Végtelen vendégség

Még nagyon sokat kell aludni! Igen, csak vasárnap jönnek értünk. Addig még nagyi foglyai vagyunk. Ne, senki se értsen félre. Nem tudok semmit felhozni az itt-tartózkodásom ellen. De újra a saját szokásaim rabja akarok lenni. Szeretem a mindennapi rituáléimat: a reggeli forró teát, és a hideg, kizárólag szénsavas ásványvízzel higított narancslevet, szeretek percekig álldogálni a hűtő előtt, amíg sikerül eldöntenem, hogy semmi sem kell onnan.

És ezt itt nem tehetem, mert itt csak vendég vagyok. Illetve itt A VENDÉG vagyok. Ez az a státusz, amely egy idő után, nagyon terhessé tud válni. Azt az illúziót kelti, hogy mindent megkaphatsz és megtehetsz. A valóságban azonban csak zavaró tényező vagy, aki azon igyekszik, hogy minél kisebb fennakadást okozzon a mindennapokban. Ma halálra dicsértem a darált marhahússal töltött leveles tekercseket, holott a marhát nem szeretem, darált húst pedig elvi okokból nem fogyasztok (sosem tudhatod hova tűnt a szomszéd Buksija). Boldogan fűrészelem Opával a tűzifát és törlöm szárazra a mosdót minden kézmosás után. Annak ellenére, hogy elméletileg délig is aludhatnék, inkább felkelek, és „melyik lyukba pottyan a golyó” társasjátékot játszom. Mert nem szeretném megbántani ezeket a kedves embereket, és valahogy szeretném velük tudatni, mennyire méltányolom az irányomba tanúsított figyelmet. Közben csak remélni merem ittlétem számukra nem olyan kínos, mint számomra. Ma azonban a bizonyos telefonhívás után, melyben edwin tudatta, csak vasárnap jön értünk, Oma mach2-vel 10 évet öregedett.

Én viszont visszafiatalodtam Csilla hívása után. Végre tárgyaltak a nagyasszonnyal és könnyes kibékülés lett a vége. A könnyek a röhögéstől gurulhattak, mert szerintem mindketten tudták, micsoda nagyszerű komédiát játszanak. Végeredményként az alig pár napos blog kap még egy kis haladékot, mert maradok. Legalábbis a jövő hétig biztosan. Akkor készülök megpengetni a nyelviskola témát. A kommunikációkutatás rejtett játszmákként jegyzi ezeket az élethelyzeteket, melyek komoly stratégiai tudást igényelnek. Bár jobb szeretek nyílt lapokkal játszani, a sorozatos pofáraeséseim arra figyelmeztetnek, inkább vegyem fel a kesztyűt.

Ma már kezdett habzani a szám széle az unalomtól. Így parittyagolyóként ugrottam fel a székről, mikor felajánlották, hogy meglátogatjuk Thornt, a fehér várost. Bánom is én, ha hupilila is, csak menjünk már valahova. Leráztam a habot a pofámról, és már feszítettem is a combi hátsó ülésén, becsatolt biztonsági övvel, medvecukrot majszolva. Thorn csak egy kőhajításra van innen. Még Opa nem túl rizikós vezetési stílusában is ott voltunk 15 perc alatt, De imádom benne, hogy csak a legritkább esetben hajt autópályára, így bámészkodhatok kedvemre, és ha időben sikítok, megáll nekem egy fotó erejéig. Látod apu, ő igazi gentelman (ez egy másik story, de apámnak 300 km-en keresztül kellett könyörögnöm egy pisilésért).

Thorn első látásra nagy átverésnek tűnt. Még át sem léptük a faluhatárt, már láttam én, hogy mezei barna téglaházak pöttyözik a faluképet. Be is döglesztettem a fényképezőgépet, ezért mikor az óvárosba értünk, nem bírtam elég gyorsan életre kelteni. Mindenhol parkolási tilalom, ezért Opa a makulátlan erkölcsi bizonyítványát kockáztatva állt meg nekem a főtér közepén, amíg én eszeveszetten kattogtattam. Jinxx-t nem győztem kilökdösni az objektívből, elvégre ő is zavaró tényező a nagy fehérségben (kac-kac). Talán Görögországban nem nagy durranás egy ilyen falucska, de itt valóban raritásnak számít. A legenda szerint, az első fehér ház tulajdonosai a folyamatos átépítések, szépítgetések miatt, nem győzték javítgatni a téglaburkolatot, ezért egyszerűen fehérre mázolták a kócerájt. Arról nem szól a fáma, hogy mi okból csatlakoztak a többiek. Itt döbbentem rá, hogy Hollandia bájosságát tulajdonképpen unalmassága adja. Minden egyforma, egy tónusú, de egyformán jó ízlésű. Ha bevált egy recept, akkor azt nem szívesen variálják tovább. Thornnal ugyanez történt. Ha lefényképeztél egy fehér házat, akkor lefényképezted az összeset. Olyan ez mint a koreográfiában a térforma. Önmagában nevetséges ha egy fehérharisnyás férfi hadonászik a levegőben. De száz fehérharisnyás férfi, egy ritmusra hadonászva… na az már élményszámba megy! Thorn egy ilyen fehérharisnyás térforma.

Aztán a középkori főtérről, nagyon is a 21. századba csöppentem: Atlantisz a felszínen. Bocsi, alkotói túlzás. De én annyira imádom ezt az ötletet: úszó város. Nem igazi város, inkább lakópark, még pontosabban üdülőpark. Nem értem, hogyan hagyhatják ott a tulajdonosaik ezeket az otthonokat. Képzeld el, hogy sétálgatsz az utcán, a jobb feleden egy házsor, a bal feleden egy kikötő. 20 méterrel a kikőtő mögött pedig egy újabb házsor, csak épp a víz felszínen lebeg. És vele lebeg a kert, a kocsid, az életed. Pár évvel ezelőtt egy hatalmas árvíz idején a házak szétszaladtak, ezért ma valamennyi ház egy vaskos cölöphöz van rögzítve egy gyűrű segítségével. Így horizontálisan szabadon mozoghat a vízszint emelkedésével és süllyedésével, de már nem szöknek meg olvadás idején. Mekkora ötlet ez egy olyan országban, ahol egy kicsit mélyebbre ereszted az ásód, és már kerti tavad van. Ha majd egyszer annyi pénzem lesz, hogy a roermondi outlet-birodalomban sem tudom elkölteni, beszerzek magamnak egy ilyen kuckót, és körbeutazom vele a világot. Tomi úgyis szeret evezni!

2010. február 25., Horn

Ügynökség - Host family (1:0)

Kedvenc és egyetlen ügynökömet idézném: „Neked sosem unalmas az életed, vonzod a hülyéket!” És hogy milyen igaza van!

Ma délután még abban reménykedtem, hogy egy furcsa társasjátékról mesélek majd: Sjoelen néven fut a holland nyugdíjas piacon.

Ehelyett most küszködök az indulataimmal, és a lökött host familymről írok. Sőt, talán még korábban kéne kezdenem. Jelenlegi családommal a hétvégén vagyunk egy hónaposak (ha megérjük). Én szeptemberben érkeztem a fapapucsosok hazájába, és négy hónapot robotoltam egy elmebeteg libánál. Ígérem, hogy a közeljövőben ezt a történetet is megosztom Veletek. Elég legyen annyi, hogy viharos körülmények között érkeztem Hattembe, egy kissé zavaros, de nagyon kedves családba. Anyuka fekete, apuka fehér (csak vicc volt, hollandot akartam írni), a gyerekek krémszínűek. Egy 12 éves ikerpár és egy 5 éves kisfiú felügyeleti jogát kaparintottam meg. Az előző állomásomhoz képest, ez a hely főnyereménynek tűnik, de… És itt jön ez a rohadt DE!
Jaj, annyi az előzmény, hogy is bogozzam ki? Én vagyok a harmadik au-paire a családnak, akit Csilla közvetített ki. Az első lány egyszerűen elmebeteg volt. Ki az, aki visszautasít 3 hét ingyen-nyaralást Olaszországban? Ő három hónap után lelépett. Könnyeket ne ejtsünk miatta. A következő lányt (innen is puszillak Alíz) 6 hónap után elszólította a szerelem.

És jöttem én, az idióták mágnese. Én jól érzem magam náluk, és ők is szeretnék, ha maradnák. Csak valahogy Csilláról feledkeztek meg! Olyan szinten, hogy nem állnak szóba vele! Az ügynökömmel! Aki odaküldött hozzájuk! Ha figyelmen kívül hagyunk közvetítési díjakat, emberséget vagy egyszerűen jómodort, akkor is felfoghatatlan amit művelnek! Teljesen lehetetlen helyzet elé állítanak! Amennyiben nem írják alá a szerződést, akkor a továbbiakban semmire sem kötelezhetőek, megszűnnek a feltételek, amik tudatában érkeztem az országba. Maradhatok náluk szerződés nélkül is, és várhatom, hogy A. az anyuka egyszer bepipul, mert izzad a feje a paróka alatt, és kirak az utcára, mert én rossz helyre raktam a kisvillát. És akkor majd ott állok a pink színű bőröndömmel a macskaköves utcán.

Folytatnám a rémtörténet szövögetését, de Csilla most hívott. A. egy hónap után most végre reagált. Ehhez mindössze egy levél kellett, melyben Csilla meg kívánja szüntetni a családdal az együttműködést. Ez a sorok között azt sugallja, hogy én visszavonulok a színről. És láss csodát, a mindig elfoglalt szuperanya, szupernő, szuperfeleség perceken belül képes volt felvenni a telefont, és értetlenül kérdezgetni az üzenetrögzítőt, mi a probléma.

Holnap tovább bonyolódnak az események, és én érdeklődve várom a mérkőzés eredményét! Hajrá csajok!



És akkor jöjjön végre az igazán vérpezsdítő jelenség, a Sjoelen! Ez egy fából ácsolt, két méter hosszú csúszdaszerűség. Négy kicsi kapun kell betalálni a fából készült korongokkal. Minden kapu, más pontszámot ér. Nem tudom, mennyire képszerű a dolog. Szóval állsz a fa szerkezet végénél és csúsztatod a kis fa korongot. Nagyon örülsz, ha becsusszan az egyik a kis kapun, és nagyon bosszant, ha nem. Én teljesen elvesztettem az önuralmam. És olyan mérges lettem, amikor századszorra sem találtam be, hogy szét tudtam volna verni, a hatvan éves családi ereklyét. Tjeu Opa nagyon menő ebben a játékban, a kis cappuchino csal itt is, mint minden másban, a nagyi meg egyszerűen szarrá vert mindenkit. Ezt játszottuk ma négy órán keresztül. Közben sűrű imákat eregettem, hogy álljon már el az a rohadt eső, mert a fa-kugli a designer outletre szánt délután helyét töltötte ki. Hát nem állt el, így a korongozás kiszorította Pradat és társait a ringből. Így éjfél magasságában, a nap izgalmai után nagyon fáradt vagyok, de még előkeresem a hulala szoknyám és a tamtamdobom, és eljárom az esőűző táncot. Mindezt érted Giorgio Armani!

23. februára 2010, Horn

Yami, yami, jaj, jaj

A nap legfontosabb eseményei címszavakban:
Meglátogattuk egy belgiumi kisvárost, Maaseiket és azt hiszem véres hurkát ettem.

Visszafelé haladnék az időben: essünk túl a horrorisztikus, véres jeleneteken, aztán jöjjenek a kellemesebb dolgok. Még a tegnapi nap folyamán Sophia mesélt nekem a házilag készített kincseiről. E között szerepelt egy olyan finomság, melyet a disznó véréből készítenek. Meséltem hát neki, a mi véres hurkánkról. Azt hiszem félreértette a lelkesedésemet, mert egyből megígérte, hogy a héten megosztja velem a csemegét. Nem gondoltam volna, hogy a végzet huszonnégy órán belül utolér. Tegnap nagyon örültem, mikor megkérdezte, mit szeretek. De a mai főzőcskézésnél a listámat valahogy figyelmen kívül hagyta. Már akkor rossz érzés környékezett, mikor közölte, hogy holland ínyencség lesz. Anyám borogass, csak a holland konyhától mentsen meg az ég! De azért rendületlenül pucoltam a répát, krumplit, és a hagymát, pedig előre sejtettem, hogy ezek majd együtt kerülnek a lábasba, só nélkül, pépesre főzve (igen, a hagyma is).

Ha valakit érdekel a recept: főzz meg fél kiló répát, fél kiló krumplit és ugyanennyi hagymát egy kevés vízben, majd a vízzel együtt zanzásítsd és félig lepirított szalonnát keverj hozzá. Bőven szórd meg szerecsendióval, és a botmixer ne kegyelmezzen a szalonnadarabkáknak sem. Erre még azt mondom, hogy nincs semmi rossz a zöldségekben, és legalább megkímélem a gyomrom az emésztés fáradalmaitól. Sajnos azonban a mélyhűtő mélyéről előkerült a titokzatos, sötétbarna massza. Kezdtem is a fohászkodást, kérlelve a Mindenhatót, hogy ez a desszert legyen, de sajnos nem volt térerő. Miközben Oma szénfeketére égette a szeletkéket a teflonserpenyőben, volt alkalmam közelebbről is szemügyre venni, mivel van dolgom. Teljesen homogén sötétbarna massza, a pelyvához hasonló világos színű növényi háncsokkal. Nem mertem megkérdezni mi ez! Akik ismernek, sejthetik milyen csaták dúltak a lelkemben. Évek óta nem ettem pástétomot, sem virslit, sem párizsit, egyetlen fajta szalámit vagyok hajlandó megenni, és anyám fasírtját is fenntartásokkal kezelem. Irtózom a bensőségektől, és nem tudom a vér hova sorolandó, de szintén a feketelistámon szerepel. Így, a vacsora után is szeretném hinni, hogy szójapástétomot ettem. Egy 5×5-ös „babszelet” csúszott le a torkomon, bőven rásegítve a répapürével. Az égett ízen kívül semmi mást nem érzetem, így még mindig él a remény, hogy nem tartozom a vérevők közé.

Pár órával a véres események előtt, még mit sem sejtve szürcsöltem a cappuchinómat a Városházához címzett kávézóban, a belgiumi Maaseik főterén. Életem legfinomabb habos feketéje, melyet tejszínes tojáslikőrrel és ropogós fahéjas sütivel kísértek.

Folytatás következik, mert lefejeltem a billentyűzetet…

2010. február 22., Horn

Közös kiruccanás

2010. február 21.

Talán kicsit furcsán a történet közepébe vágok, de hiszem, hogy ez történetemnek korántsem a közepe... talán inkább az izgalmas kezdet.

Nagyiéknál ülök, internet nélkül. Tulajdonképpen ez a tény kényszerít rá, hogy unalmamban írjak. Persze előtte még rendet tettem a sok száz kallódó fotó között (és még mennyi el nem készült... kár).

Oma és Opa átszellemülten bámulják a TV képernyőt. Nem igazán értem miről van szó, de izgalmas gyorsasággal pörögnek a h betűk. Oma és Opa az én kis cappuchinom apai nagyszülei. Ezenkívül jutott még neki két garnitúra a nagyszülőkből, de ez egy korábbi (vagy későbbi) történet. Ígérem, idővel megvilágítom a kusza családi labirintus útvesztőit.

Most a friss élmények megörökítésére törekszem, mert a régiekből is elveszett már jó pár.

Egy nagyon édes holland téglaházban ücsörgöm, valódi tűz pattog a kis cserépkályhában, a kis capuchinom fent szuszog, az öregek itt mellettem. A döglött, kitömött sünik már nem szuszognak. Hét nem ez a tökéletes idill?

Visszatérve a kis tüskésekre: ezek Sophia Oma kedvenc állatkái. Nem mertem feltenni neki a kérdést, mit vétett akkor a kedves kis sün család, hogy a kandalló mellett végezte, apró szögekkel a talpacskáikban. Valószínűleg barackot lophattak. És talán a többi fröccsöntött, rongyból, fából, üvegből, fémből készült „tűpárna” is. Csak a mellékhelyiségben ötven darab mosolyog rám, kezdve a sün WC kefe-tartótól.

Félelmetes! Sünök hada lesi, mit produkálok a a legintimebb perceimben.
Persze a sünök is makulátlanok, mint a ház összes zuga. Nem barátságtalanul steril, inkább ráérősen és szemtelenül tiszta. Sophia minden kézmosás után szárazra törli a mosdót és minden főzés és melegítés után megtisztítja a sütőlapot. Igen, Hollandia a végletek hazája.

Jinxx kísérőjeként érkeztem a nagyszülei házába. Jinxx az én munkám, így eleget tettem a kedves meghívásnak a nagyi részéről. Lássuk mit tartogat számomra a dél holland vidék, pontosabban Horn. Elsőször is, egy új holland dialektust. Ez volt az első, amiről tájékoztattak. Én persze a mínusz nulla hollandommal ebből nem sokat érzékeltem, de kedvesen végighallgattam az előadást a dialektusok összehasonlításáról. Sophia és Tjeu két külön falucskából származnak, mindössze 20 km távolságra egymástól. Ezért is elképesztő, mennyire „más nyelvet” beszélnek. Opa bizonyos (gondolom már rég kiválogatott) szavakat ejtett ki a saját hollandján, őt követte Oma, aki a saját dialektusát kiegészítette a német megfelelővel is, csak hogy érzékeltesse számomra a germán befolyást. Jinxx harsány röhögéssel kísérte őket.

A dialektusos bábeli zűrzavar megnehezítette a kommunikációt, ami egyébként is produkál bonyolult szituációt. Sophia angolja igencsak basic. Megnyugtattam, hogy nyugodtan beszélhet németül, az előző „kedves” családomnál volt alkalmam begyakorolni a nyelvváltogatást. Igenám, csak Sophiának nincsenek ilyen tapasztalatai. Így leginkább egy holland, angol és német keverékéből álló nyelvet kapok, amiből szélsebesen próbalom összemozaikozni a mondanivalót. Az öreggel könnyű, ő nem sokat szellőzteti a fogsorát.

Lassan aludni kéne, de nagyon tele a pocakom. Minden félelmem ellenére az étel finom, mintha nem is Hollandiában lennék. Még jó hogy a szobámban van egy kanna, amiben éjjel pisilhetek, ha nincs kedvem lemenni. Erről Sophia tájékoztatott, mikor ágyba tettük a gyereket. Jinxx ijedt képpel bámult rám, és azonnal megérdeklődte a nagyanyjától, hogy vajon nem lesz-e az büdös, ha én ott pisilek. Kénytelen voltam lemondani a kannába pisilés kényelméről, és megnyugtatni őt, hogy szükség esetén használni fogom a mellékhelyiséget. Miután elmúlt a kezdeti sokk, elképzeltem magam éjjel, a szoba közepén a zöld kanna fölé guggolva. Ez talán megérne egy fotót.

Sajnos a délutáni sétánkra nem vittem a fényképezőgépem (jaj, ez annyira én vagyok), így azt kénytelenek leszünk megismételni. Gyönyörű a környék, egy hatalmas kastéllyal, holland téglaházakkal… mindennel amit ebben az országban szeretni lehet. Bővebben majd fotókkal együtt mesélek, hosszú a történet.

Kedves Olvasó!

Anyu, Apu, Sysy, Tomi, remélem rajtatok kívül más is van itt! Bár Apuban nem vagyok biztos...)

Ez az oldal azért született, hogy elmeséljem az au-pairként töltött mindennapokat. Az első hónapjaim annyira bizarra sikeredtek, hogy úgy éreztem, nem foszthatom meg tapasztalataimtól a fekete-humor rajongóit. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy kedvem volt, de időm nem az írásra.

Január végén, a legutóbbi családváltásom idején aztán lehetőség támadt az önmegvalósításra. Mozgósítottam is a technikai team-et, a világ legédesebb és legbosszantóbb pasiját, Tomit, hogy dobjon már össze nekem egy interaktív naplót. Mert nem szégyellem bevallani, lövésem sincs, hogy működik ez a dolog. Az oldal egy este alatt el is készült.

Hát én nem! Ha egyszer elkezdek írni, megállíthatatlanul hömpölyögnek végig rajtam a gondolatok… de elkezdeni.

És itt jön a nagy szerzők körében is oly divatos köszönetnyilvánítás. Köszönettel tartozom Sophia Omának és Tjeu Opának a Hornban töltött egy hétért, mely annyira unalmasnak és eseménytelennek bizonyult, hogy arra kényszerített: ÍRJAK! Ha tudnák hollandul, akkor hollandul harsognám: „danche well!” – vagy valahogy így.

Akkor csapjatok a lecsóba. Olvassatok és írjatok! Pletykák, történetek és vélemények iránti kíváncsiságom kielégíthetetlen. A kritikát nehezen bírom, de szívesen osztom.

Amennyiben au-pair vagy, és erre tévedsz, mindenképp keress meg!
Anyu, ezen az oldalon tilos a kérdezősködés!

2010. február 24, Horn, Hollandia, 0:30