvárásoktól mentes. Mondjuk úgy, sokat nevettünk együtt és most összeültünk egy kávéra. Számtalan szakma tulajdonosa és művelője, most feltörekvőben lévő pókerjátékos. Azt írtam kapcsolatunk elvárásoktól mentes, részemről azonban nem érdek nélküli. Vámpírként szipolyozom ki az utamba tévedő áldozatokat. Történetek, gondolatok, álmok… begyűjtök mindent. Aztán kedvemre szemezgetek, lustán elnyújtózkodó kéjnő módjára. Ázott mókus frizurám azonban gyorsan elhessegette a tollpaplanba süppedt Olympia képét. Inkább írnom kellett volna egy kanna tea társaságában, és hallgatni az eső dobolását az elhagyatott utcákon. De nekem pont ma kellett inspiráció után koslatnom. Úgy érzem ez az „írósdi” a 22-es csapdája. Hiába ülök a villódzó monitor előtt és tárom ki a palettákat, csak nem röppen be semmi érdekes az ablakomon. Ha pedig épp én ugrok ki azon a bizonyos szellőző nyíláson, nincs az az aranyhajú királylány, aki kedvéért visszamásznék. 

A családot a végkimerültség állapotában találom. Még mindig szeptemberben járunk. A korházból értek haza. Amán fehér nadrág, lila blúz, egy szőrös mellény és egy ezüst-arany edzőcipő. Apuka 10 évvel idősebb alteregója konzerv paradicsomlevest főz. Én sem vagyok toppon, de hozzájuk képest még mindig csúcsformában. 9 óra magasságában beindul a láncreakció. Imaan úgy érzi szemétdomb az élete, és ő egy féllábú kakas, aki arra sem képes, hogy kicsit megtúrja a saját trágyadombját. Jinxx nem úszik át a víz alatti lyukon. Mint később kiderül, ez nekem is személyes problémámmá válik. Napirendre emelkedik az ágyneműcsere a vizes rémálmok miatt. Yazz csak megszokásból zendít rá. Számára mindig akad siratnivaló. Általában rendkívüli horderejű dolgok: cipőhiány, körömlakk-pattogás. Ama szülői válságként éli meg az egészet, Edwin pedig szunyókálásnak tűnő depresszív kómába esve kuporog az ágy végén. A hüppögő háttérzajban, könyveimbe temetkezve tovább dolgozom írói válságom elmélyítésén. 

Visszanézve a szeptemberi teljesítményemet, ez sikerült is. Most azonban felülemelkedtem önmagamon, a fenekemre tapadókorongokat szereltem, ujjaimat a billentyűzetnek támasztom, és írok, és írok, és írok… és kerülgetem a csapdákat, amelyekre vörös betűkkel pingálták a figyelmeztető „huszonkettest”.

Szeptemberi szombat délután

A Dikke Tinne fesztivál hétvégje volt. Szeptember közepén járunk, a helyszín Hattem, az évszám valahol a középkor derekán keresendő. Árusok, mutatványosok és a napsütésben sétálgató bársonyruhás dámák hada lepi el a macskaköves utcákat. A mindig és mindenhol jelenlévő hazai kacsák mellé felsorakozik néhány ló is, melyeket csörömpölve vezet bádogdobozva bújt gazdájuk. A malom újra őröl, a pékségben mandulakrémmel töltött porhanyós vajas kekszek sülnek, és az olvadó marcipán kacér illata keveredik a füstölt hering száraz, sós ízével. Friss „oliebollen” melegíti a tenyerünk, miközben a kikötőben sétálunk, azon morfondírozva, miért nem béreltünk sosem egy csónakot. 

A család Sophiát látogatta, a házat tehát újra megkaptam, egy sárga cédulával, amin az állt, amennyiben lehetséges, ne rendezzek újabb partyt és pakoljam ki a mosógépet. Újra és újra meghökkent a belém vetett bizalmuk, amelyre sokszor nem szolgálok rá, mégis új kreditet kapok. 

Az erkélyen kuporogtunk egy pohár harmatosan hűs fehérbor társaságában. A varjak, mint aprócska mákszemek hintették be a szendergő eget. A szélkakas vezeti a csapatot. Megnyúlt, fekete árnyalakja vágyakozva feszül a szomszéd cseréptetőn. Annyira valószínűtlen. Látom, ahogy csattan a vágókés. Megállított pillanat. Lábam a korlátnak vetem. Szorosabbra húzom a takarót, és keresem a „pause” gombot.

Azon az éjszakán betegre ettük magunk, miközben megtárgyaltuk miért nem létezhet „véletlen”, és hogy egy-egy pillanat, hogyan formál át éveket. Mennyire másképp csillan meg a hajnal az ébredő varjúhad hátán, mint az alkonyat, „pár perccel” ezelőtt.

Zúdítok

Az, hogy kronológiai sorrendben bepótoljam a lemaradásom, lehetetlen. Így más eszközhöz folyamodok. Lejegyzek mindent, ami eszembe jut: érzéseket, képeket, történeteket, hosszan vagy röviden… egyszerűen csak rátok zúdítom. Aztán megdöbbenek, ahogy mázsás súlyukkal rám nehezednek a saját emlékeim, amit nektek szántam.

Szeptember második hete. Oma Sophia kórházba kerül. Ama már a vonaton ül, mikor telefonál. Szívroham. A klinikai halálból hozták vissza. Állapota még mindig válságos.

Még most is több fokkal esik vissza a hőmérséklet a szobában, amikor begépelem a "halál" szót. Önző módon azon gondolkodtam, hogy csatolódom majd én ehhez a még meg nem történt családi drámához. Hogyan zökkenünk majd vissza a kacagós, kiabálós, rohanós hétköznapokba. Próbálom bekalibrálni az aggodalom és derűlátás megfelelő fokát. Képeket idézek fel a Hornban töltött hetemről, a mindig harsány és energikus Sophiáról. Aztán el is szégyellem magam a rögtönzött megemlékezés imbolygó pódiuma előtt, amit a gyerekek reakciója végképp porba dönt.

A lányok tisztelik őt, de sokkal szorosabb kötelék köti őket az igazi nagyikhoz. Edwinről kérdezgetnek, és azon morfondíroznak, hogy vajon mit vesznek fel a temetésre. Aggodalmuk és megrökönyödésük őszinte, de semmivel sem több annál, mint ami.

Jinxxnek csak annyit mondok, hogy a nagyi kórházban van. „Meg fog halni?” – szegezi nekem a kérdést, és rezzenéstelen arccal fejez le egy lego-bábut.

„Mert tudod meghalni, olyan mint elaludni, csak nem kelni fel soha többet!”

A gym-ben mosolyogni tilos!

Talpraesett, erőszakos, szókimondó, masszív izomzatú személy kerestetik fartájon rugdosás, írásra erőszakolás, blogfrissítés munkakörre. Jelentkezni fényképes önéletrajzzal, és egy zsarolólevéllel lehet. Itt! Minél hamarabb!

A mentegetőzésnek szánt bevezető kipipálva. A pipa görbe. Reszket a kezem. Délután három óra. A mérlegem 600 kalória, másfél óra gym, hat kávé, négy adag bűzölgő szennyes, kér óra vasalás és remény, hogy valami értelmes is kipattan a fejemből a holland tetveken kívül.

Akkor szépen sorjában. Nem, nem vagyok tetves. Poén. Lapos. Lapos tetű… okay, abbahagytam!

Himalája magasságban tornyosuló szennyes és vasalnivaló kupac – szokásos hétfő reggel. A mai pikantériája, hogy én mostam a focicsapat felszerelését! Ugyan, kérlek!

Másfél óra gym. Két hete! Rendszeresen. Igen, ha olvasol, akkor megértheted a büszkeségem. A rendszeresség nem az erősségem. Vannak azonban akaraterő-acélozó körülmények. 55 euró havonta, ami kifizetése után előtör a „kisember bosszúja”: gyúrok, nyomok, zumbálok, jammelek, edzőket molesztálok és vedelem az ingyen kávét. Hopp, meg is van a hat kávé magyarázata. A szocializáció új színtere. Ryan, mint mindenben, itt is kész az „önfeláldozásra”. Miután meggyőztem arról, hogy semmi furcsa nincs abban, ha valaki órákig ücsörög a tornateremben, lerúgjuk a sportcipőt, elnyújtózkodunk a mentazöld kanapén és megpróbálunk nem tudomást venni a kávé enyhe „gépízéről”. Ryan azt hiszi, ez teljesen normális európai dolog, a körülöttünk lévő többi holland, pedig azt, hogy ez külföldi sajátság. Én pedig, magasról fütyülök az egészre.

Mint minden más élethelyzetben, itt is megjelennek a kíváncsiskodók, a csatlakozni vágyók és akik félreértik az egész szituációt. Ez utóbbi jelen esetben nem teljesen érthetetlen. Hónapokkal ezelőtt, hogy elkerülje a kellemetlen szituációkat az endorfintól felbátorodott nőneműekkel, ryan önkényesen párkapcsolattá léptette elő barátságunkat. Mindaddig tökéletesen működött a dolog, amíg csak egy név voltam, egy történet, egy-egy átbulizott hétvége. Most azonban arcom, testem, személyiségem lett, akinek két nap után füstölt a feje az egész lehetetlen szituációtól. Ismerték a fél életemet és többes számban beszéltek rólunk. A nem létező „rólunkról”! Sok év után először vagyok szingli, sok év után először bámulhatnék meg pasit lelkiismeret-furdalás nélkül, vagy süthetnék el egy mosolyt… csak úgy! Az első „csak úgy” eldördült mosoly után azonban, Nicc, a terem minden lében kanál menedzsere figyelmeztette az „oldalbordámat”, hogy könnyen lecsaphatnak a kezéről. Ryan röhögve mesélte, bennem pedig sorra csapódtak le a biztosítékok. Szakítottam! A dolog szépséghibája, hogy nem vertük szét egymás fejét a súlyzókkal, így kevésbé volt hiteles a történet. Az eredmény: Nicc „just friends” néven emlegetett minket, küldött mellé egy perverz mosolyt, és hosszú percekig ecsetelte mi a véleménye az ellenkező neműek barátságáról, miközben én az ájulás szélére steppeltem magam. Mindeközben az ál exem azon értetlenkedett, miért olyan szörnyű a barátnőjének lenni. Az abszurd humor iskolapéldája: egy nem létező párkapcsolatba bábozódva! Hot topic lettünk! A fiatal edzőcsapát fantáziájának köszönhetően meg is született a történetünk: Valójában nem vagyunk egy pár, csak néha összefekszünk, de titkon szerelmesek vagyunk egymásba, azonban mindketten félünk az elköteleződéstől…bla, bla, bla.

Így lettem a szinglilét szőke démona a dilis amcsi oldalán!

Jó reggelt kívánok!

A hétfő reggel, mint egy oldalára dőlt, végtelent formáló nyolcas nyújtózkodott előttem. A fürdőkád sarkán csücsültem, lábujjammal freskóvá rendezgetve a fehér szőnyeget elborító fekete hajszálakat. Négy napos kiruccanásom után a ház a kontrolált káosz állapotában. A „kontrolált” itt mindössze annyit jelent, hogy felmértem a károkat és benyújtottam igényemet a katasztrófa sújtotta övezeteket támogató alapítványokhoz. Bokáig kotorászva a koszban azon elmélkedem, létezik-e élet au-pair nélkül. Próbálok visszaemlékezni, mikor emelkedtem a létfenntartáshoz szükséges elemek közé. Még mielőtt megoldhattam volna a világ össze filozófia buktatóját, a zuhany alatt csücsülő fekete fiúcska ennél sokkal súlyosabb problémát vet fel: A fogtündér nem tejelt az éjjel! És valóban, Madonnára hajazó mosolya most még szellősebb. Arca azonban erős kétségbeesést tükröz. Hite a fogtündérben egy szakadék szélén egyensúlyoz. A horrorfilmekből derengő banya emlékeit ezek a lelassult másodpercek tovább torzítják. Icipici pókként szövöm mesém zavaros szálait, míg végre megfogalmazódik bennem a kézenfekvő kérdés: Hol a fogad?

Mindenféle eseményt szívből utálok, amely lelassítja a reggeli rutin zakatolását. A tejfogvadászat pedig egyértelműen a zavaró tényező kategóriába sorolandó. 10 percen belül családi dráma kerekedik. Konferenciahívás, anya a telefonon. Zavartan csücsülünk az apró kincsesláda tartalma felett: 6 parányi, valaha jobb napokat látott fog. Én már nyúlnék is az egyik után, de megállít a nekem szegezett kérdés: És honnan tudod melyik az?

Nem mindegy? Mivel a válasz kategorikus nem, így sorra próbáljuk a fogakat a megfelelő nyílásba. Igen, a hétfő reggelek bája!

Ma reggel pedig azt is megtudtam, hogy egy fog 10 eurót ér. Osztottam, szoroztam, és arra a megállapításra jutottam, hogy egy hónapig elég jól eltengődök, ha sikerül kapcsolatba lépnem a szájüregem felelős tisztviselőjével. Talán ha állandó fogat ajánlok, magasabbra is kúszhatnak az árak. Nagyratörő meggazdagodási terveimet ma I futatta zátonyra. Még mielőtt sikerült volna harapófogót ragadnom, rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy a pop-corn-os tálba pisilt az éjjel. Néha még mindig akadnak nyelvi nehézségeim, így elismételtettem vele a mondatot. Nézzük csak, szeptember van. Szeptemberben nincs vicces nap. Tudtommal ma hozza nyilvánosságra a királyi család az éves költségvetést, de ezt sehogy sem tudtam összhangba hozni a tálba pisiléssel. És mi ez a mennyiség??? Egy lónak is becsületére válna.

I most már mérgesen topog a mankójával. Nem érti, mit értetlenkedek. Először nem bírt kiérni, utána pedig úgy gondolta, most már mindegy. Osszam szépen háromfelé, szerinte rendben van. Igen, a kedd reggelek bája!

Holnap szerda. Kívánjatok ködös, szürke és eseménytelen elrugaszkodást!

Replay

Napok óta készülök az írásra, és napok óta inkább más-más könyv után nyúlok. Ugyan ki tud megszólalni Szabó Magda után? „A múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyat”… ötlet és zsenialitás briliánsa. Ezzel párhuzamosan angolul olvasok: The Time Traveler’s Wife. Bosszant már maga a koncepció is. Illetve az, hogy nem az enyém. Kétszemélyes napló, múltban, jelenben, jövőben, hol mindenütt, hol sehol sem. Egy különleges szerelem története, amit a szarkazmus ment fel a romantikus regény vádja alól. A homlokom zöld… „Hogy miért nem nekem jutott eszembe!”…csatt! A melegítőmben kucorgok, koffein- és irodalomfüggő életem lelassított képkockáin. A ház üres. A szárító monotonon berreg. Kényelmesen nyújtózkodom, újra elmerülve a lopakodó csendbe, amelyből erőszakkal rángatott ki a hétfő reggel. 

A reggel, az értem tapogatózó kéz a hajnali homályban! Megragad és még mielőtt újra vér pumpálódna az agyamba, már három gyerek közt játszom Sivat, a hatkarú istent. A nagyobbik lányom csípőműtétje óta a reggelek adrenalingőzösek. Fél hat. Két lány, két fürdőszoba. Normális esetben még visszabújok a szobámba és szundítok egy extra negyedórát, amíg a hercegem sorra nem kerül. De két mankóval egy sima öltözés is kaszkadőrmutatványnak számít. Így I-t én fürdetem, bogozom a derékig erő afro-hajkoronát és stylingolom napi megjelenését, ami nem könnyű feladat, hiszen melegítőn kívül semmit sem tudunk a tíz centis sebre húzni. Aztán ahelyett, hogy a kimerültségtől elégedetten magamba roskadnék, kezdem az egészet elölről, Mr. egy-hete-ágyba-pisilek fiatalúrral. Az, hogy a fiúknak fütyijük van, megcáfolja a gravitációs törvényt, és egy csapásra lehetővé teszi a felfelé ágyba vizelést. Így nem csak a lepedő tocsog, hanem a párna és paplanhuzat is, valamint ha elegendő a víztartalék, akkor sikerül eláztatni Némót is, aki a napokban jó párszor hazatalált.

Rettegve lépek a konyhába. A reggeli 12 menetes bokszmeccsem szorítója. Első gongszóra azon igyekszem, hogy megakadályozzam a felbőszült I-t, hogy agyonverje a húgát a mankóval. Három gyerekből kettő folyamatosan üvölt egymással, és a harmadik épp csak azért hallgat, mert hámozókést szorítok a torkának, hogy végre megtudjam, mit óhajt tízóraizni aznap. Mindeközben jó, ha a fél szemmel hátra-hátra sandítasz, mert sose tudhatod, mikor téved arra egy rollerező hatéves, sorompónak nézve a combodat. A háttérben Gumimaci énekel franciául, az ajtóban pedig a büdös taxisofőr várja, hogy I elkészüljön. Mikor végre mindenki elkotródik, bekapcsolom az agyam. Hétfő. Nincs az-az élő organizmus, aki miatt én ma melegítőből valami szofisztikáltabba bújnék. Valójában nincs az-az ember, akit ma elviselek az életteremben.

Kedd. Még mindig ugyanaz a mackónadrág. Még mindig ugyanaz az undor bármiféle humán erőforrás irányába. Két napja nem zuhanyoztam. És a szomorú az, hogy szükségét sem érzem. A megjelenésemre nincs szó, de a „köpök a világra” szinonimája körül kéne keresgélni. Szürke maci-laci-naci, XXXL-es deszkás pulcsi, egy bob marley sapka, és egy szőrös csizma, kizárólag zokni nélkül. A sapka alatt mosásra és festésre megérett hajkoronám. A hajkorona szónál kicsit tétovázok. Inkább egy mosómedve szőrzete egy kimerítő munkanap után.

Őrjöngve teszem le a könyvem, és emelem fülemhez a kagylót. Ryan jókedve sérti a dobhártyám. A második nap, hogy jegelem a közös kávét. Az ajánlata azonban, hogy levegővétel nélkül panaszkodhatok, cselekvésre ösztönöz. Sebészi úton eltávolítom a felső hámszövetbe ágyazódott pamut tréningruhám, és hagyom, hogy a forró zuhany leáztassa a magam köré nyáladzott gubót. 

Néha jó, ha van, aki megnyomja az újrajátszás gombot!

Ódivatú nosztalgia csupán

Három bejegyzés megírására elegendő időt áldoztam arra, hogy pontosan koreografált katonai stratégiát dolgozzak ki a lemaradásom behozására. Ebbe az őrült munkatempóba belefért egy másfél órás kávészünet régi bajtársammal, öt óra egy ismert közösségi portálon, ezer komment és egy telefonhívás a pentagontól... a napirendem elkobozták veszélyes hadifoglyok megtörésére és kivallatására. Így egy újabb órát kellett szentelnem régi jegyzeteim tömbesítésére és újraolvasására. Némelyik megfejtését súlyosbította a mosógép és a szárító által való kódolás. 

Fáradt voltam az íráshoz. Mindössze három óra alvás után kókadtan ücsörögtem a reptéri váróban. A légkondicionált unalomban jól esett a fontoskodó, szemüveges langaléta nyerssége. Egy helyfoglalás gyanánt leparkolt csomag tulajdonosait oktatta. A Hollandiában oly megszokott „Hölgyem, lenne szíves eltávolítani a csomagjait, mivel arra gyanakszunk, hogy levegőbe röpíti az állomást” helyett, egyszerű és jól érthető kézmozdulatokkal megerősítve, a motyójuk elgörgetésére szólította fel a két matrónát. Szerettem volna hangosan felkacagni. Ehelyett inkább kávéfoltos noteszom lapjait gyűrögettem. „Fáradt vagyok az íráshoz.” - kezdtem memoárom másfél hónappal ezelőtt, a Ciampino üvegablakain keresztül bámulva a pimasz római júliust. A reggel még frissen perzselő forrósága új kalandokkal csalogat, ellehetetlenítve a lusta nosztalgiázást. Mennyivel könnyebb ez most a nyúlósan szürke holland délutánban. 

Szombat reggel vendéglátónk szőrös mellkasára borulva könnyes búcsút vettünk egymástól. Örömkönnyek vagy szomorúság? Ma már inkább a fojtogató kacagás könnyei. A „kanapé-koldulás” veszélye, hogy nem mindig jön be, főleg akkor nem, ha az utolsó pillanatban vágsz bele. Szállás hiányában úgy döntöttünk a szombat éjszakát a Trastevere-n töltjük. Ijesztő? Egy percig se hidd! De erről majd később.

Nehéz eldönteni. Az emelkedőben lévő nap sugarai átcsusszannak a Colosseum tökéletes boltívein és elfenekelnek a turisták csapzott koponyáján, akik kígyózó sorba tömörülnek az egyik bejáratként megjelölt árkádnál. Nehéz eldönteni hát melyik a megdöbbentőbb látvány. Gondolkodási időt kérve, inkább kirabolunk egy csemegeboltot, és a Colosseum lábánál, a fűbe leheveredve megreggelizünk. Teli pocakkal könnyebben vesszük fel a harcot a kvarcórás gladiátorokkal, akik szerint életem legnagyobb álma, hogy a hónaljuk alá bújva fényképezkedjek 10 euróért. Végre bent vagyunk. Szeretném azt mondani, hogy azonnal leperegnek előttem a Quo Vadis jelenetei, szívem görcsbe rándul, és szememben nedvesen ragyog az megilletődöttség. Kötelező körök. Sok kötelező kör. Hogy lehet eltévedni egy kör alakú épületben? És hogy tudunk felmászni a Forum Romanumra? Vannak pillanatok, amikor erősen fontolóra veszem, hogy átugrom a kerítést. És ugyanezt érzem, mikor végre bent vagyunk. Elviselhetetlen a forróság. Az ezeréves kövek akkumulátorként gyűjtik magukba a napenergiát. Mint csirke az öko-grillsütőn. Végül a bennünk munkáló kíváncsi turistát legyőzi az erősen szangvinikus, hedonista személyiség. A tengerpart felé zötyögő kisvonaton ülünk. Követjük a törölközős, strandpapucsos tömeget. A mi felszerelésünk mindössze a fehérneműként viselt fürdőruha. Soványka csomagjaink egy poggyászparkolóban. Amennyire imádom a tenger áztatta nedves homokot a talpam alatt, legalább annyira utalom magát a vizet. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és megbocsáthatatlanul sós. A bőröm viszketősre szárad és jobban feszül, mint egy méregdrága botox-kezelés után. A lábfejem magam alá húzva homokvárat építek. Közel a vízhez, hogy egy erősebb hullámzása a zavaros víztömegnek elmoshassa örökre. Most vagy tíz perc múlva, amikor már a cikkcakkos bástyák is kirajzolódnak… nem számít. Eszembe jut egy képeslap, amit egy számomra nagyon kedves személynek ajándékoztam évekkel ezelőtt. „Csak az mer a tengerpartra homokvárat építeni, aki elhiszi, hogy a hullámok megszelídíthetők.” Hatalmas hiba lenne. A megszelídítés. Sosem élvezhetnéd a süppedős, szűz homokot. Vajon hány homokvár tűnt már el ezeken a partokon? Vajon hány homokvár megrendült alapjain sétáltam át azon a délutánon, azzal a szándékkal, hogy megkerülöm ezt az aprócska óceánt.

Végül csak a római éjszakáig jutottam a Tiberis partján. Ahogy tegnap egyszerre böktünk a csodálatos étteremre, úgy ma is egyszerre mutogattunk, csak épp más-más irányba. 24 óra és máris megváltoztak a prioritások. A bőség zavar. De itt nem tetszik a terítő, amott túl kevesen vannak, itt nincs ínyemre az étlap, ott a fiatalurat nem érinti meg a hely szelleme. Vidáman kavargó tömeg, gusztálgatva az illatokat és már felszolgált fogásokat, mi pedig hangosan vitatkozunk a közepén, megadva az olasz alaphangulatot. A kompetitív diskurzusok eredménye zéróösszegű játszma. Egyikünk sem elégedett, és miután már minden lehetséges sértést egymás fejéhez vágtunk, közénk ül a csend. Nem baj, jobban fogy a bor. És miután megérkezik a tökéletes olasz pizza, nem bírom tovább nevetés nélkül. Ryan tocsog az olajban. A két lábon járó kalóriatáblázat, most minden falatot a sós, smaragzöld olívaolajba tunkol. A pincér időnként az asztalunkra könyököl és érdeklődik az emésztésünk felől. Az az érzésünk, siettetni próbál. Csak hogy emlékezetessé tegyük a látogatásunkat, rendelünk még egy palack bort. Itt futószalagon jönnek-mennek a vendégek, az üzletnek pörögni kell. De ez maradjon a trattoria tulajdonosok problémája. Előttünk az éjszaka. Újabb helyre vadászunk. Stratégiánkat a személyzet fizikai adottságaira alapozzuk. Így ülünk be egy folyosószerű helyre, ahol steaket kínálnak. Ezért csak egy palack rosét rendelünk Mr. Szívdöglesztőtől. Legalább a bor jó választás. Kicsit bosszant is, hogy meg kell osztanom újdonsült barátainkkal. Ryan egyik leendő kanapé-hostja és kompániája csatlakozik hozzánk. Vendégeik vagyunk egy Botallitora. A hely parányi és folyamatosan pulzál a felvillanó vakuk fényétől. Jégbe hűtött csokipohár, krémlikőr és tejszín, melyet egy az egyben süllyesztesz a nyelőcsöved irányába. Aztán várod a hatást. A hatás szoros összefüggésbe van a krémlikőr fajtájával. Van, amelyik forró csókot ígér, van, ami akár egy kalandos éjszakával is kecsegtet. Személy szerint én inkább a társaságban látom a dolgok nyitját. Ha melegekkel barátkozik az ember, ne számítson csodákra egy kakaóbabos snapsztól. 

Két órás késés, több reptéri egyfelvonásos és védőgázas szendvics után végre a levegőben. Az óceánt bámulom, ami telemosta a fenekem homokkal. Olaszország látképe a rendezett káosz állapotában. A gép ereszkedőben a kockásra fegyelmezett Holland ingovány felett. Készen állok a vérmérsékletem aklimatizálására. De úgy tűnik, ahova leteszem a strandpapucsom, ott azonnal torzított irányt vesz az eseménygörbe. A holland vasút feketenapja! Holland-Spanyol világbajnoki döntő. Utrecht Central... 45 perce nem mozdul semmi. A hangosbemondó folyamatos műsort szolgáltat. Az őrületet tetézi a narancssárga alakok fékezhetetlen tömege. Fáradt vagyok, mérges és Burger Kinget eszem. Az utazásom a kerti kanapén ér véget, narancssárga parókában, ölembe egy fekete kisfiúval és egy nagy tál édes pop-cornnal. A latin álom véget ért. Ideje nyugovóra térni!