Még nagyon sokat kell aludni! Igen, csak vasárnap jönnek értünk. Addig még nagyi foglyai vagyunk. Ne, senki se értsen félre. Nem tudok semmit felhozni az itt-tartózkodásom ellen. De újra a saját szokásaim rabja akarok lenni. Szeretem a mindennapi rituáléimat: a reggeli forró teát, és a hideg, kizárólag szénsavas ásványvízzel higított narancslevet, szeretek percekig álldogálni a hűtő előtt, amíg sikerül eldöntenem, hogy semmi sem kell onnan.
És ezt itt nem tehetem, mert itt csak vendég vagyok. Illetve itt A VENDÉG vagyok. Ez az a státusz, amely egy idő után, nagyon terhessé tud válni. Azt az illúziót kelti, hogy mindent megkaphatsz és megtehetsz. A valóságban azonban csak zavaró tényező vagy, aki azon igyekszik, hogy minél kisebb fennakadást okozzon a mindennapokban. Ma halálra dicsértem a darált marhahússal töltött leveles tekercseket, holott a marhát nem szeretem, darált húst pedig elvi okokból nem fogyasztok (sosem tudhatod hova tűnt a szomszéd Buksija). Boldogan fűrészelem Opával a tűzifát és törlöm szárazra a mosdót minden kézmosás után. Annak ellenére, hogy elméletileg délig is aludhatnék, inkább felkelek, és „melyik lyukba pottyan a golyó” társasjátékot játszom. Mert nem szeretném megbántani ezeket a kedves embereket, és valahogy szeretném velük tudatni, mennyire méltányolom az irányomba tanúsított figyelmet. Közben csak remélni merem ittlétem számukra nem olyan kínos, mint számomra. Ma azonban a bizonyos telefonhívás után, melyben edwin tudatta, csak vasárnap jön értünk, Oma mach2-vel 10 évet öregedett.
Én viszont visszafiatalodtam Csilla hívása után. Végre tárgyaltak a nagyasszonnyal és könnyes kibékülés lett a vége. A könnyek a röhögéstől gurulhattak, mert szerintem mindketten tudták, micsoda nagyszerű komédiát játszanak. Végeredményként az alig pár napos blog kap még egy kis haladékot, mert maradok. Legalábbis a jövő hétig biztosan. Akkor készülök megpengetni a nyelviskola témát. A kommunikációkutatás rejtett játszmákként jegyzi ezeket az élethelyzeteket, melyek komoly stratégiai tudást igényelnek. Bár jobb szeretek nyílt lapokkal játszani, a sorozatos pofáraeséseim arra figyelmeztetnek, inkább vegyem fel a kesztyűt.
Ma már kezdett habzani a szám széle az unalomtól. Így parittyagolyóként ugrottam fel a székről, mikor felajánlották, hogy meglátogatjuk Thornt, a fehér várost. Bánom is én, ha hupilila is, csak menjünk már valahova. Leráztam a habot a pofámról, és már feszítettem is a combi hátsó ülésén, becsatolt biztonsági övvel, medvecukrot majszolva. Thorn csak egy kőhajításra van innen. Még Opa nem túl rizikós vezetési stílusában is ott voltunk 15 perc alatt, De imádom benne, hogy csak a legritkább esetben hajt autópályára, így bámészkodhatok kedvemre, és ha időben sikítok, megáll nekem egy fotó erejéig. Látod apu, ő igazi gentelman (ez egy másik story, de apámnak 300 km-en keresztül kellett könyörögnöm egy pisilésért).
Thorn első látásra nagy átverésnek tűnt. Még át sem léptük a faluhatárt, már láttam én, hogy mezei barna téglaházak pöttyözik a faluképet. Be is döglesztettem a fényképezőgépet, ezért mikor az óvárosba értünk, nem bírtam elég gyorsan életre kelteni. Mindenhol parkolási tilalom, ezért Opa a makulátlan erkölcsi bizonyítványát kockáztatva állt meg nekem a főtér közepén, amíg én eszeveszetten kattogtattam. Jinxx-t nem győztem kilökdösni az objektívből, elvégre ő is zavaró tényező a nagy fehérségben (kac-kac). Talán Görögországban nem nagy durranás egy ilyen falucska, de itt valóban raritásnak számít. A legenda szerint, az első fehér ház tulajdonosai a folyamatos átépítések, szépítgetések miatt, nem győzték javítgatni a téglaburkolatot, ezért egyszerűen fehérre mázolták a kócerájt. Arról nem szól a fáma, hogy mi okból csatlakoztak a többiek. Itt döbbentem rá, hogy Hollandia bájosságát tulajdonképpen unalmassága adja. Minden egyforma, egy tónusú, de egyformán jó ízlésű. Ha bevált egy recept, akkor azt nem szívesen variálják tovább. Thornnal ugyanez történt. Ha lefényképeztél egy fehér házat, akkor lefényképezted az összeset. Olyan ez mint a koreográfiában a térforma. Önmagában nevetséges ha egy fehérharisnyás férfi hadonászik a levegőben. De száz fehérharisnyás férfi, egy ritmusra hadonászva… na az már élményszámba megy! Thorn egy ilyen fehérharisnyás térforma.
Aztán a középkori főtérről, nagyon is a 21. századba csöppentem: Atlantisz a felszínen. Bocsi, alkotói túlzás. De én annyira imádom ezt az ötletet: úszó város. Nem igazi város, inkább lakópark, még pontosabban üdülőpark. Nem értem, hogyan hagyhatják ott a tulajdonosaik ezeket az otthonokat. Képzeld el, hogy sétálgatsz az utcán, a jobb feleden egy házsor, a bal feleden egy kikötő. 20 méterrel a kikőtő mögött pedig egy újabb házsor, csak épp a víz felszínen lebeg. És vele lebeg a kert, a kocsid, az életed. Pár évvel ezelőtt egy hatalmas árvíz idején a házak szétszaladtak, ezért ma valamennyi ház egy vaskos cölöphöz van rögzítve egy gyűrű segítségével. Így horizontálisan szabadon mozoghat a vízszint emelkedésével és süllyedésével, de már nem szöknek meg olvadás idején. Mekkora ötlet ez egy olyan országban, ahol egy kicsit mélyebbre ereszted az ásód, és már kerti tavad van. Ha majd egyszer annyi pénzem lesz, hogy a roermondi outlet-birodalomban sem tudom elkölteni, beszerzek magamnak egy ilyen kuckót, és körbeutazom vele a világot. Tomi úgyis szeret evezni!
2010. február 25., Horn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése