Termésbóbiták

Most jó lenne csak kifeküdni a fűre és hagyni, hogy az októberi nap bizsergesse ezeket a fagyott, halott ujjakat. De nem lehet, mert megesznek a meztelen csigák. Meztelen csigák és kutyaszar. Ahonnan én jövök, ott nem kell kerülgetni a kutyagumit. Helyenként lócitrom, de azt meg ki ne venné észre?

Inspirációra van szükségem! Pitypang a pázsiton. Vagy éppen csak a sárgája. De kék van. Itt áll előttem. A reggel még ropogósra vasalt kék ingjében és a kevésbé hízelgő szürke mackóban. Az arcán egy vályú nagyságú keverőtál. A hirtelenjében összedobott cookie tésztát lefetyeli. Másodpercek alatt kiderül, a kalóriaszegény cukor kétszer olyan édes. Hát itt a pitypang. De hol a sárgája?

Már egy éve élek itt, ebben a lassú, lassú valóságban. Hinni kezdtem az elektromos fogkefében és Puy lencsét vacsorázunk (ami megtévesztésig hasonlít a zöldhöz, de kétszeres ára mégis erőteljes „puy“ aromát kölcsönöz neki). A nyakamon a kötelező évfordulós ékszer. Gyermekláncfű eszterlánc. Lesz-e belőled pitypang? Gömbölyödsz-e, mint sárga inspiráció?

Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

(Karinthy)

http://sandornagytunde.blogspot.co.uk/2012/04/pitypang.html

Gondolatok a turmixgépből

Miután befejeztem a vasalást, mosást és a gyilkos rákok főzését, itt vagyok. A gyilkos rákok ellenére is. A változatosság kedvéért chili helyett most Cayenne-i borsot grilleztem, ami tulajdonképpen paprika, így a változatosság elmaradt. Csak a könnyünk csurgott miközben nyeltük – én nemzeti öntudattal, Rob meg tesztoszteronnal. Írjak, vagy azt nézzem, hogy készül a viking specialitás, a rohadt cápa?

Pisztácia. Egy marék a fiók alján. Magamba dobálom, meg a kutyás papucsomba a piros szívorral. Tizenévesen csak évente egyszer ettem. Nem kutyát, pisztáciát. Minden sítúrán, a hideg szőnyegen ülve, vak sötétben. Valahogy az éjszaka misztériuma illet a sós ropogáshoz. Közben pajzán dolgokon kuncogtunk és azt hittük, mi aztán igazi rossz lányok vagyunk. Az éjszakában, titokban, de ilyenek a csendes forradalmak.

Nosztalgia. Az érzés, amely kedvesen dörgöli a tudatodba, hogy mekkora idióta voltál.

Ma azt hittem, elveszett a tükörképem. Úgy éreztem magam, mint egy Murakami hős. Én és én kettéváltunk. Én a mosdó fölé hajol és megberregteti elektromos fogkeféjét. Én eltűnik a reggeli zuhanygőzben. Gomolygó fehérség a sík üvegen. Ez lennék én.

...szív orral

Bel- és külsérelmi nyomok

Bárcsak azt mondhatnám sok behoznivalóm van. De nincs. Voltam depressziós és Szabó Magdával együtt gyászoltam magam. Igen, még mindig Liber Mortis. 638 oldal. De két naplóbejegyzés között meg kell várnod, hogy behegedjenek a csuklódon ejtetett sebek. Rob csak a depressziós könyvnek hívja, és bociszemei aggodalmas cikázással kutatják az arcom miközben olvasok. „... a boldogság az élet üzemzavara; áramszünet.“ (Szabó M.: Liber Mortis)

De mi „Dialógust élünk, a föld legszebb, legalázatosabb dialógusát.“ Így minden nedvesre olvasott oldal után értelmetlen kérdéseket teszek fel, hangos szippantásokkal helyezve nyomatékot a HA feltételes módra. És ezekre a kérdésekre nemcsak helyes válasz, de válasz sincs egyáltalán.

És ha már a sebeknél tartunk, aggaszt ez a szemölcs is. Szemölcsök. Mert mára már egy teljes  kis szemölcscsalád gazdája vagyok, hála a gondos ápolásnak, pepecselésnek és reszelgetésnek. Mint kiderült az ollóval való döfködés nem volt annyira jó ötlet. A mindent tudó magyar online orvosi enciklopédia azonban azt mondja, kár minden erőfeszítésért, bőrgyógyászhoz kell menni. Az olimpiai megnyitó ünnepségen görkorcsolyás nővérek által képviseltetett NHS, avagy Nemzeti Egészségügyi Szolgálat recepcióján keresztüljutni egy minimum nyílt törés vagy leszakadt végtag nélkül szinte lehetetlen. Ezzel csak érzékeltetni akartam, hogy egy szemölcs az NHS Richter-skáláján aligha fog pontot. De több szemölcs... gondoltam én.

A recepciós, mint Dante révésze, Phlegias – kulcsfontosságú! Egy online nővéri konzultáció után azt tanácsolja, menjek haza, majd elmúlik magától. Én nem szeretek akadályoskodni, de:

1. Már egy éve megvan, és a gazdasági válság ellenére is burjánzani látszik.

2. Még senki rá sem nézett az ujjamra. Lehetne ott akár egy fejlődésnek indult hatodik ujj vagy Afrikában felcsippentett kolera...

3. Mentálhigiénés állapotomból egyenesen következik: igencsak be vagyok sz_rva!

Végül kiharcolok egy 45 másodperces nővéri konzultációt, melynek során a következő orvosi szakvélemény hangzik el: Tartsam letakarva és hagyjam, hogy kirohadjon magától!

Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Megyek, meglékeltetem a koponyám és a kibuggyanó agyvízzel benedvesített gyolcsot ragasztószalagozok az ujjamra, ‘oszt uccu neki, hagy rohadjon!

Kertek alatt kislibáim...

Ha benyálazod az ujjad és egy kecses mozdulattal a magasba emeled, a fuvallatszerű hűvösség a belőlem süvítő lumpság elhaló ereje. Mindenen érezhető, a főztömön, az írásomon, a leheletemen.

Talán az idő az oka. Biztosan az idő. Ez a fajta szürke nedvesség csak a csigáknak kedvez. A bátrabbak már ledobták házaikat is és meztelenül róják az utakat. Nagyokat cuppannak a gumicsizma alatt.

Tegnap 12 órán át nem esett. Elmerészkedtünk egész Biddestone-ig. Lestük a kilátást. Itt egy ügyes írói fordulattal elmélázok egy kicsit és elmondom, az angolok két dolgot méltányolnak mindennél jobban: a kilátást és az ezt megakadályozó kerítést. Van alacsony sövény, magas sövény, fasor, cement (vagy más kötőanyag) nélkül rakott százéves palakerítés... ez a bizonyos palakerítés, amely ott fut minden korosabb országúttal párhuzamban, apám egy hetes angliai tartózkodásának szellemi csomópontja lett. A kérdés, honnan hordták hozzá a követ, olyan erővel szegeződött elméjének, mintha megválaszolása magában rejtené az egész szigetország, de legalábbis Anglia minden angolságának szaftját és zamatát. A kérdés máig ott lebeg az esőáztatta szürkeségben... 

Nem látom a kilátást!

Várom a matracembert és az esőt bámulom. "Egy szép napon eleredt az eső és nem állt el négy hónapon keresztül. Elárasztott minket mindenféle eső, ami csak van. Aprószemű, szurkálós eső, nagy, vastagon ömlő, oldalról zuhogó eső, és néha meg úgy nézett ki, hogy alulról esik az eső fölfelé.”  

Matrac ügyben sem tudom, hogy állunk. Van rugós meg memóriaszivacsos. Nem kell egyik sem, így mindkettő lesz. De az összecsavart matracok fóliába bugyolált látványától valahogy mindig megrendül a bizalmam. És hogyan szabadulunk meg az előzőtől? Javasoltam Robnak adjuk egy hajléktalannak, de szerinte az nem igazán lenne praktikus... hónod alatt egy king size rugós matraccal.

De természetesen, most is túlzok. Vannak napok, amikor nem esik. És néha ezeken a napokon nem dolgozom. Ez azonban már valóban ritka. Ha azonban mégis megesik a délibábszerű hétköznapi csoda, akkor is előre váltott jegyünk van a szezon legsötétebb „denevéremberes“ filmjére. C’la vie... Csak úgy javulhat a helyzet, ha előtte romlik (best of Batman).

Most azonban eshet, hiszen 5 keréken száguld az Olimpia, Őfelsége ejtőernyőből ugrik, Mr. Bean döngeti a háttérzenét, és senkit sem kímél az angol humor. Női súlyemelés clean & jerk. A német megijeszt. Kicsi tömött kocka piros masnival a hajában. Keresem a szót. Bizarr (mint kiderült két r-rel)!  Nagyokat sikkant, toporog a padlón.

Zoe a brittek 18 éves üdvöskéje. 116 kilót lenget a feje fölött. Hm, magamba tömök még egy Doritot (csak hogy elég legyen az energia) és lecipelem a szemetet. 

Hajrá Magyarország! Hajrá Szlovákia! Hajrá GB! Hajrá Én!

Kézzel készült valóságok

Megint egy szabadnap. Éhes vagyok. A konzervleves után is. Ittam rá fekete teát. Annak ellenére, hogy tudom, csak felkorbácsolja az emésztőnedveket. Esik. Én melegítőben. A vonal túlsó oldalán a húgom szúnyogcsípéstől babos lábai. Melege van. Vajon tudja, hogy én éhes vagyok? Közben egy évvel öregebb lettem. Csak így a margón, csendesen. Öregebb és bölcsebb. Vagy csak zavarodottabb. Élő kérdőjel.

Melegítős, kócos nap

A minap egy órát ücsörögtem egy antikvárium bőr kanapéján üveges szemmel bámulva két szekretert. Mellettem három degeszre tömött zizegős zacsi az olvadozó bevásárlással. Végre lejárt Rob munkaideje, rohanhatott hozzám, hogy tudtomra adja, neki melyik is tetszene. Így én azon nyomban a másik mellett dönthettem. Furcsa ez a pszichológia. De azokba a lábakba szerettem bele... apró karmok markolják a testközépen elmetszett gömböket.

Egy otthon töltött hét után megint minden idegen. Az eső hidegebb és magányosabbak az egyedül töltött napok. Szélsebesen emésztem az otthonról hozott zamatos irodalmat. A magyar gondolatoktól megzavart angolsággal állapítom meg: új huzat kell a kihúzható kanapéra. Hosszasan kardozom a másfél méteres lakástextil rudakkal. Rakosgatom egymásra a rétegeket, simogatom, szagolgatom. Az elárusítók már nem figyelnek rám. Nem is várom el. Az egyik most van túl egy szakításon. És amennyire elbeszéléséből kiderült, jól is tette.

Új kanapé! Letelepedni tilos!

Párhuzamos valóság. Az otthoni, a sosem változó konstans. És a mindig változó, a hiányos, a tiszta lapok fehérségének nyugalmával megzavaró jelen.

Évek óta nem fogtam ceruzát. De ma a nedves szürkeségben farkasszemet néztem a fehér papírral. Egy A2-es vastag, puha akvarell lappal. Csak ceruzával és csak a sarkába...

Alakulok. Lassan épül a párhuzamos én. Handmade with love!

A matató ménkű és más égi jelenségek

Már ezer éve hazaértünk Marrakeshből, de én még mindig erről írok. Ennek két oka van:

1. Mert blogbejegyzéseim olyanok, mint a matató ménkű: „ ...alapvetően egy fénylő, változatos alakú, de … lassú mozgású … földközeli objektum. Létezése önmaga is hosszú ideig vita tárgyát képezte, mibenlétének és keletkezésének körülményei egyelőre még nem tisztázottak. Kutatását nehezíti, hogy laboratóriumi körülmények között való előállítása nem megoldott…”

2. Jobb téma azóta sem akadt, hiszen itt azóta is rendíthetetlenül esik. Szabadnapjainkon építjük a bárkát és tereljük össze az arra érdemes állatfajtákat (főleg szalonnadisznót és nagymellű csibéket).

Viszont mint minden, a puputeve nyargalászás is véget ér egyszer. A bélmozgásunk azóta rendeződött, a földbe mélyesztett csempézett lyukak pedig csak a leghorrorisztikusabb rémálmaimban kísértenek.

Büszkén hordom a kecskebőr táskám. Sokat alkudtam érte. Férfias küzdelem volt a souk labirintusban. Rob izzadó tenyérrel állt mellettem, nem tudta merre menekülhetnénk a szűk, araboktól hemzsegő útvesztőkben. Az egyik bazárból udvariasan ki is penderítettek. Pedig ritkán engednek el turistát némi készpénz kialkudása nélkül. Hiszem, hogy az egész napos szuvenírvadászat során többször is megátkoztak. Ennélfogva még óvatosabban kerülgettem a dilis kígyóbűvölőket és a transzvesztita hennafestőket. 

Souk avagy Marrakesh high street

 Fáradtan dőltünk végig a tetőteraszon. A tűpettyes eget bámultuk és egy-egy hullócsillag láttán azt kívántuk, bárcsak lenne borunk. Én azt is kívántam, hogy jobban értsünk a csillagképekhez, mert okoskodásunk eredményeként Uránusz fején egy ló kötött ki. Talán ezt jobban át kéne gondolni! Vagy csak hagyni kéne az egészet úgy, ahogy van, Afrika illatú, romantikus nyáresti emléknek. 

Mellah – zsidó piac Marrakeshben

Miután „becszóra“ megígértük Észak-Afrika amatőr böffentőbajnokának, hogy semmi esetre sem követjük a négyzet alakú kopár légtérben, elbolyongtunk egy órát a romok között.

A minbárról kiderült, az egy faragott imalépcsőt takar, egy fehérre meszelt kis szobában, melyet két őr őriz, nehogy eltolja valaki a pár méter magas építményt. Kicsit elméláztam, hogy magyaráznám meg a vámon... Szóval elbolyongtunk, kerülgetve a rühes macskákat (Rob szerint csak kicsit kopottak), az üres medencéket és az üres medencékbe ugráló dilis franciákat. 

Az ott nem "mi" vagyunk

 Átverekedtük magunkat a csacsicsúcsforgalmon és a lámpások terére, a Place des Ferblantiers-re érkezünk. Apró tér. A közepén jobb napokat látott mozaik szökőkút amatőr berber falfirkával.

Place des Ferblantiers - a lámpások tere (?)

   Ez a lámpakészítők gyülekezőhelye. Én azonban képtelen vagyok meggyőzni Robot, hogy simán belefér a csillár a kézipoggyászba. Éhesek vagyunk. Nem megint... még mindig. Most azonban lehalkítom az autentikus élményre vágyó belső hangot és a retkes műanyag székek helyet bekocogok az útikönyvekben alkoholmérési engedélyéről híres Kosybar-ba.

Kosybar

 Van itt minden, ami Marokkó, csak nyugati formában tálalva. Megijeszt a sekélyességem, de gyorsan elhessegetem az érzést és élvezem a tetőteraszt, a kanapét, a kávémat (csészéből!). A menü túl európai. Még mindig nem adtuk fel, hogy akklimatizálódunk a helyi gasztronómiához.

Happy Birthday R!!!

 Elrángatom Robot a „Mellah“, a zsidó piac bizonytalan irányába. Dereng valami az átnyálazott internetes útibeszámolókból, ételről és főzőtanfolyamokról, amelyeknek diákjai ide járnak, csapatostul. A képzeletemben nagy, megrakott asztalok állnak, szivárványszínű gyümölcsökkel, friss hallal, ismeretlen fűszerek magasra megpakolt zsákjaival. A Mellah egy fallal körülvett zsidó negyed. Város a városban. Miért gondoltam azt, hogy megtalálni egyértelmű lesz? Aztán mint mindenütt, itt is rám pisszent egy srác. És mi követjük őt, szűk sikátorokban és én egyre erősebben szorítom Rob kezét, mert az utcák tovább szűkülnek és szürkülnek, az arcok egyre ismeretlenebbek és ez már egy cseppet sem hasonlít az arab nyüzsgéshez. Földön kuporgó alakok fürge tekintete kísér és az utcán játszó koszos gyerekek csatlakoznak hozzánk. Aztán megérkezünk egy kissé tágasabb utcába, itt-ott rongyos napellenzők jelzik, hogy ez itt az üzlet helye. 

BB, avagy boldog balek

 Egy európaiként öltözött, húszas éveiben járó srác köszönt jó angolsággal. Beinvitál a boltjába. Kétszer két méter, faltól falig üvegek. Leülök egy szövött szőnyeggel letakart padra és azon tűnődöm, hogy a fenébe jutok ki innen. Kiderül ma nincs zsidó piac (sabbath van). Van helyette azonban berber. Hosszan káromkodom magamban, mert tudom, most hosszú alkudozás következik. De a fiatal barna bőrű srác olvas a gondolataiban. Teával kínál és azt mondja ingyen van. Mesél fűszerekről és a sivatagról. Sorra nyitogatja az apró üvegcséket. Mi pedig úgy érezzük, végre ráleltünk az igazi Marokkóra. Egyszerű, jóravaló emberek, nagy tudással és őszinte életszemlélettel. Két zacskó teával, egy szagos parfümtömbbel, ajándék berber szájrúzzsal, és mentolkristályokkal távozunk. Mindezért közel harminc fontot hagyunk ott. Rob boldog, én meg arra gondolok, milyen ügyes ez a kis piszok! Eszembe jut Elias Canetti.

„A lélekvándorlásra gondoltam. Talán, mondtam magamban, minden ember lelkének zsidóvá kell változnia egyszer.”