Ívódó vívódó

Valószínűleg abban a korban vagyok, amikor nem akarok jó dolgokat írni, csak nagy dolgokat. Világrengetőket. Pedig Sanyi bácsi mindig azt mondta, írni kell, ha csak a fióknak is, de minden nap írni kell. Szeretném azt mondani, Sanyi bácsi volt a Vitéz János Dumbledore-a és bámulatos volt, amit a pálcájával művelt, de ez csak részben volna igaz. Évjáratban minden esetre megegyeztek, a pálca ügyben nem vagyok kompetens, a névváltoztatás viszont, Sándorról Dumbledore-ra tökéletes lenne. Dumbledore óangol nyelven annyit jelent: dongó. És Sanyi bácsi folyamatos és szakaszonként ismétlődő zümmögése egyszerre volt idegesítő és andalító. Sanyi bácsi szerette a hagymalekvárt, de nem állhatta a tokaji aszút. Hát ennyi, egy újabb csokorra való használhatatlan információ, pusztán élvezeti célokra.

Caitlin Moran valószínűleg az én helyemen ül a Times-ban. Szatirikus, ironikus és cinikus egyszerre, és hitt a legendás mondatok erejében. Tudod, csak úgy megjelensz egy kritikusokkal tömött helyen, mondasz valami legendásat és a következő években téged idéznek a Wikipédián. Se neki és se nekem nem jutott eszünkbe, hogy valaha is fel kéne találni önmagunkat. Van nekünk egy gyűjteményünk. Legendás szavak, legendás mondatokhoz: karmazsin és bíbor, bóbita és lencsilány, bűbáj és bálnaháj, vízi lencse, békanyál, üvegplafon, láthatár...

Jenny- barátnőm, a pingvin – azt mondja, az időzítéssel lesz a baj. Azzal, hogy nincs. Nincs íróidőm, és egyébként is, csukjam már be a hűtőajtót, mert bejön a hideg.

Dan Brown és Murakami egyaránt hajnali négykor írnak. Kell, hogy legyen egy hajnali írósáv, ahol megjelenik egy Murakami féle teljesen pinkbe öltözött kövérkés kamaszlány és hurkáinak erotikus rezonanciája ihlettel tölti meg a kávézaccos pirkadatot.

Jenny és én azonban nem hiszünk a hajnalokban. Ha a legendák hajnali négykor születnek, akkor én halandóként múlok el a történelemből.

Ha azonban a Murakami vonalon maradok, hamarosan nyitok egy bárt és elnevezem Petykó Macskának. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan csalogassak be jazzkedvelő japán fiatalokat és amerikai katonákat. Talán elég lesz hozzá egy legendás mondat!

Ping-szving

"Volt egy barátnőm, egy pingvin. Jenny volt a neve. Nagyon kedves lány volt. Egyszer fejest ugrott az életbe, mert összetévesztette a Csendes-óceánnal."

Jenny álmosan nyitotta ki a frizsider ajtót, szétrántotta a függönyöket, belemeredt az esőbe és elsírta magát. Depresszió. Öndiagnózis és elméleti kuruzslásban jeles. Ám Jenny nem tudta mi az a depresszió. Olvasott róla, ugyanúgy mint az anorexiáról, és titokban, távol az összehúzott szemöldökű szociális konvencióktól irigyelte az étkezési zavarokkal küzdő, flamingótestű képződményeket. Nem értette, az ő dereka körül miért nem akar leereszteni az úszógumi és bekapott egy algától zsíros heringet. Nyelte a halat, annak ellenére, hogy szerinte büdös és ízetlen, de hát ‚fine dining‘ és omega zsírsavak írják az étlapot. Emlékszem amikor, Jenny gasztronómiai önkívületében maga filézett ki egy tengeri sügért. Az üveges tekintet, ami rá meredt, miközben a kopoltyúba mélyesztette az ujját és a gerinc nagyot roppant. Citromlében főzte, a’la ceviche és konfitált édesköménnyel tálalta. Semmivel sem nyújtott lehengerlőbb íz élményt mint egy ecetes uborkasaláta. Jenny őszinte lány volt, és tudta, egy bolognai a tengerfenékbe taposná ezt a felfuvalkodott sügért, de a pingvinek nem esznek marhát.

Jenny a Larousse lexikon alapos ismerete ellenére sem értette a depressziót. Testsúlyát egyik talpáról a másikra helyezve himbálózott a tükörben. Tollának fénylő feketéje megfakult és a fehér beporosodott. Apró, suta mozdulatokkal próbálta meglevegőztetni a valaha volt tollkoronát. És ott, funkciójukat vesztett apró szárnyai kavarodásában a fekete és fehér összekuszálódott és ott állt Jenny: a szürke pingvin. Jenny, a szürke pingvin megrémült és magára rántotta a frizsider ajtót.

A vörös fejű, fehér hasú rozmár annyit mondott SAD, miközben makréla után kutatva félretolta Jennyt és a jégkockákat. Seasonal Affective Disorder, amiből Jenny csak annyit értett: Hiányzik a napfény íze!

(részlet: Jenny, Eszenyi Enikő önálló estje)

Füst

 Cigarettázom az árokparton.

Húsz fillér az összvagyonom.,

de az egész Föld a hamutartóm.

(Weöres Sándor) 

limeunhee itt

In memoriam kamaszkor

Csak potyogtak a könnyeim. Mint aki elveszett. Kiraboltak. Levegő után kapkodtam és nevetni próbáltam. Magamon.

-          Szamár.  – mondtam magamnak, görcsbe rándult, ráncos mutatóujjammal fenyegetve a légüressé vált teret – A nosztalgia nem a farzsebedben lakik. „Ez egy szék, ez egy ház, ebben ülhetsz tovább.”

16 voltam. A kollégiumi kimenő tízkor véget ért. Éjszaka volt és én futólépésben szeltem át két országhatárt. „Add ide a csöpp kis szádat…” visszhangzott a Dunán. És én akkor semmit sem szerettem volna jobban.

… az élet kinevet…

Aztán voltunk szerelmesek, és voltunk szutykos részegek, és aztán voltunk én és a tesóm…és volt süti és finomság, na meg bambi és mennyország. És volt olcsó tornacipőm, és turkálós pólóm és úgy köszöntem „Jó reggelt kívánok!”

… az élet kinevet…

Én már márkás cipőben járok és körülöttem senki sem érti mit jelent a „Jó reggelt kívánok!“.

… az élet kinevet…

-          Szamár. - mondtam magamnak, görcsbe rándult, ráncos mutatóujjammal fenyegetve a légüressé vált teret – Minek gyászolod, ami már sosem lehet.

... az élet kinevet...

Örök hála Cipőnek, aki miatt hullának sminkelve, agyonmosott pólóban is nagyon zsír tinédzsernek éreztem magam.

... és mindenki nevet...

A Brit Nemzeti Vasút, avagy British National Rail

Csak hogy tisztán lássunk így az elején. Az angol vasút Európa egyik legdrágább vasúthálózata, és ezt az általános megállapítást is magasan veri a London-Bristol vasútvonal tarifája. Mit ad Isten, pont ez az, ami nekem kell. Sajnos ló már nem igen akad, mivel mindet feldolgoztuk hamburgerbe, így marad a vonat.

Az árak megbokrosodásának oka pedig - mint mindig – a vasútvonal örökös, sosem lankadó energiájú bővítési hulláma, szakasza, érája, évtizede, évszázada. Ezt leplezetlenül te fizeted, mintha a vasút egy non-profit, közhasznú alapítvány lenne. De jogos! Legyen vasútállomás minden csipkebokorban.

Persze nemcsak épülünk, de szépülünk is. Rengeteg vonatjegy ára simítja ránctalanra a vasút profi arculatát. A szolgáltatások minőségét emeli a személyzet egyértelmű egészségügyi és kommunikációs képzése. Én tudom, jó kezekben vagyok!

Bristol vonatállomás, hangosbemondó, erős bristoli akcentussal dörgő férfihang:

„Ne etessék a galambokat! Az 5-ös platformon, ne etessék a galambokat. Koszosak! Le kéne őket lőni! Nem az embereket! A galambokat! Még egyszer mondom, ne etessétek a galambokat!“

Pánikra semmi ok, csak galambokra lövünk. Meg esetleg arra, aki konspirál.

A múlt éjjel egy dokumentumfilmet néztem a vasútról. Ezt nem tudom szebben leírni, sem jobb fényben feltüntetni. Igen, az életem olyan mélységekbe süllyedt, ahol éjjelente dokumentumfilmeket nézek. A vasútról.

Dan 23 éves. Imádja a munkáját. Nem tud elképzelni más karriert. A pontos munkaköri leírását elfelejtettem. Ebben a pillanatban épp autóba pattan és a helyszínre siet. A vonatvezető jelentette a tetemet. Egy zacskóval a kezén átkutatja az áldozatot és végre azonosítani tudja a hullát. A család értesítése a legmegrázóbb feladat. De Rony egy hetes szüntelen keresés után végre hazatalál. Még látjuk Dant, ahogy egy merevre fagyott, megcsonkított, jobb napokat látott kutyatetemet a kerítésnek támaszt, hogy aztán csinos narancsszínű szemeteszsákba csomagolva visszavigye a gazdájának.

Örülök, hogy útiköltségem jelentős százalékával támogatni tudom Dan karrierterveit és Rony gyászoló családját azon vágyukban, hogy Rony oszladozó tetemét maguk öblíthessék le a klotyón. 

Felirat hozzáadása

Kincs olcsón eladó!

Én gyűjtögető vagyok. Az a fajta, aki százszor átrendezi a gyűjteményét, dobozokba rakja, felcímkézi, dédelgeti, aztán kidobja. Főleg azért, mert a bennem élő több tucatnyi személyiségek képzeletbeli listáján előkelőbb helyen vagyok én - mint OCD-s elmebeteg, mint én ‚aka‘ gyűjtögető rövidszőrű rágcsáló.

Vannak pillanatok azonban, amikor a birtoklási vágy erősebb, mint a racionalitásba kapaszkodó karom. Ennek áltálában egyik oka az ár-érték arány eltolódása az „ócsó“ irányába. Tévedés ne essék: a csak olcsó, az nem kielégítő. Két könnyen sebezhető gyengepontom van: designer és shabby chic.

A designer szerintem a modern kor kézművességének felkapott megfelelője. Tiszta formák és színek, drága alapanyagok jól átgondolt rendszere. Sajnos ezekből csak keveset halmoz fel a magamfajta.

A shabby chic pedig nem más, mint a régmúlt megsárgult designere. Shabby chic-ből pedig főleg azért nem halmozunk, mert túlzottan feminin. De... mert ‚de‘ az mindig szerepel a képletben. De a shabby és az olcsó gyakran jár együtt. Főleg charity shop-okban. *

Így tesz szert az ember parányi, zöld színű lyukasztóra...

Jól nem látod: 75 penny! Vigyél haza!

És kézzel horgolt csipke párnákra 3 fonttért

 És kézzel horgolt csipke terítőkre, amit aztán minden lelkiismeret furdalás nélkül kézzel festett porcelánba gyömöszölhetünk.

utána-előtte

 

És méretes patikai üvegekre... mert a méret az számít, ha nem csak arzénnal főz az ember. 

És ha arzénnal... akkor is jó ha van elég!

*Charity shop – mint nálunk a second hand, azzal a jelentős különbséggel, hogy itt az emberek jótékonyságból ajánlják fel megunt tárgyaikat, sok esetben értékes régiségeket, és az eladásukból befolyt összeg jótékonysági célt szolgál. Például az én csipkepárnám árából afrikai gyerekek koccintanak majd.

Valentin nap hátlapjára

Jakov Belinszkij

Szeretlek

Elrejteném e szót:
Szeretlek,
hét lakat alá,
árok mélyére,
tornyok tövébe,
hidak alá.

Őrizném ezt a
szót,
mint hadiraktárban
őrzik a
robbanóanyagot,
gránátot, légelhárító
lövedéket.

Másoknak is
megparancsolnám
ennek a
szónak az
őrizetét.

Hogy aztán egyszer,
évek múltán,
mint a hírhozó,
az áldott,
a hírt,
egyedül
Neked
csendesen
elrebegjem.