Gyors jelmagyarázat. A mirelit ezentúl egy-egy felolvasztott történetet jelöl. Morzsolgatom au-pair életem jégbe zárt emlékeit. Ezzel már senkit sem lepek meg. Az aktualitás régen nem szerepel a kínálatomban. Megnyugtatásul: én is azzal a bizonyos ripsz-ropsz Iglo technikával dolgozom. Minden történet ropogós és vitamindús marad!
A Holland lagúnákban járunk. Tengervíznek semmi nyoma, csak a belvíz mindenütt, de mégis buborékszerű, súlytalanul lebegő mindennapok járják. Bikini-fenék. Nem, ez mégsem lesz jó. Azon kívül, hogy „planktonarcú” plagizálás, még csak nem is találó így télvíz idején. Vacogó-dagadó – ha ragaszkodunk az eredeti „fenék koncepcióhoz” – szóval Vacogó-dagadó város au-pair főhadiszállása a Rozsdás Rákolló, ami inkább téglatest, mint rákolló alakú, de rozsdásnak, minden kétséget kizáróan rozsdás. Ennyit az építészetről.
A Rozsdás Rákolló megfakult kékségének átmeneti ura, SpongyaSys, azaz Sysy a szivacs. Szereti a herkentyűburgert, de csak a Sonja Bakker félét, mert az a fehér-holló-szerű, kövér hollandot is angolnává redukálja. Szabadidejében medúzára vadászik az elöltöltős mosógép pergődobos mélységében.
Legjobb cimborája a tunyácska rózsaszín tengericsillag. A felhajtóerő mindig a szilárd aljzat felett lebegteti. Sosem tudhatod, most épp szárnyal vagy zuhan. Ez lennék én, öt karról ábrándozva. Szeretem a herkentyűburgert, de csak a herkentyű-menteset, és Sysyvel a legeslegkedvencebb időtöltésünk a buborékfújás. A szappanos víz egy vérré vált az ereinkben.
A kövér, hájas és veszélyes bubor-rákok (az elírásokból születnek a legnagyszerűbb ötletek) lekaratézása azonban nem könnyű feladat. Ezért boot camp-elünk. Jó, velem csak egyszer esett meg ez a „vadcamping“, azon a bizonyos hosszú hétvégén, annak is csütörtöki előestéjén. Larry Languszta, a sportos, kigyúrt, mégis elfedhetetlenül túlkoros edző vezetett be minket a „sicihuci-harakiri“ avagy a tigrisugrással kombinált lórúgás rejtelmeibe. Az aranyszabály itt is működik: ha idegen nyelvet beszélsz, megkapod a marslakó státuszt, de ha azt nem is, egy kis extra figyelem mindenképp jár.
Másnap. A holland mozi az nem az az egyszerű műfaj, úgy is mondhatnám, a Veszélyes Vödör – de ők csak Pathénak hívják… on-line jegyfoglalás, hitelkártya, nyomtatás, kódolvasós jegyautomata, amitől aztán varázsütésre megkapod a nagybetűs Jegyet, hogy újabb húsz méter megtétele után elvegyék tőled. Még jó, hogy van nekünk egy… és most egyetlen szereplőt sem találok hitelesnek a kockanadrág baráti köréből. Mert Rák Úrnak mégsem hívhatom az au-pair ügynökök koronázatlan Miss Hollandját. Ha pedig valamilyen rejtelmes oknál fogva Pletyka Potykának hívnám, örökre rejtőzködnöm kellene a „skype zölden villogó ege” alatt. Így maradunk név nélkül. De bejutottunk. És az előző napi kommandós kiképzésnek köszönhetően, még két doboz Pringelst is becsempésztem. Amit aztán két okból nem ettünk meg:
1. Miután láttad a diákvirslivé aszott Angelinát a szexi, elragadó, pupillatágító Johnny oldalán, megfogadod, hogy soha többet nem csúszhat le szerves anyag a nyelőcsöveden.
2. Miután én vettem a Pringelst, az egyik ecetes volt, a másik pedig lángoló chilis, és a kettő kombinációja után, ha a derekad nem is, de a szád már nagyon Jolie volt.
Mentőcsónakká puffadt ajkakkal hallgattuk az egyetlen, még beszédre képes „tengeri csikó” levezető történeteit. És elfogott a féltékenység. Mert én is be akarom utazni Törökországot a húgommal az anyósülésen, én is a magam ura akarok lenni, átszáguldani Amerikán, nem tudni hová mész és hol ébredsz fel, aztán megismerni a szerelmet az utolsó napon, megunni Miamit, csalódni és felállni a semmiből, gyűrűt kapni egy stockholmi étterem teraszán, és kétgyerekes anyaként álmodozó fruskák gondolatait kuszálni csomósodásig.
