Az úgy volt, hogy
indulás előtt zabszeletet sütöttem. Sokadszor. Kísérletezem. Mert ez a legújabb
függőségem. Nagy részét meg is ettem... ettük. Még melegen. Aztán vártuk a „csodát“.
Az indulás reggelén
bélrendszeri befogadó kapacitás teljes hiányában én fél kiló szőlővel és egy
nagy tejeskávéval ücsörögtem az autópálya zümmögő méhkasában. Hiba volt. És még
nagyobb hibának tűnt, amikor aprócska vidéki utakon piruettezve próbáltuk
megtalálni a parkolónkat. De, hogy informatív is legyek a Marokkóba készülőknek
(vagy a világ bármely pontjára készülőknek), néhány szó a parkolókról.
Izgalmasan hangzik, ugye? Az incifinci reptereknek nincs hosszú távú
parkolójuk. Vagy van, aranyáron. Szóval az nem egy „ócsó utazós“ kategória. De
attól sem kell megijedni, ha a parkoló kicsit messzebb van a reptértől.
Mondjuk úgy fél órára. Mert kb. heti 30 fontért megérkezés után várakozás
nélkül leparkolják a kocsid, a legrosszabb esetben is csak tíz percet
kell várni a buszra, mely a reptér ajtajáig visz, nyilvántartják a repülési
adataidat, így amikor megérkezel a kocsi készen vár, éppen hogy csak
befűtve nincs. Egy kis extra apró fejében ki is takarítják, de mi sosem láttuk
szükségét az autópucolásnak.
A hírhedt reptéri
reggeli után a gépen tálálom magam. Utólag is szeretnék elnézést kérni
attól a mokkaszínű, nagyon-nagyon szőrös, félelmetes szemű úriembertől,
akit pajkos jókedvemben majomnak neveztem. Továbbá, semmilyen körülmények
között sem vagyok hajlandó elnézést kérni, attól a sokkal rosszabbnak
nevezett nőszemélytől, aki a harmadik ülést foglalta el a gépen.
Angol volt, és üdülési alkoholizmusban szenvedett. Ez annyit jelent, hogy már a reptéren
elkezdek inni, ezt folytatom a gépre csempészett apró palackokból is,
miközben hülyének nézem az utaskísérőket és meglocsolom a szomszédom lábát
fehérborral. Így ha elég ügyes vagy, már a megérkezésre sem kell
emlékezned a nyaralásból, és az előző évi munkatapasztalataim alapján, a maradékára
sem fognak.
Anglia fölött
felhős az ég. Csak a kondenzcsíkok furcsa szöge szabdalja fel azt a bizonyos
felhők feletti mindig kék eget.
 | |
| Ha nagy leszek, pilóta akarok lenni |
A bőröm száraz,
mint mindig. A kellemetlen nőszemély elhallgat. A felhőpaplan feloszlik,
és én elhatározom, hogy megkeresem azt a széttetlabú-nő alakú tavat, ha
hazaértünk. És azt a másik bolygót ott a tengeren, folyókkal szabdalt
partvidékét. Aztán a vizek eltűnnek és marad Afrika az apró négyzetekkel,
melyek otthonok, történetek dobozokba zárva, én meg csak zavaró vonal vagyok a napsütésben.
Alattunk pálmafák,
paloták és vörösre festett kőlabirintusok. Apró haragoszöld medencék, oázis,
majd olívaerdők. A reptér csendes és kőcsipke felettünk az ég. Útlevél ellenőrzés
és belépési okmány. E nélkül illegálisan tartózkodsz az országban, és hidd el
nekem, elhagyni nehezebb, mint bejutni. A mozaikok csendjét azonban
gyorsan megtöri az élő Marrakesh.
 | |
| Kőcsipke az ég |
Hivatalos pénzváltó.
Az öltönyös rám kacsint: ha 200 fontot váltok, jobb árfolyamot ad. Ezt lehet?
A mellékhelység
ajtajában egy kendős néni tartja a tenyerét. Mellette felirat: free
toilets. Most akkor ingyen van, vagy mégsem?
Taxisok hada követ,
amíg a buszhoz érünk. Nincs kedvünk alkudozni velük. A busz modern és
kényelmes, 100 dirhamért (kb. £8) retúr jegyet kapsz 2 személyre. És a busz
nagy... nagyobb mint a régi mercedesek, mint a lovaskocsik, mint a szamár
vontatta kordék és még a mopedeknél is nagyobb – hiába ül rajtuk egy egész
család. Előznek balról, előznek minden irányból. Az út három sávos, a sávok
jelöletlenek. Felesleges lenne, hiszen így öt kocsi is elfér egymás melett, na
meg számtalan biciklis. Az ablakhoz nyomom az arcom, ahogy elhajtunk egy
útszéli kóbor teve mellett. Hirtelen egy moped érkezik mellém. A sofőr arcán
feket kendő, kezén fehér kesztyű, hosszú ruha lebeg utána, lábán kunkori orrú
babouche (babus). Még látom a dús fekete szempillákat, aztán eltűnik a busz
és az éppen balról előzni próbáló taxi között maradt 50 cm-ben.
A Jemma El Fna
Marrakesh főtere. Hivatalosan is megérkeztünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése