Szörnyem Korfu

Kilépek az ajtón. Magam után rántom a hőségtől duzzatag deszkatömeget. Meg-megakad a lankás mészkőpadlón, majd akadékoskodása megszűnik és hangosan csapódik az ajtókeretbe. Csattan a nyelv, csattan a gyík, csattanok én. Szaggatott másodpercekig tartó ijedt csattogás. A bébigyíkok szárnypróbálgatásának ideje. Farkukat vesztett 3 centiméterük labilitásával kússzák a falakat és alázuhanva hasítják a levegőt minden ajtócsukásomra. A korfui burjánzó természet szorosra sikerült ölelése.

Itt éberré válsz, akár egy vadász. Látszólag zavartalanul sétálsz az út mentén – járda nincs. Melletted a bozótos, és egy vaddisznófalka csörtetésével szinkronizált gyíkraj vonulása. Állítólag ijedtek. Hát nem tudom mitől. Egyes példányok nagyobbak mint az alkarom. Ha jobban nekem rohan, elviszi a bokám.

A légtér tehát gyíkoktól és moszkitóktól hangos. Szúnyog, moszkitó, nem tudom, hogy takarja-e még a fogalom a teremtményeket. Elég rátermettek ahhoz, hogy megerőszakoljanak egy csirkét. Itt nem vámpírtörténetek vannak, hanem rettegett szúnyogok, akik éjszaka éhesen döngetik a palettákat. Ennél nagyobb repülő alkalmatosság errefelé a Boing 77 és a darázs – vigyázat, nem csípnek, hanem kardélre hánynak!

Persze minden hónapnak megvan a maga specialitása. Zöldszemű legyek, hájas gyíkok és most itt a kígyószezon. Láttunk itt már kígyót a májusi szépítkezés idején. Csavarodtak motoros kaszára, minigolf ütőre és az idegeimre is. Vaskosak, barnák és szánni valóak. Mint egy mázsásra duzzad földigiliszta. Hiányzik belőlük a kígyók kígyósságának virtuóz tánca: kecsesség, veszély és reszketeg félelem pikkelybe burkolt elegye. Hiányzik a pikkely.

De ezek a mostaniak... ezek szinte áttetszőek. Gyorsak és hangtalanok. És esküszöm, hogy ugranak. A minap a cipőm orrán landolt az egyik. Lepillantottam a lazán fűzött sportcipőmre és képzeletemben forogni kezdett az idegméregtől szaftos történet... Mert mi lett volna velem, ha ez az átok beleugrik a bokám és a surranóm közti eltérésbe, ott a lábszagtól megzavarodva irányt téveszt, és még beljebb ássa magát – na jó, ez itt már inkább egy a vérmes vakond jelent.

Ha előbb azt mondtam, a gyíkpopuláció éberré, ezek a fajta kígyókalandorok egyenesen paranoiddá tesznek. Állítólag nem életveszélyesek. Engem ez nem nyugtat meg. Sosem tudhatod, melyik homoki viperának ment el az esze. Nekem sem kellene itt lennem, és lám itt izzadok természetes élőhelyemtől ezer kilométerekre.

Pihe-puha történet

Körömnyi tollpihe ereszkedik a billentyűzetre. Szürke, bozontos kis jószág. A tollszár hófehér, légüres térként világít a puhaságban. A mi színpadi fiókánk még csupasz volt. Tátogó csőr és átlátszó zsigerek. Messziről elkerült a napos csibe tenyérmelengető izgalma. Inkább visszakanalaztuk a fészekbe, hogy hetekkel később egy elgörbült golfütővel vessünk véget a portyázásnak. Mert madárpotyadék a színpadon... és az élettel együtt járó egyéb borzalmak.

Nem nagyon bántott a dolog, de ma már inkább látnék három méteres guanó oszlopot, mint azt a „dance shownak“ nevezett borzalmat, melybe egy hete feleslegesen sok izzadós korfuit délutánt fektetünk, csak azért, hogy görbe lábunkat az ég felé meresztve átgördüljünk partnerünk gerincoszlopán. Már akinek van.

Mert Nuel egyértelműen a puhatestűek népes táborát szaporítja. Egy szaggatott rock&roll-t gyakoroltatott velem azon a délutánon, mikor RJ gépe Korfun landolt. Két riszi-riszi között a telefonon a fülemen próbáltam megfejteni, hol kóborol. Korfun nem lehet eltévedni. Balra indulsz vagy jobbra. Végül csak megérkezel, lehet megkerülve a szigetet, de megérkezel. Az Aqua Land-et hirdető tábla, azért mégsem a legjobb tájékozódási pont, lévén minden olajfa tövében van egy. Zavarba ejtő a kérdés, mi más lehetne még Péntekünk világítótornya. „Hm, elhagytad már a három hetes döglött kutyát a zöld műanyag konténer mellett, melyet Odüsszeusz óta nem ürítettek ki?“ Szerettem volna falhoz vágni a telefont, aztán ugyanazzal a lendülettel palacsintává dörzsölni Nuel fejét az olcsó kárpiton. De nem tettem. Inkább Chriss kezébe helyezetem a Galaxymat és RJ életét – félreértés ne essék, mindkettőt egyaránt szeretem, és nehéz döntés volt. Miután Nuel megunta a picsi-pacsit és elmorzsolt még 200 életidegen történetet előző szigetélményéről, már csattoghattam is haza, hogy kiderüljön a fiúk a tavernában ebédelnek. Így elcsigázottan, tréningruhában és mezítláb vágtattam vissza a tenyérnyi falatozóba, hogy végre az a bizonyos tenyér pihenhessen meg a derekamon, hogy végre eltűnjön közülünk a képernyő folyadékkristálya, hogy végre ne csak egy skype hangminőségi statisztika legyen az a bizonyos szexi brit akcentus. És ott volt ő, a tenger, a hőség, a kockás terítő, a megkopott székek és a rágógumivá merevedett vörös csápú polip, megszenvedett egymásra találásunk mártír szemtanúja.

Másfél centiméter

Úgy tűnik a hétfordulókra koncentrálok. Egy hónap. Felkelek, a fülledt hőségben 10 óra alvás után is nyomasztó fáradtságot érzek. Kitárom a zsalukat és tenger szürkeségét bámulom. Vastag és ragadós pára ül mindenen. Esni fog. A heti vihar kissé késve érkezik. Mintha évek óta élnék itt. Vasárnap hangulatú a sziget, vasárnap hangulatú a hotel. De húsleves szag helyett Nuel narancssárga egyenpólójának furcsa illata terjeng a levegőben. Mosóport válthatott. Fekete haja is kunkorodik már a sapka szorításából. Egy hónap, másfél centiméter.

Egy hónap. Mégsem írok. A gondolataim sosem csendesednek el. Mégsem írok.

A világ legunalmasabb munkáját végzem. Most már értem miért annyi au-pair blog, és miért olyan titokzatosan nagy a csend az animáció környékén. Mert nincs titok.

Chriss a teraszon ül és a frissen facsart citromból és éttermi zacskós cukorból kevert, zavaros limonádét szürcsöl. Sokadik cigarettája füstölög a kezében. Élvezet nélkül szívja, összeráncolva homlokát, a kanál másik végével ritmusosan kocogtatva az üvegpoharat. Rám néz és megállapítja: unatkozom. A leggyakrabban használt angol szó lett errefelé. Unatkozom, unatkozol, unatkozunk… Jelzőként illesztem a nevem mellé, megállapítom a másikról, aztán mint egy nagy közös hobbit emlegetjük, általános tényként van jelen, de néha újdonságként néven nevezzük, csak hogy biztosak legyünk benne: még mindig halálosan unatkozunk.

A kezdeti munkahelyi, kulturális, nyelvi és általános görög káosz után az eseménytelenség pöffeszkedett rutinszerű mindennapokká. Persze, hetenként új emberek, de delphoi vérvonaltól mentesen is 100%-os bizonyossággal megmondom neked, hogy Joe Birminghamből, mit fog kérdezni holnap, a bárpultra könyökölve, all inclusive sörét markolászva. A sztereotípiák fényesre polírozott kiállítóterme, melynek bábeli zavarában itt-ott felvillan az egyéniség fekete szemöldökpiercinge, maga is megütközve azon, mit keres itt.

A délelőtti és délutáni munkaórák narkózisában, a bennem sziesztázó írót ébresztgetem. Mert leírom én mi történik, ahogy diáklányok vezetnek naplót, szorgalmasan és rutinszerűen. Még kulcsra is zárom, mert írásom zörgő szenvtelenségét jobb a rózsaszín lapokon tartani, míg meg nem töltődnek rubinvörössel és lükető harsánysággal.

Ébresztgetem hát a szenvedélyt, nyitogatom azt a bizonyos szemet, mely mondatokban képes látni, illatokat gyömöszölni pergő karakterekbe, aktív szerkezetekké szelídíteni felfokozott izgalmat…

Egy 4 km-es kör közepén csücsülök. 4 km-re semmi. Előttem a tenger és a görög partok. Mögöttem Korfu átláthatatlan zöld dzsungele. Balra Benitses. Jobbra Moraitika. Csak 4 km. Reggelente kocogok. Hol jobbra, hol balra. A sokcsillagos luxus körém kövesedett mozdulatlanságából, át a civilizációs vákuumon az alvó faluig. Kali mérát köszönök és visszakocogok.

Aztán Chrissel a teraszon ücsörögve, talpunkat a korfui nap délutáni kegyetlenségbe lógatva várjuk a szombatot és az ihletet.

Aztán az ihlet csak megérkezik, ahogy az idő lassan pörög visszafelé.

Egy hónap. Másfél centiméter.

Vajon 19 nap hány centiméter? 19 nap most kilométereknek tűnik. Talán pont 4-nek. 19 nap és James megérkezik. Hogy eddig nem említettem volna az ismeretlen tényezőt? Engedjétek meg, hogy bemutassam: Ő az a bizonyos vörös a rózsaszín lányregény lapjain.

Jászasz* Csütörtök!

Ma ünneplem megérkezésem kéthetes emléknapját. Péntek helyett viselhetném a Csütörtök nevet, amolyan beavatási rituáléként, mint tiszteletbeli korfui lakos, légiós, gyíkvadász, kígyó elől indián-szökdelő és spanyol szoknyás lambada bajnok.

Nem tudom, hogy az „ünnepre” való tekintettel-e, de nincs víz. A szigetek rejtélyes működési elve. Ha van internet, nincs víz, ha van víz, akkor is csak forró, ha zuhanyzásra alkalmassá válnak a körülmények, nincs rá idő, ha van időd, akkor jön egy vihar, és két napig nincs semmi. De ez csupán egy olívabogyómag-méretű, apró bosszúság, mely nem tart tovább magánál a ráeszmélés és tudatosítás folyamatánál.

Két hete ezer csatornán és ezer nyelven özönlenek felém az információk. Két hete nem volt időm leülni és gondolkodni… úgy rendesen… belekeveredni a saját érvelésembe, megválaszolni egyértelmű kérdéseket, homlokra csapni és sopánkodni. Két hete az akció-reakció törvényét követem, a reakció mindennemű felül bírálata nélkül. Két hete úgy ébredek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne felkelni és a tengerparti aprócska csónakkikötő dokkján nyújtózni. Két hete éber álmot látok.

Csak sodródom. Aztán ma reggel úgy éreztem, ideje lenne egy karcsapásnak. Ideje lenne felvenni a hullámzás ritmusát. És haladni valamerre. Belekortyolni az óceánba. Meggyőződni róla valóban sós-e.

Talán az ünnepre való tekintettel, ma Damien, a 8 éves francia kisfiú, akit meggyőződésem szerint maga a sátán nemzett, távol maradt a kölyökklubtól. Ha szerencsém van foghíjas és agyonpiercingezett szülei ott felejtették a medence szélén és kiszáradt. Ha még életben van, lehet, hogy én nem leszek a délutáni látogatása után.

De a csoda megtörtént és én két és fél órát magányosan tölthettem egy rózsaszín csúszdán elnyújtózva, talpamat a forró homokba süllyesztve, azon igyekezettel, hogy jelentős D-vitamin mennyiséget raktározzak el télire. Délelőtti napozás a 28 fokos korfui tavaszban és az előszezon tökéletes csendjében a lelkiismeret furdalás legcsekélyebb jele nélkül.

Újra intellektuális lénynek éreztem magam, felfedeztem az agyműködés apró csodáit és megfogalmazódott bennem az elhatározás: meglesz ez a hat hónap, csak bele kell törődni az „all inclusive” kávéba és be kell szerezni egy „fajin” tehenet ide, a citromfa tövébe.

*görög köszönési forma, melyet koccintásnál is használnak

Egyértelműen kétértelmű

Mellettem gőzölög egy csésze rakétaolajszerű kávé! Már csak ez tart ébren. Nem hallom már a sivító, turbinaszerű motorbőgést a tenyerem alatt. A gépem csendes. Egy év, két hónap és 13 nap után, több ezer át-lnk-odott ikon noszogatására és egy szigetelésétől megváló adapter indítatására felkerestem egy értőt. A megabitek és a kettes számrendszer egy aprócska szentélyét, ahol az a jóképű, de rosszstílusú rasztaman, a székfenekű Gombóc Artúr (haj is stimmel) és a „gépedhez szóltam“ táltos játszzák Bill Gates földi helytartóinak szerepét. 

Négy négyzetméter, vagyis kettő a négyzeten – ennyi jutott a szüzeknek.

„Minden-pénzem-a-rasztámra-ment-el-és-már-nem-jutott-turkálós-kockás-nadrágra“ a háromlábú horgászszéken egyensúlyozik és neon zöld ragaccsal, egykedvűen árazza a tintapatronokat. Na jó, az „egykedvű” rosszmájú megjegyzés volt. Senkit sem láttam még eksztázisban árazni.

Székfenekű a szék fenekére illeszti sajátját, tudásának mázsái alatt tiszteletteljesen pukedliznak a görgős szék kerekei. Köszönés közben billentyűkoptatásban megkérgesedett ujjbegyeit usb-kulcscsomójának karikájába dugja és egy heves mozdulattal már tuszkolja is az egyik ketyerét a gépembe: „Csak hogy lássuk, mivel van dolgunk!” Néha odaszól a társának, számomra ismeretlen dialektusát használva az édes anyanyelvnek.

Két óra múlva kapom vissza életem párját, szerelememet és barátomat, függőségem gyönyörének egyetlen forrását. Mint kiderül, cudarul bánok a kedvessel. Utolér a vád, hogy krikettezésre használom. A kiszolgálás azonban kifogástalan. Kapok egy kerekre tömött kis zacsit, melybe a rég elveszettnek hitt apró tárgyaimat gyűjtötték, ízelítőt kapunk az elmúlt másfél év kulináris kalandozásaiból, és azt hiszem egy emberfejet is bedarálhatott a masinám, a gombóccá gyűrt hajmennyiségből legalábbis erre következtetek. Az elveszett fülbevalómon kívül a zacskó tartalmát fétisként megtarthatják. A mellékelt fekete-fehér csendéletet azonban megtartom. Lefénymásolták a hűtőberendezést. Mint egy ultrahangos felvétel! Az előbbi hűtlen szerető helyett, hirtelen a kismama érzés kerít hatalmába.

Vettem egy virágod-flitteres laptop pongyolát. Ezt nagyon helyeslik. Már csak arról kéne leszokni, hogy edényalátétként is használjam.

Látjátok feleim, teljesen megújultam: új cím, új gép, csak én vagyok a régi! De talán már nem sokáig (egyértelműen kétértelmű célzásnak szánva)!

Bóbita-rock

„Bóbita, Bóbita játszik,

Szárnyat igéz a malacra,

Ráül, igér neki csókot,

Röpteti és kikacagja.“

Túlzás lenne azt állítanom, hogy megújultam. Inkább csak aktualizálódtam. Ez a blog egy versenyfutás lett önmagammal. Eszembe juttatja, hogy ideje kibogozni a szálakat, rendet rakni magam körül, hogy újra szájon csókolhasson a káosz.

És a káosz hűséges szerető. Tenyere itt süt a derekamon és leheletébe beleborzongok. Se veled, se nélküled kapcsolat. Fellélegzek, mikor magamra hagy. Ilyenkor hosszú, néma sétákat teszek, kamillateát szürcsölök és virágillatú blogbejegyzéseket írok. De mindig készen állok faképnél hagyni mindent, amint füttyent egyet és rám kacsint, azzal a semmi jót nem ígérő tekintetével.

Vége az au-pair éveknek. Ideje lezárnom. Itt is. Vannak még el nem mondott történetek. Mindig lesznek. Magamon hordom őket, mint láthatatlan rétegeket és várom a megfelelő pillanatot, mikor újra rivaldafénybe kerülhetnek. Nyilvánvalóan nem most. Most süppedőssé teszi őket a nosztalgiának az a fajtája, mely amputálja egészséges emberek cselekvőképességét. Én viszont újabb ugrásra készülök, így izmos lábak kellenek, és magasba lendülő karok, szilárd talaj és a káosz tenyere a derekamon, mely ölelés helyett majd nagyot lök rajtam.

Bóbita akartam lenni. Au-pairből Bóbita. Aztán rá kellett döbbennem, én vagyok a „legbóbitátlanabb” lány a szélessávú internet óta. Körülöttem nem ücsörögnek angyalok, inkább azon dolgoznak, hogy megmentsék a szeles golyójától a fuvolázó békahadat. A Törpe-királyról nem nyilatkoznék. A csigákat megeszem, éjjelenként pedig előnybe részesítek egy sört az ezer éve nem látott barátaimmal. Nem baj, úgy sem lenne már számomra csiga, ami a szunnyadozást koordinálná.

Így lett a blogból egy turkáló. Én sem tudok újat mutatni. Nincs olyan, amit előttem ne írtak volna le, ne szerettek volna vagy ne tett volna magáévá több ezer ember. Second-hand világ. Csak remélni merem, hogy rajtam máshogy domborodik!

A gyík meg a farka

Úgy érzem magam mint egy gyík! – szólalt meg kikukkantva hatalmas napszemüvege mögül és jóízűt szürcsölt a jegeskávéból. Gyíkok a langyos pesti flaszteren. Ad-hoc született tökéletes koncepció.

Öt napja tervezem az utam. Január elején még repülni akartam. Egy Jumbo Jet gépzaja zümmögött körülöttem Hattem zavartalan nyugalmában. Pánikszerűen sűrűsödött a csend és ebbe a lelassított délutánban csapódott be a felismerés: 4 hét múlva szétpukkan a szivárvány hártyából fújt buborék. 11 ezer méter magasan repülünk, sebességünk 850 km/h, a kinti hőmérséklet -52 C°. Én ott kuporogok valószínűtlenül tehermentes életem légvárában. Körülöttem rezonált a félelem, melyet akkor úgy neveztem jövő, és csak egy vékony hártya állt közöttünk, melyre egy magasabb hatalom egy visszafele számláló órát vetített. Én döntöttem úgy, hogy nekivágok. Elkergetem a buborékokat és egy új élethelyzetbe kényszerítem magam. Akkor még nem tudtam mi lesz a jövő: egy hely, ahová elindulok, egy személy, akihez megérkezek, vagy csak egy érzés, mely rámutat, ott vagyok. De keresni kezdtem. Keresni kezdtem ahelyett, hogy feltettem volna a legkézenfekvőbb kérdést: Mit keresel?

Sok álmatlan éjszaka után végre valaki más szegezte nekem a kérdőjelet. Edwin fekete hajfürtjei kúszónövényként szaladtak végig a falon, ahogy fejét fáradtan hátravetette. A piros kárpitos antik széken ült. Mint egy D&G-ba bújtatott bölcs a trónusán.

- Most egy munkát keresel? Miért? Miért nem azt kérdezed, mi tesz boldoggá? Válaszold meg és ne hozz kompromisszumokat. Mi a vacsora?

A vacsora grillezett lazac volt narancsos tagliatelle-vel. Boldoggá pedig az írás és az utazás tesz. Elégek bennük!

Öt napja tervezem az utam. Korfu következik. Előszezon. Aranyárért kínálják a jegyet, melybe mint all inclusive egy 16 órás bukaresti reptéri táborozás is benne foglaltatik. Két nap kell, hogy lemondjak a fellegekről. Lassú vagyok, de megérkezem! Újra bebizonyosodik: pokolba a klisékkel!

Aprócskára görnyedek az állványzatok alatt és áttuszkolom kérésem a pénztárablak spórolós nyílásásán. A hölgy 28 körül járhat, 38 évesre sápasztva és aszalva fénytelen ketrecében. Budapest – Keleti pályaudvar – nemzetközi jegypénztár – az országimázs „netovábbja”. Türelmesen könyökölök a gyalulatlan deszka-állványzaton. Miután tegnap az eTicket rendszerben anyám alsónemű méretét is megadtam, kiderült, személyesen kell tiszteletem tennem a MÁV-nál, hogy egy Budapest-Velence járatra „bebocsátást” nyerjek. 20 perc várakozás után, melyben a „fehérpenészes téliszalámi-szerű” pénztáros ideges rángatózást tanulmányoztam, kiderült, ez itt és most nem fog működni. Így lett nekem Bécs-Velence vonatjegyem, 5 perc alatt, Crista konyhájában ülve, kamillateát szürcsölgetve.

A Velence-Korfu kompbérlet már működőképesebb. Mindössze 8-10 visszaigazoló e-mail, már-már személyes barátság az ügyintézővel, többszöri terhelés a hitelkártyámra, és már csörömpöl is a vasmacska.

A „nagy kaland” után, szemtelenül nyújtózkodtunk el a székeken, arcunkat a léha áprilisi napsütésbe mártva, mentőövként kapaszkodva a feketébe. Eszünk ágában sem volt hasznossá tenni magunk. A nagy dolgokról beszélgettünk és az aprókról, melyekből aztán mindig nagyok kerekednek.

Cristában, a pesti utcazajban megszületett a „gyík életérzés”. A gondolat azóta is itt lappang. Aprócska, törékeny teremtések, jelentéktelenségük teljes magabiztosságával kortyolva a napfényt, akik a leghalványabb árnyék táncától is elillannak, otthagyva egy darabot magukból.