Hivatalosan is megérkeztünk.
Azonnal megcsap Marrakesh illata... szaga... még keresem a szavakat.
Füst, dobpergés, ezer nyelv zümmögése, meleg és lóhúgy. Ez utóbbi
a tízesével várakozó caléche,
avagy lovas fogatok üdvözlete.
 |
| Taxi??? |
A Jemma El Fna
a medina, Marrakesh óvárosának szíve. És, ahogy az a tisztességes szívekre
jellemző, sosem szűnnek meg dobogni. Több ezer ember, több száz bőrszín.
A lábunk alatt macskakő, mellettünk sokat látott boltívek és elfáradt
pálmafák. Férfiak kaftánban és YSL napszemüvegben, feketébe burkolt nők,
kéregető gyerekek, afrikai bennszülött táncosok és turisták első pillantásra
átláthatatlan káosza. Gyümölcsárusok és narancshegyek. A teret bástyaként
körülzáró bódék még ismeretlen kincsei. Próbálunk átvágni a tömegen.
Szinte minden irányból folyamatosan száguldanak el mellettünk a robogók.
Nem tudom megállapítani honnan jönnek és merre tartanak. Elnyeli őket
a tömeg. Mögöttünk ló vontatta kordé csenget. Elérjük a Café
France-t. Innen már csak két saroknyira kell hogy legyen a riadunk.
Elhagyjuk a teret. Az utca alig három méter széles. Két-két oldalán
magasan kúsznak fel a vörös épületfalak. Tövükben árusok végtelen sora.
Arany és főtt tüdő, egy ismeretlen lila gyümölcs és kibelezett csirkék. Mint
megállíthatatlan folyam hömpölygünk. A mopedek nem tűnnek el. Mindkét
irányból jönnek, félelmetes közelségben szlalomozva mellettünk. Mintha a józsefvárosi
piac legtömöttebb sátorsorába próbálnál behajtani, vagy egy rockfesztivál első
soraiba. Mivel egy méretes bőröndöt húzunk, az árusok békén hagynak. De az
önjelölt kalauzok szívélyesen ajánlják fel szolgálataikat: „Ahhh, English,
lovely-jubbly!“ és már pajtások is vagyunk. Tudni kell, hogy ezeknek az
alakoknak az érdeklődése nem ingyenes. Próbáljuk elhajtani őket, de eligazodni
nem könnyű. A térképet eldobhatod, főleg a megérkezési utáni első sokkban
hasznavehetetlen. Ami ott utca, az nálunk járdaszegély szélességű sikátor.
Sokszor azt hiszed kapualj, közben egy új városrészhez vezető egyetlen út.
Utcatábla nincs,
vagy mi nem látjuk, vagy nem tudjuk elolvasni. Mikor egy térre érünk, aminek
nem kellene itt lennie, Rob feladja. Próbálunk kialkudni egy árat, de srác
annyit mond kecses angolsággal: adsz, amennyit akarsz. Hát ez nem túl biztató.
Egyből 180 fokos fordulatot veszünk és visszakocogunk pár száz métert. Útközben
megtudjuk, rossz oldalon közlekedtünk és felfedezzük a rejtett névtáblákat
is. Egy kapualjról kiderül, nem kapualj, hanem az utcánk. Itt hozzánk
csatlakozik egy alak. Kéretlenül. Fontoskodva kikapja kezünkből a címet és
franciául kiabálva előre szalad. Egymásra nézünk és rohanunk utána. Csak egy
perces esti tréning, és megérkezünk. Szeretnék felszabadultan felsóhajtani, de
alkudozás nélkül a sóhajtást sem adják. Rob utál alkudozni. A vérében
csörgedező angol udvariasság biológiailag alkalmatlanná teszi. Én adok egy húszast,
aztán eltűnök a MarraKiss valódi csókként csattanó csendjében. Rob még visszalép,
és odanyom még egy húszast.
 |
| A mi utcánkban |
Juszuf
a szobánkba vezet, és mi egymásba roskadunk. Azt hiszem, vesztesnek érzi
magát. Nem az alig 4 fontnyi összeg miatt. Ennél nagyobb borravalót is adott
már a semmiért. Az a bizsergés okozhatja, ahogy érezni kényszerítenek
minket. Hogy először barát vagy, „jófej” vagy, aztán kizsákmányoló vagy, és
a végén átvert vagy. Mindvégig tudod, hogy egy pszichológia játék zajlik,
de az érzések nem változnak. Ugyanezt érzem, mikor visszaérünk egy nagy zacskó
aszalt sárgabarackkal, amit nem akartam megvenni. Csak ott termett az a muki, akinek hirtelen a tenyeréből
ettem, a vírusoktól tartó rettegésem ellenére is, aztán már pakolt is
a zacskóba, én meg fizettem. Másnapra világos volt a trükk: ár van,
de mérleg nincs. A zacskóra mutat és mond egy számot. Na, ez a szám
nem gramm, ez a szám az ár, dirhamban.
Akkor azonban, csak
szerettünk volna elbújni a szobánkban, megenni pár szem barackot és
álmodni... álmodni egy cseppfolyósabb egzotikumról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése