H, mint hétvéginagypofáraesés

Mikor ajándékba kaptuk az ingyen Jon Bon Jovi koncertjegyeket, nem hittünk a szemünknek. Villódzó fények, veled együtt hullámzó tömeg, hamisan dalolászó, fellelkesült csápolóktól túlzsúfolt emlékképek pörögtek a fejemben. Ha neked is ez a képzettársítás tölti ki az erre kapacitált neuronállományt, akkor most engedj meg egy gyors frissítést, és hagy töltsem fel a holland vérmérséklet című fájlt. Nem foglal túl sok helyet…

A holland vérmérséklet langyos. Langyosabb a langyosnál. Olyan, mint az időjárásuk. Télen-nyáron nedves, és a hőmérő higanyszála csak egy adott intervallum között rugózik. Mit várhatsz olyan emberektől, akik 25 fokban, csak ventillátorral képesek aludni?

A jegyek kalandos úton jutottak hozzánk. Ryan hostajinak barátainak szomszédai nyerték, egy bank szerencsejáték sorsolásán. És már miért is mennének el egy egész napos koncertsorozatra, a hágai tengerpartra, ahol még az utazás költsége sem téged terhel? Így a jegyek vándoroltak kézről-kézre, mígnem a megfelelő zsebekben landoltak. Hoppá, csak landoltak volna, ha nem késsük le a határidőt. Ez amolyan aktiválási záradék. Igen, ezt a szópárt én alkottam. Annyit jelent, hogy betelefonálsz, és szépen bemondod a neved… adott határidőn belül. Szóval jegyek elúsztak, mi meg utánuk. Az 50 centes percdíj ellenére tárcsáztuk az egyetlen hívható számot, és röpke fél óra után, sikerült megnyomni a helyes gombot, hogy vérkeringéssel rendelkező munkatárssal beszéljünk. Egy könnyfakasztó történet után, amiért valószínűleg esélyesek vagyunk az Oscar jelölésre, azt hittük révbe értünk. Mindössze egy név és egy postacím választott el minket, a ropogós belépőktől. De te jószagú rekettyebokor! Ez volt a valaha mért leghosszabb telefonbeszélgetés, amelyben mindössze egy név, és egy cím hangzott el. Egy amerikai és egy holland gladiátorharca a betűzés útvesztőjében. R, mint rakétakilövő-állomás, Y, mint öööööööö (osztatlan hangcsomók hosszú sora, mígnem megegyeztek egy sima Y-ban), A, mint „aztakutyamegamacska”. Körülbelül hasonló intellektuális magasságokig jutottak, és miközben a könnyeimet nyeltem a röhögéstől, és azon imádkoztam, csak az én nevemet ne keljen kibetűzni, mert a csaj bedobja a törölközőt. 

A koncert előtt két nappal, már meg is kaptuk a vaskos borítékot a jegyekkel és a programmal. Bon Jovi koncert délután 5 órakor! Hát ez sem az a történet, amire vodkával lehetne erősíteni. Emlékképekből a villódzó fények sor tehát törölve. A többi „no name” sztárocska délután egytől szórakoztatta a nagyérdeműt. Babazsúr az üveghegyen túli ország konszolidált lakóinak, ahol a kurtafarkú malac is csak engedéllyel túr. Így mi az öreg rocker matinéjáig inkább a forró tengerpartot és a hideg tengert választottuk. Talpad alatt a perzselő homok, orrodban a sós illat, füledben az állandó morajlás, és itt-ott a szomszéd csapat röplabdája.

Az események előtt sokat rágódtam azon, hogyan mesélek majd újra az eszeveszett hétvégéről, anélkül, hogy amatőr alkoholista, vagy party-gepárd képében tetszelegnék. De a koncertre telepített, rajongóknak álcázott angolnák megoldották a dilemmát. Mi a baj ezekkel az emberekkel? A dalok jól szóltak, az öreg még mindig szexi, tengerpart, forróság, hideg sör, és a végeredmény mégis egy kissé emelkedettebb hangulatú nyugdíjas bálra emlékeztetett. 

A mellékvesénkben felhalmozódott, kitörésre kész adrenalinnal érkeztünk vissza Zwolléba. Szóba elegyedtünk a kerékpár-parkoló loboncos őrével. Valamiért az emberek extra érdeklődést mutatnak irányunkban. Tudni akarják honnan jöttünk, mit csinálunk, merre tartunk, mi történt a nagyanyám aranyfogával és programokat ajánlanak, csak úgy mellékesen. A biciklis pompontól kapott, papírzsebkendőre rajzolt térképpel indultunk táncolni az éjszakába. A doktor nevű kínzókamra dj-je egy 20 éves forma leányka, az anyukája laptopjával. Mihez is hasonlítsam a zenét, amivel késként döfködte a dobhártyánkat. Olyan, mint a magyar popipar „kicsi gesztenyéje”. Nem szól semmiről, nem szól senkinek, táncolni nem lehet rá, és fél perc után, már legszívesebben héjastól nyomnám le az a rohadt gesztenyét Ákosunk torkán. Egy óra hosszat ostorozzuk magunkat, aztán megfutamodunk. Az utcán legalább 10-szer állítanak meg. Fontolóra vesszük, hogy előre nyomtatott önéletrajzokkal kéne hosszabb útra indulnunk. 

Egy-egy „átmulatott” éjszaka után, az utolsó állomás ama mindig zsúfolásig pakolt konyhája. Meleg csokis gabonapehelyre vágyom, egy kis eperrel, és egy hatalmas kávéval. Még mielőtt a nyálam a padlóra fröccsenhetett volna, zaklatottan vettem tudomásul, hogy kizártak. Biztonsági retesz bekattintva, kívülről nem nyitható. Na jó, akkor áttelelünk ryannél. A kanapéről felkapkodott, és nyakunk köré tekert pokrócokkal, két biciklis supermanként hasítottunk át hattemen, hogy kigúvadt szemekkel nyugtázzuk, a másik házból is kizártak. Hajnali négy órakor, egy lópokróccal felszerelkezve vettük birtokba ama kerti kanapéját, és töltöttük el a az első éjszakánkat a csillagos ég alatt. Innen üzenem mindenkinek, madárcsicsergésre ébredni csak akkor romantikus dolog, ha nem kell attól rettegni, hogy a homlokodon csattan a reggeli székletük…

A lánynak, pilótasapkában!

Van egy lány. Azt írja, olvas engem. Önmagában hihetetlen, hogy valaki időt szán rám. Önként! Nem fizetek!

Jersey girl, nevezzük így, mert az amerikai filmek mindig mosolygós, babaszemű „szomszéd lányait“ idézi...tehát jerseyt a főiskoláról ismerem. Intelligens, szép, cserfes és teli pofával tud nevetni. Olyan ember, akinek számít a véleménye. Kezemben a hibásan nyomtatott, zöld diplomámmal, biztos voltam benne, akkor látom utoljára. De ma, budapesttől 50 napnyi járóföldre, epizódszereplővé lépett elő. Üdv a virtuális tanyámon, jersey lány!

Egy átirattal tartozom neked, és talán más elvetemült olvasónak is. Félretolva mindenféle írói csalafintaságot, elhessegetem a balladai homályt a tegnapi kibuggyanásomról.

Álljon itt, feketén-fehéren, tényleg utoljára:

Berúgtunk, mint a csacsik. Szerdától kóma. Pénteken a lányok csatlakoztak. Buli kifulladásig. Másnap zwolleben garázdálkodtunk. Kanálisparti teker-túra, jó hollandusok módjára, kissé megviselten. A lányok feladták a további alkoholos erősítést. Mi sajnos nem. Mit nekünk stoptábla, fekvőrendőr, bele a közepébe! Szombat éjjel új barátokat találtunk. Hattem két legbangább au-paire (mert rajtunk kívül nincs is más), tárt kapukkal várt minden unatkozó 10 és 30 közöttit. Kéjti extrém módon berezelt. Kihívta a rendőrséget. Én meg őt hívtam ki egy párbajra. A zsarukkal nem volt semmi, még a zenét sem kellett lejjebb tekerni, kéjti viszont nagyobb veszélybe került, mint előtte bármikor. Ha nincs ott ryan, ma már ama új parókával lenne gazdagabb. Mindeközben rendeződni látszik a viszonyunk. Legalábbis dolgozunk rajta. Az életem túl rövid, hogy bosszúságokra pazaroljam (és hogy még egy ilyen közhely kiférjen a számon).

Amitől azonban még mindig kilóg a fogsor a számból, az az üzenet jerseytől. És az a pár sor, amit tőletek kapok. Amitől egészen a fenekemig hajlik a lábam, hogy jókorát tudjak az ülepembe rúgni, és összeszedni magam pár sor erejéig. 

Apropó! Akkor ma ünneplünk? Jersey nap van! Arcon csípés, fülcimpa rángatás, nagy ölelés, és éppen hogy csak nem csúsztam át a holnapba!

Az eltűnt idő nyomában II.

Tovább szőném a kissé viseltes halotti leplet. Szeretnék letakarni vele sok mindent, és lezárni a magyarázkodás mindig büdös koporsóját. Lehet, hogy itt-ott majd még kikandikál a tetem, de mindenkinek vannak visszatérő szörnyei. 

Hosszú hiányom a virtuális blogtérből egyszerű okokkal magyarázható. Képtelen voltam az írásra. Nem, nem múzsa gondok. Inkább koordinációs problémák. Utálom leírni, hogy 72 órában szünet nélkül buliztam. Máig köszönő kártyákkal üldözöm az őrangyalom, hogy nem követtem el minden hülyeséget, amire lehetőség adódott. Ugyebár szerdán felkaszaboltuk a magánéleti szálat. Jöhetnek a „barátok“. Amennyiben folytatásos regényként olvassátok a blogot, kéjti nevű szereplőnktől majdnem el kellett búcsúznunk. Habár stílusom könnyednek tűnhet, több mint egy hétnek kellett eltelnie, hogy ezek a sorok megérjenek bennem. Most mesélem el először és utoljára. Nem a történtek miatt nehéz, inkább az egóm szervez kétségbeesett tüntetéseket. Tükörbe nézni és belátni hibáztál, nem nagy érvágás. De bepötyögni ide, és elfogadtatni másokkal… vannak dolgok, amikről egyszerűbb hallgatni. Ezzel azonban prostituálnám mindazt, amiért írni kezdtem. Olyan könnyű felpattanni a hullámokra, ha mások baklövéseit kell meglovagolni. Hát akkor most evickélek a saját pocsolyámban.

Adott egy üres ház, töménytelen mennyiségű alkohol és egy hosszú hétvége. Három lány, egy fiú. Péntek. Rajt-cél győzelem. Már a lányok fogadtatása is feltűnést keltett a mindig csendes hattem utcáin. Ryan szinte hason fekve bámult egy utcai lefolyónyílást, próbálva megértetni velem, a kerek kis lyuk csodáit. Nem értettem meg! A homloklebenyem átmeneti áramszünetet jelentett, és az ideológiával is voltak problémáim. A csajok egyébként nem kispályások. Mindenféle dopping nélkül értek a nyomunkba. Elsőre nem rossz! Persze mint minden nagy lánggal égő buli, éjfélre ez is halott volt. Nem számolnék be részletesen, mert sose tudhatod, mikor téved erre egy elkóborolt anyuka, kíváncsi szerető, pletykára éhes ismerős. 

Hm, a másnaposság is egy amolyan szótári fogalom az életemben. A legelrettentőbb tünetem a gyomorégés. Az sem a vodkától, inkább a narancstól. Konklúzió: több vodka, kevesebb narancs. Azt hiszem, a lányok erről másképp nyilatkoznának. Ezért teljesen érthető, hogy a szelíd szombat mellett döntöttek. Nekünk azonban nincsenek határaink. A könnyebb megértéshez, rögtönzött jellemrajz: nem az a kérdés, hogy hogyan teszem a dolgomat, hanem hogy csinálok-e valamit, vagy sem. Ha belekezdek, tökéletesnek kell lennie. Vagyis minden henger dübörög. Ami a csajoknak a határt jelző csilingelő sorompó volt, nekem csak egy seprűnyél, amin tovább róhatom a boszorkányköröket. És ha ráakadsz egy magadfajta másik őrültre, nincs az a rohamosztag, ami megállíthat. Itt megemlíteném, hogy az összes holland munkaszüneti nap, és ünnepelnivaló a májusi hónapba tömörül. 30 napos majális. Így alakult, hogy felhúzva a „szüleim” legdrágább rongyait, elindultuk felfedezni a vásári forgatagot. Metroszexuálisnak álcázott, visító őrültek, enyhe alkoholos befolyással. Amivel hazatértünk: súlyosabb alkoholos befolyás, egy kék-sárga farkú majom, amit ryan kapott annak örömére, hogy bejelentette meleg, és egy kisebb tömeg, akiket voltunk olyan idióták, meginvitálni egy rögtönzött házibulira. És ez az a pont, ahol az önbecsülésem üvölteni kezd: Tagadj!, Tagadj!, Tagadj! És itt most sok-sok pont. Nem elhallgatok, csak mondjuk úgy, nem az események rögzítésére koncentráltam. Mikor a nappaliba értem, két rendőr társalgott ryannel. Bambán bámultam őket, aztán a megérkező kéjtit, aki feldúltan ecsetelte a házban rá leselkedő veszélyeket. Azt hittem, megkopott az angolom, így szinte szótagolva kérdeztem ryant, mi folyik itt. „ Hey joe, she have just called the police!” A mondat ezer idegpályát aktivizált az agyamban. Hangosan ordítottak a miértek. Miért nem szólt, miért pont a rendőrséget, miért, miért, miért? A válaszoktól függetlenül, az állásommal játszik ez a lány. Én két másodperc alatt változtam sétarepülőből, enola gay-é, készen a bomba felrobbantására. Ha nincs ott ryan, verekedés lesz a vége. A haragom sajnos önálló entitás. Egy másik képződmény bennem. Ez nem ment fel a tény alól, hogy megbántottam kéjtit. Sok minden landolt a fején. De akkor úgy éreztem jogosan. Amit viszont utálok, az az egyetlen esély elv. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem bárki felett is. Ki vagyok én, hogy valakitől bocsánatkérést várjak? 

Ezért van itt most ez az írás. Látszólag könnyed, kevésbé humoros, elmaszatolva az elmúlt hét baklövéseit. Magam előtt görgetett, cammogós önbírálat. Mert az egyetlen dolog, ami magasabbra emelhet önmagamnál, az az alázat!

Az eltűnt idő nyomában I.

Tudom, két hét. Bűnösen hosszú! Mentség nincs. De nem a lustaság gátolt!

5 napra megkaptam a házat. És természetesen visszaéltem vele. Így ez az öt nap hiperugrás az időben. Vasárnap délelőtt a kerti kanapén ébredsz, azon morfondírozva, hogy még mindig álmodsz-e. Ha nem, akkor hová tűnt az idő? Egy csinos kis listával indultam neki a „cincognak az egerek“ hosszú hétvégnek. A lista megvan, a piros pipák helye üres. 

Mielőtt belekuporodnák a fonott hintaszékembe, feltenném a kerek kis apó szemüvegemet, beletúrnék a szakállamba és szőni kezdeném a mese fonalát, itt figyelmeztetek mindenkit, hogy ryan neve végtelen számban fordul majd elő a történetben. Aki ezt nem bírja feldolgozni, azt kérem, most fejezze be az olvasást. Aki a figyelmeztetés ellenére sem bír a kíváncsiságával, az ne zaklassa felesleges kérdéseivel szűk családi köröm. Igen, tomi is látja a képeket, és hidd el, még több mindenről értesül, mint amit a blog hordozóereje elbír, és valóban nehéz feldolgozni, hogy vannak pillanatok, amikről lemarad, és nevetések, amitől nem együtt fáj a rekeszizmunk. A képébe dörgölni nem szép dolog. Szadista hajlamaidat, kérlek mások magánéletében éljed ki. És ha mégis úgy döntök, hogy a jövőmet egy meleg fiú oldalán képzelem, te leszel az első, aki értesülni fog.

Azt hiszem, ez nem lesz vicces bejegyzés. Nem azért, mert pocsék két hetem volt. A gondtalan mindennapok, a nagy beszélgetések és semmittevések árnyékában fénysebességgel kuszálódnak az érzelmi szálak. 

A nagy dínom-dánom egy magánéleti válsággal kezdődött szerda éjjel. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, olyan szakadék felé terelgetnek, amibe nem szívesen zuhannál bele. Úgy gondolom, a kapcsoltunk nem tartozik a nagy nyilvánosságra, ezért csak a saját érzéseimről beszélek. Én nem ismerem a féltékenység fogalmát. Vagyis azt hiszem, csak a szótári jelentés van meg. Sok szempontból borzalmas velem együtt élni, mert maximalizmusom kiterjed mindenkire. De a szabadságod sosem veszem el. A féltékenység pedig nem más, mint más eltárgyiasítása, ami mindennek tetejében logikátlan is. Azzal, hogy röntgen szemekkel vizslatod a párodat, és abszurd drámákat kreálsz a végtelen éjszakákon, gondolod megakadályozhatod bármiben is? Most tehát harcban állunk a féltékenységgel. Én a rám települővel. Hogy klasszikusokat emlegessek, ez a 22-es csapdája!

Távkapcsolat! Sokak szerint nem létezik. Mi mégis a megteremtésén kísérletezünk. Nem tudok többet nyújtani a mostani teljesítményemnél. És nem akarok lemondani semmiről, ami itt boldoggá tesz. Az önfeláldozás sosem volt az erősségem. Főleg nem a céltalan, az esztelen, a tompán látásból elkövetett önostorozás. Vannak csaták, amit mindenkinek egyedül kell megvívnia.

Túl sok itt a homályos utalás, az üres közhely. A férfi, akit szeretek (valamiért most nem tudom nevén nevezni), nehezen küzd meg ryan jelenlétével. Hiszen rengeteg időt töltünk együtt, és habár nem egy szemüvegen keresztül szemléljük a világot, mégis élvezzük a különböző nézőpontokból előbukkanó újdonságokat. Most már ki merem jelenteni, hogy barátok vagyunk. Egy olyan barátság, aminek pontosan behatárolt eleje és vége van. Ijesztő, és semmihez sem hasonlítható. Decemberben kilépünk egymás életéből, és nem marad utánunk más, csak pár őrült fotó, és az egyre halványodó lábnyomok, amit egymás életében hagytunk. És sírni kéne, de a változás tartja benned mozgásban a vért, teszi befogadóvá a szellemet, és tágítja a pupillád, hogy minél nagyobb legyen a fény odabent. 

Semmitől sem rettegek jobban, mint az unalomtól. Mégis vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. A családom, a szerelmem, pár igazán jó barát, akiktől elvárom a megértést. Mert számomra fontos a mosolyuk. Velem vagy nélkülem, nem számít, hiszen az utunk, már valahol régen összekuszálódott.

Ryan barát, tomi küzd a helyzettel, és egy-egy veszekedés után a konyhapadlón ülve, vodkával a kezemben hagyom, hogy az amcsi halálra kínozzon a világ legszívszaggatóbb számaival.

Így kezdődött az a bizonyos 5 nap. És ez még csak a szerda volt!!!

Kukássztrájk, Johnny Depp és ami az útikalauzokból kimarad…

Reggel 6 óra. Szombat. Az első, ami eszembe jutott, hogy nincs az az alapozó mennyiség, ami betömné a szemeim alatt futó árkokat. Ezt azonban gyorsan elnyomta a „valami nem stimmel” érzés. Tegnap, a lépcsőn kuporogva, telefonon tervezgettük a mai utazás részleteit. Esküdni mernék, hogy abban egyeztünk meg, betekerünk a zwollei állomásra. Még miközben a poliamid harisnyámba gyömöszöltem reszkető alsó végtagjaimat sem tudtam elhinni, hogy belementem ebbe a képtelenségbe. Még mindig ott élt a remény, hogy átmeneti programzavar lehetett a beépített angol-magyar szótáramban. 

A legtöbb, amit tenni tudtam magamért, hogy az arcom kritikusabb pontjaira felvittem egy kis színezett kőolaj származékot, és becsúsztattam az óriás táskámba az óriás maja a méhecske napszemüvegemet. Csak süssön a nap, csak süssön a nap... Lecsapva a remény utolsó haldokló szitakötőjét is, kitoltam a drótszamarat a küzdőtérre. Vártam. Elővettem a már fénykorukban sem túl vakító kombinatorikai emlékeimet, és számolgatni kezdtem a tovatűnő percek lehetséges vonzatait. 10 perc késés esetén, x2-vel kell növelni a sebességünket, hogy időben érkezzünk, biztonságba helyezzük a járgányokat, vonatjegyet váltsunk, és szerencsés esetben letegyük az ülepünket. A sebességnövelés következménye az egyenes arányban növekvő verejtékmirigy-aktivitás, felfokozott könnytermelődés, mely a spirálodtól feketére színeződött csipa formájában materializálódik a szemgödrödben. Számításaimat nem kellett újrafuttatnom, mert az amcsi pont 10 percet késett. 

Hangosan vitatkozva jártuk végig a vonatot, mire sikerült kiválasztanunk a megfelelő ülőhelyet két snoop dogg formájú figura mellett. A bronxi klónokat untathatta csacsogásunk a testünkben felhalmozódott zsírszövetek természetéről, mert előkerült egy speaker és pillanatok alatt a fekete gengszter rap árnyékában találtuk magunkat. Nincs is kellemesebb, mint a fuck the police-t túlüvöltve beszélgetni 20 percen át. 

Amszterdamban elváltak útjaink. Ry elindult, hogy szélesítse ismereteit a holland sajtgyártás ingoványos talaján. Mi pedig timmel „kulturális kulturisztikára” melegítettünk be... ajándék csokival. Lassan sétálgattunk az előbukkanó napsugarak simogatásában, óvatosan kerülgetve a bűzölgő, vállig érő szeméthegyeket. Kukásstrájk! Mikor máskor, mint amikor városnézéssel egybekötött intellektuális portyázásra rendezkedtünk be. Átküzdöttük magunkat az illegális hulladék lerakatnak álcázott főtéren, és beálltunk a 20 méteres sorba a Madame Tussauds panoptikum lábánál. Kiváló lehetőség arra, hogy fejlesszem mechanikai adottságaimat. Mint később kiderült, nincsenek. A második fényképezőgépet teszem tönkre. Az első pink színű csodámat, épp hogy csak egy kicsit ejtettem le, és jóapám segítette a túlvilágra, amikor aprócska darabokra szedte, azzal a meggyőződéssel, hogy megbirkózik a panasonic mérnökeinek teljesítményével. A meccs még döntetlen. Fárasztják egymást. Kezdem azt hinni, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a kozmosz süllyesztőjében. De ha nem is teljesen nyomtalan, vizuális jelek nélkül legalább.

Pofátlanul sokat fizettünk a belépőért, de vannak dolgok, amik kihagyhatatlanok. Ha lehetőség adódik, meg kell lépni, még akkor is, ha nem szól akkorát, mint a beharangozóban. De mindenkit figyelmeztetek, ha egyszer betéved a viasztestek közé, a nagy sáros papírhengerre ragasztott, forgó amszterdam makett után, válassza a terhes anyák, és szívbeteg felnőttek számára fenntartott sárga utat. Semmiképp se tévedj a középkori kínzókamrák közelébe. Mikor először rontott ránk az a rohadt kripli, a kaki a bokámra tekeredett. Tim szerint azonban nem hagyhatjuk ki, benne van az árban. Hát nincs benne, sőt nekik kéne fizetni, hogy speciális hangelemekkel turbóztam fel a helyet. Baktatsz a félhomályban, és nem tudod eldönteni, ki bábu, ki MT elmebeteg élmunkás. Na jó, a kibelezett akasztott embert utánzatnak könyveltem el. De megindulnak feléd azok a toprongyos alakok, a villogó szemükkel, és a nyakadon érzed a hideg leheletüket… Ki az az önjelölt hannibal lecter, aki foglalkozásául választja, hogy egész nap turistákat ijesztget egy patkány társaságában?

A fent említett „sárga út” magához madame tussaud-hoz vezet. Az aszott öreglány is okoz enyhébb szívdobogást, de messze elmarad a sötétben gubbasztó szadistáktól. Egy panoptikum olyan dolog, amit általában nagyon vár az ember, aztán csak vár, vár, és még mindig vár, és még akkor sem adja fel, amikor már zölden villog az exit felirat. Ezért nem szeretem én a túl populáris dolgokat. Annyi bennük a térfogatnövelő, hogy már nem marad anyag. És amikor nagyot harapnál, akkor csattan csak igazán nagyot a fogad. Persze egyszer érdemes befizetni madonna eszméletlen combizmaira, az ismeretlen fiú zöld szemeire, dalí ölelésére, és egyébként nekem sem lenne csókolózós képem johnny deppel. Az elsütött 500 fotó 50%-a vele készült. 

De ami valóban megérte a befektetett euroérméket, az a szexmúzeum! Eszméletlen! Én nem vagyok prűd, de a képedbe vágott nyers erotika megroggyantja a lábad, olyannyira, hogy kénytelen vagy lekuporodni egy kétméteres hímtag tövébe. Bocsánat fb búvárok, fényképeket nem raktunk fel, mert habár nyitott és képlékeny lényként iktattam anyukámat, attól azért megkímélném, hogy egy széttárt kabátú, lógó pöcsű idegennel lásson egy képen bejelölve. És a gyengébb gyomrúaknak: attention, attention! A történelmi pornókép-gyűjteményen több a szőr, mint kiszel tünde szeme fölött. Hogy lehet valaki a mellétől a térdéig szőrös? Sok vicces dolog jut erről eszembe, de nem merem leírni, mert összeakad a bajszom a fanszőrzet rajongókkal. 

Na jó, elég! Menjetek el, nézzétek meg! És még valami. Ha a nagy I Amsterdam feliratot keresitek, akkor tudni kell, hogy mindig máshol van! És kergetni kell, hogy végre belegörbülhess a nagy d betűbe…

Tőmondatban...

Talán ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy az egy héttel ezelőtti eseményekről elmélkedjek. 12 aktív órát töltöttem a rabszolgahajcsárommal, szüntelen korbácsolás alatt nyögve. Attól kezdve, hogy nyolc óra tájban kikaparta a csipát a szeméből, nem volt megállás. Ma kedd van! Azt hiszem, sosem lesz vége ennek az iskolai szünetnek. Vagy én nem élem meg a végét! Csak címszavakban vázolnám az eseményeket.

Felkel, körbepisilja a vécét, a végén jól megrázva a szerszámot, hogy jusson a fali csempére is. Még nedves a keze – nem a szappanos víztől -, amikor megsimogatja az arcom. Boopert maga után vonszolva lebattyog a konyhába. Rutinosan dugja be a gyerekbiztos konnektorba a tv dugóját, és villámgyorsan vált a neki megfelelő csatornára. Biológiai órája hangosan csörömpöl, amikor Spongya Bobról, Jackie Chanre kell kapcsolnia. Ha nincsenek itt a nővérei, egy kis Dóra is beköszön. De társaságban ez nem menő. Már 5 évesek vagyunk.

Közben leadja a rendelést: a reggeli az legyen, mint tegnap, csak talán egy kanállal több joghurttal tálalhatnám a gabonapelyhet. Tárgyilagosan közli, mikor kiürült a tányér. Sós perecet kíván, egyenként megkenve krémsajttal. Ezt vajas, csokireszelékes kenyér követi. A tápláléklánc a zuhany alatt megszakad. Időlegesen.

Szimultán vasalok. Már csak kétszáz ruhadarab van. Meglesz ez! Borsószem kisasszony is ébredezik. Csodálja a teljesítményemet, és elhatározza, neki is lesz au-paire, mert utál vasalni. Emlékeztetem, hogy az au-pairhez gyerek is kell. Az egyenlet feloldásán még elgondolkozik.

Úszni indulunk, fárasszuk a gyereket jelmondattal. Egy órán keresztül tologatom őt egy piros matracon. Ő nem fárad el… A zöld takony viszont beborítja a fél fejét. Néha hozzám dörgöli az arcát… shrekkek, ha dagonyáznak… A zuhany alatt megmarkolja a kissé megvastagodott „bőrt” a hasamon. „Stomach monster”- ordítja, és eljátszik egy kisebb bábszínházat a hájammal. Ha az anyja lennék, büszkeség töltene el a kreativitása láttán…

Etetem. Kenőkéssel a kezemben fog lekaszálni a végzet. Vagy én a végzetet. Kezdek hasonló véres jelenetekről fantáziálni. Ahogy a gőzölgő vér a mogyoróvajba fröccsen…és csönd ül a lakásra. Kipakolom a mosógépet, hátha benne van a kill bill kezeslábasom. Mire visszaérek, kipakolja a cukrosdobozt. Észre sem venném, ha nem kérne újabb adagot. A doboz félig üres, apró lábnyomok a márvány konyhapulton, a cipőjén ellenkező irányba ugrálnak a pumák, mint a 32 fogával vicsorít, és a két hátsó közül még mindig egy fél gumi bear lóg ki. A férfiak nem tudnak hazudni!

Orvoshoz kísérem az egyik lányt. Én, aki azt sem tudom, hol a rendelő, mi a baja a gyereknek, nem beszélem a nyelvet, és még egy 5 éves is két vállra fektet egy délelőtt alatt. Percek alatt kapjuk szét a várószobát. Jobbnak látom, ha eljátszom a nem ismerjük egymást jelenetet. Belefeledkezem a holland újságírás remekeibe. Így most már tudom, hogy a narancssárga kezeslábas a nyerő a nyáron. Vagy nagyon benéztem a holland kukásnők szakszervezeti teadélutánjáról szóló tudósítást.

A vacsoráig gyepálják egymást. Néha én is kapok. Már habzik a szám. Mindenki takarít, hogy lássák, erőskezű diktátor vagyok. A kicsi ül a porszívón, lábbal jól meghajtja, néha megcsapkodva a hátulját, hogy jobban gyorsuljon. Az asztal habzik a tisztítószertől, a mosogatógépbe fél kilo rizs és egy disznó is belekerült. Nem értem, más helyen egész iparág épül gyermekmunkára! Mit rontottam el?

Talán azt, hogy megengedtem, együtt fürödjenek. A víz és a pucér lányok látványa szökőárként borította el tesztoszteronnal a fiúcskám babszemnyi agyát. Odáig fajultak a dolgok, hogy lucskosan, álló pimóval kergette végig a házon az ikreket. Jelenleg az ágyamban szuszog. Csak reménykedem, hogy a pimoja is.

Ujjaimból elfogytak a tőmondatok. Csak a lelkiismeret-furdalás fegyveres arkangyala kényszerített, hogy megfáradt gondolataimat ide hányjam. Megkínzott lelkem vinnyogó torz szülötte. Ha valakit álmából riaszt… majd holnap kialszod magad!

Adósságom másik fele

Másnap reggel tehát - és most megpróbálom úgy folytatni, mintha nem telt volna el egy hét – három óra alvás után, végigjárva az evolúciós lépcsőfokokat, próbáltam eljutni a törzsfejlődés NŐ stációjához. Az eredmény Szörnyella de Frászt idézte, ezért bevetettem a jó öreg sapka, napszemüveg trükköt, ami semmit sem javít a megjelenéseden, de esélyed van rá, hogy nem ismernek fel, vagy a következő találkozásnál tiszta lappal indulhatsz. Tervünk, a zwollei biciklitúra, a délelőtti megvilágításban, még a napszemüveg sötétjén keresztül is túl optimista fényben tündökölt. Kerékpároztál te már velem valaha? Na, ugye, hogy nem! Mert az agyam nem bírja feldolgozni az ezzel járó feszültségeket. Önerőből hajtott jármű, izzadság, kamikaze rovarok, akik feltétlenül a te szádban akarják végezni. Emlékszem, szerelmünk hajnalán, elindultunk egyszer egy kis túrára. Elég unalmas volt, mert én korábban értem célba. Ja, hát busszal könnyebb, gondolhatnánk. De nem olcsó a kerékpáros jegy!

Ry sem járt jobban, mint az őt megelőző versenyzők. A nap jelmondata: Lassíts! Ezt a beszélgetést tették színesebbé, a : „Tolj!, Húzz!, Vontass!, Állj!” vezényszavak. Az egész hétvégét beragyogta az a pillanat, amikor bekötöttem a vasparipát az istállóba.

Céltalanul keringtünk a nyüzsgő utcákon. Elropogtattunk egy frissen sült karamelles ostyát és a város legjobb jégkrémjével felszerelkezve indultunk el a piac irányába. Egy patinás kőlépcsőn kuporogva bámultuk a tömeget. Sok lány esküszik, a holland pasik szépek, magasak és jóképűek. Ha ez így van, akkor a hímnemű társadalom ezen fele, ki van tiltva a piacokról. Mással nem magyarázható a könnyfakasztó felhozatal. A fagyis tölcsérbe temettük az arcunkat, és a ropogós perem mögül méregettük a gyanútlan sziesztázókat. Miután a kehely elkopott, nem maradt más hátra, mint szégyenpír nélkül bámulni a zwolleiek képébe, és alig várni, hogy a kiszemelt áldozat hallótávolságon kívülre kotródjék. A „stírölést” és epés megjegyzések gyártását még dincivel karonfogva fejlesztettük tökélyre, a hosszú délutáni sétákon, a gimnáziumi évek alatt. Meg kell jegyeznem, hogy tehetségem azóta sem veszített fényéből. És ha megfelelő partnerre talál az ember, ez a világ legpofátlanabb, de legjobb délutáni elfoglaltsága. Ide kéne beszúrnom azt, hogy tudatában vagyok annak, ez mennyire nem szép dolog, blablabla… de ha futni kell, majd futok, és ha utolérnek, nem kell sajnálni.

Másfél órás vizuális legelés után, öt 7 pontot elért férfiembert számoltunk össze. Ezek közé tartozott, az előttünk pakolászó török pincérfiú, a maga 160 centijével. Itt már éreztük, éleslátásunk erősen megtompult a kényszer hatására, így jobb lesz áttelepíteni a főhadiszállást.

Mikor ezeket a sorokat írom, egy hetes otthoni tartózkodás után érkeztem vissza a zúzmarás Hollandiába. Így már koránt sem vagyok olyan biztos benne, hogy az a szombat délután, valóban olyan meleg és napfényes volt. De akkor még sarkvidéki tavaszhoz szokott szervezetem rendíthetetlenül élvezte a fűben heverészést. Azon filozofáltunk, otthon sosem tölthetnénk már a második napunkat, abszolút semmittevéssel. Belátom, valóban értelmetlen, és időpocsékolás, de nincs jobb dolgunk. A ház, amiben élek, nem az enyém, a gyerek nem az enyém, még az ország sem az enyém, hogy jótékonykodnák egy kicsit. Hát kénytelenek vagyunk meglengetni a fehér zászlót, és feladni mindenféle aktivitásra irányuló törekvést.

Kopogó szemekkel gurultunk haza. Családom a Templom téren sziesztázott. Ama csillogó szemét elnézve, már a sokadik pohár borral erősített a jókedvre. A ház romokban, a délelőtti vásárlás maradványai mindenütt. Gyors pakolás, aztán egy dupla adag olasz tészta.

Miközben hazafelé ballagtunk az est további kellékeivel, hirtelen papszi szülei ugrottak ki egy ezüst sedanból. Senkit sem találtak otthon, és már majdnem feladták a kutakodást. Lelkesen visszairányítottam őket a térre, és ryant sprintelésre szólítottam fel. Nem maradhattam le ama arcáról, mikor kapatosan megpillantja az anyóst és az apóst. És jobb volt, mint amire számítottam. A döbbenet, a kétségbeesés és az ébresszen fel valaki kifejezés ült az arcára. Mint a húsvéti bárány, amikor nagypénteken megismerkedik a tavaszi kultúrkörrel, beleértve a kulináris hozadékokat is. Habár nagyon kedvelem omáékat, úgy döntöttem az élvezet ez esetben maradjon a háziasszonyé. Hónunk alatt egy doboz jégkrémmel, angolosan távoztunk.

A fagyi indokolatlan volt, mert az amcsi családjában még mindig dúl a jégkorszak. Amint nyílt az ajtó, megcsapott a hideg fuvallat. Próbáltuk oldani a hangulatot, egy forró, fagyis palacsintával, és jól is alakultak a dolgok mindaddig, amíg össze nem törtük anci kedvenc tányérját. Mint pár nap múlva kiderült, apuka kiröppen a fészekből. A hivatalos indoklás, hogy nem bír megküzdeni évek óta húzódó depressziójával. Kívülállóként azonban úgy tűnik, inkább csak egymást savanyítják. Két összekötözött, alázuhanó zsák. Hol az egyik, hol a másik ránt egyet a társán. Szomorú történet, mert mindketten kedves emberek. De ami nem megy, ne erőltessük. A borús légkör, amit maguk körül vonszolnak, rátelepedik mindenre. Mi halott nagymamákról kezdtünk el beszélgetni és végtelen női sorozatokba torkollott az éjszakánk. Boldogtalanságuk, mint a köd, mindent átnedvesít. Képtelen lettem volna, még egy kínosan diszciplinált bájcsevejre, így az ablakon keresztül távoztam. És az ilyen dolgok, sosem maradnak következmény nélküliek. A szövődő családi fantázia halójában ry majdnem heteroszexuálissá transzformálódott. Innen szeretnék még egyszer megnyugtatni, minden aggódó szerelmet, barátot és családtagot: aki meleg, az is marad. Ez nem döntés kérdése! Nincs az az üstökösként hasító szexuális vonzerő, ami megingathatná őket. Talán egy pár napos borosta. De ezzel sajnos nem szolgálhatok!