Még mindig szüli…

Forró amerikai palacsintára kenni a mogyoróvajat, hogy aztán összeolvadhasson a hideg eperdzsemmel, és miután nagyokat haraptál az illatos tésztából, élvezni, ahogy a keserű latté utánacsúszik. És ha már kellemesen feszül a pocakod, csak szorongatni a még mindig forró csészét egy agyonmosott melegítőben, és egy náladnál kétszer nagyobb pamut pulcsiban. A tökéletes szombat reggel. 

A születésnapom másnapja egyben hattem leghosszabb napja. A boltok hatkor nyitnak és az első három órában pénztárcakongató kedvezményeket kínálnak. Ezek tetten érésére akkor lett volna esélyünk, ha egyáltalán le sem fekszünk. A félárú retro farmer helyett a lusta reggelire voksoltunk. Lemaradni a legjobb vásárról nem egyenlő a kimaradni a vásárból fogalmával. 

Sokszor próbálom megértetni veletek, mit szeretek az életemben, mitől érzem utánozhatatlannak és megismételhetetlennek minden egyes pillanatát. Utaztál már egy oldtimer kétkerekű csomagtartóján, lábadat lóbálva, a kezedben egy tölcsér jégkrémmel, megkönnyezve a szikrázó délelőtti napsütést? Végigzötyögsz a szűk macskaköves utcákon, egészen a térig, ahol a kacarászó tömeg sétára kényszerít. Nagyokat szippantasz a fahéjas fánkoktól édes levegőből, és könyékig túrsz a leértékelt áruban, belebújva minden lehetetlen darabba, hogy aztán idétlenül vigyorásszatok egymás „ezt ne tedd” rovatba illő szerelésén.

A város különböző pontjairól harsan fel egy-egy taktus. Táncolni! Széttárt karokkal, hangosan énekelve, belefájdulva a zenébe, együtt lüktetve a fényekkel. Emlékeztek a klubra, ahol a lányokkal buliztunk? Oda megyünk. Egy óra múlva már a buszon ülünk.

Idő szűke miatt részletes tervezés kimarad, ezért rossz helyre veszünk jegyet. Ohhh, kit érdekel, városnézés! Miénk az egész hétvége! Irány zutphen, onnan elvonatozunk arnehmbe, majd vissza, és vagányan késve érkezhetünk a buliba. Nem hagyhatjuk veszni a jegyet, így is belőlünk él a holland vasút. Legalábbis mi minden pénztárablaknál tett látogatás után úgy érezzük. 

Megvan a vonatunk, amire eredeti terveink szerint fel sem kéne szállni. Hosszas veszekedés után megvan az ülőhelyünk is. Mellettem egy boríték. Kissé viseltes. El akarom dobni, de le van ragasztva és első tapintásra is egyértelmű, hogy nem üres. Mégsem kéne csak úgy felbontani. De csak így itt hagyni? Ryan nem bírja tovább. Beleles, majd kissé idegesen körülnéz. Arca a kisköltségvetésű amerikai filmek zsebesét idézi. Majd hirtelen profi beépített ügynökre vált, a képembe nevet és a jól ismert hangsúllyal elkurjantja magát: „Hello babe!”. Amerikai és kanadai dollár, valamint norvég korona lapul a tenyerében. Itt hosszas erkölcsfilozófiai értekezés következik, amelyben próbáljuk magunkat meggyőzni arról, miért nem követünk el hibát, ha megtartjuk a pénzt. Természetesen mindketten tudjuk, mekkora baromságról beszélünk, mi a helyes a döntés, és 100%, hogy nem akarunk helyesen dönteni. Ezek az őrölt dolgok, mindig utolérnek minket. Újra, és újra elbukunk a teszten, és mindig pokolian élvezzük. Az aranyifjúk hirtelen ránk törő életérzését amatőr módon egy king size méretű fagyi-shake-kel kezdjük. Később, az elragadó spanyol étterem teraszán ülve, már csak a szánalmas jelzővel illetném a döntést. Aprócska hely, egy aprócska utcában. Forró zene, jéghideg szangria, langyos fűszeres lepénykenyér és egy kis tapas. A spanyolok nagy találmánya. Ez itt most ropogós kenyér, és háromféle mártogatós: egy krémesen fokhagymás, egy olívabogyós, fenyőmagos, bazsalikomos pesto, és egy valószínűleg parázson sült paprikából készült alap, amelynek pikánságát egy tejszínes krémsajt futtatja végig a nyelőcsöveden. Dolce vita! A mindig kimért és józan holland tapasztaltok után úgy érezzük, megérkeztünk! 

Akkor itt most hagynék egy kis időt, hogy eldöntsd:

a) végigettük az étlapot

b) elmentünk táncolni

c) lekéstük a vonatot, és egy fele annyira jó helyen kötöttünk ki, újabb hihetetlen történetekkel.

A szüli-szüli-szüli weekend…

„Ez az utolsó blogbejegyzés, amit 24 évesen írok. Eldöntöttem, meglovagolom a gondolatot. De sem én nem vagyok zsoké súlyban, sem lovagolnivaló nincs a láthatáron.“ És ennyi volt a vágta. Ez volt minden, amit még anno - 24 évesen, közelebb a húszhoz, mint a harminchoz - papírra vetettem. Most pedig nem marad más hátra, mint beszámolni arról, hogyan zár le az ember negyed évszázadot, és hogy nyit meg egy újabbat! 

Nem, nem vagyok az önünneplő karakter. Nem kerítek nagy feneket a szülinapomnak, nem várok különleges elbánást, és a meglepetéseket kifejezetten utálom. Ha mégis meg akarsz lepni, 100 %-ban meg kell győződnöd arról, hogy nem lepődök meg. És tudod mi a nagyszerű abban, ha elvárások nélkül nézel farkasszemet az életeddel? Nehéz csalódni! Itt azonban már kezd filozofikus mélységeket ölteni az értekezés, így tőlem szokatlanul, megpróbálok tisztán és érthetően fogalmazni, kerülni az idősíkok sorozatos váltogatását, nem elkalandozni egészen a fókavadászatig és nem átcsusszanni olyan részletek felett, melyek hiánya a történet érthetőségét aknázza alá. 

Egy kis előzetes. Csütörtök délután befestettem a hajam. Igen, lerántom a leplet. Nem vagyok természetes szőke, utálom a lenőtt hajtöveket, nincs pénzem fodrászra, és nem teleszkópos a szemem. Ez utóbbiban az a jó, hogy ha rosszul is festettem be a hátsó szekciót, engem legalább nem zavar. És ha már kövér vagy, legalább a fejed legyen rendben. A hidrogén-peroxid orrszőrszál-szaggató bűze mindig ad egy kis önbizalomlöketet. A frissen festett kócos szőke haj, és egy hatalmas napszemüveg jobban fed, mint az intelligens szuperszonikus púdergolyók a ráncaidba tapadva.

Péntek reggel arra ébredsz, hogy megváltozott az adatlapod a barátkozós – egymás életében turkálós oldalakon. Olyan emberek gondolnak rád, akiktől sosem vártad és olyanok felejtenek el, akiktől mindent vártál volna, csak ezt nem. De ezen csak később van időd elmélázni, mert a földön hasalsz, kezedben egy műanyag, reflektorral felszerelt, teleszkópos szemétszedő bottal, a lego utcasöprő autó tolatólámpája után kutatva. Sajnos a kutatás nem várhat délutánig, mert a jármű karosszériájának kifogástalan állapota szoros összefüggésben van azzal, hogy hajlandó-e felöltözni a gyerek, vagy sem. Előtte persze már megkaptam a jól megérdemelt pisis szülinapi ölelést, és az ágyneműt is. Persze nem örökbe, csak a mosásba.

A nedves incidenstől eltekintve mindhárman tündériek. Tízszer hallgatom végig a happy birthday teljes verzióját, aminek a végére már koreográfia is születik. Az új hajam, a báránybőrbe bújt farkas és én tekerünk a suliba. Ma nem megy játszani, nehogy lemaradjon a szülinapomról. Összeszorul a torkom. Lemond miattam a hét legjobb délutánjáról, és persze egyben engem is lemondat a főtéren való kávézgatásról. Általában dühöngök, de most mégis szorongató érzés fog el. Tegnap este kezdődött, amikor a nagy pokróc alá bújva mogyoróvajas, eperdzsemes piskótatallérokat majszoltunk feketén. A nyakamhoz dörgölte pisze orrát és a fülembe súgta, hogy mennyire szeret. Bizonyítékul szégyenlősen beszaladt a konyhába. Az eddigi leghitelesebb vallomás, amely egyben elindította a visszaszámlálót. Mindegy melyik kábelt vágod el először, a vége ugyanaz lesz. Egyszer csak kilépsz az életükből és soha többet nem csönget ryan, a két kis koboldjával, és a saját készítésű szülinapi tortával, amelyen majdnem minden gyertya ég. Túrótorta, a kedvencem. Nem is emlékszem, mikor említhettem. Triplacsokis. Az anyukája receptje. A diétázok számára a biológiai fegyver kategóriába sorolandó. De mit számít ez a reggeli epershake-em után, amivel a zuhany alól rángatott ki. Tegnap éjjel megettem volna, ezért reggel kaptam egy xxl méretűt. Ezek az apró figyelmességek itatták át derűvel az egész napot. Alig 5 hónapja kerültünk egymás látómezejébe, mégis olyan dolgokkal halmoznak el, amelyek annyira belőlem fakadnak, hogy sokszor nem is tudatosítom „endorfinizáló” hatásukat: palacsintát sütnek nekem ebédre, a zsebpénzüket hattem legdrágább bonbon manufaktúrájában költik el, ry lurkói ruhával megtömött papír ruhásszekrényt ajándékoznak nekem, jinxx az iskolában kér segítséget, hogy elkészítse a tökéletes üdvözlőlapot, és a család vacsorázni visz, természetesen kínaiba, mert az a kedvencem. És most nem a papírdobozból tömöm a majmot kategóriáról beszélek. Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene. Bármikor boldoggá teszem magam egy méregerős chiliszószban tocsogó rizstésztával. Ez itt maga volt a távol-keleti kánaán. Hosszú sorokban kígyóztak a friss hozzávalók, melyekből válogatva a szakácsok pillanatok alatt tálalták a wokban, nyílt tűz fölött készült csodát. Képtelen voltam feldolgozni a látottakat. Ropogós bambuszrügy, szójacsíra, cukorborsó, garnéla, tonhal, lazac, csípős és édes öntetek, korianderes, limos levesek, kívül ropogós, belül krémes banánpuffancsok, friss lichi, sárga és görögdinnye, szőlő, borok, koktélok, kávékülönlegességek… én kihívásként fogtam fel a dolgok. Három órán keresztül folyamatosan táplálkoztam. Közben azon imádkoztam, hogy 25 esztendős életem első éjszakáját ne hányással töltsem, amire igencsak szép kilátásaim voltak. Erre erősítettek a csajok, akik különböző szülinapi koktélokat kísérleteztek ki és zúdítottak le a torkomon. Emlékszem egy kék színűre, fehér búvárokkal. 

Este 11, és még mindig el kell vonszolnom magam ryan családjához, hogy elmorzsoljam a szülinapi gleccser utolsó morzsáit is. Akkor koppanna nagyot az állam, ha nem a legjobb borukkal koccintanánk. Van kriuvenéknál a bor és a kávé szent. Ry pedig a tőle megszokott szemtelenül bűbájos módón mindenre ügyel. Sós chipset kapok rágcsának, mert szerintem ennél jobbat, még úgysem találtak ki, a pepsim nincs behűtve, mert ugye a cola az csak böfögtetni jó, home made képeslapon johnny deppel kerülök intim pozitúrába, az ajándék karláncom köveinek színe pedig tökéletesen egyezik a szemszínemmel. Amiért azonban mégis enyém lett a csecsebecse, az a tévedésből rákerült aprócska pink kő. A szín amit, szeretek, de sosem viselek…viseltem…eddig. Minden egyenként csomagolt kreatív apróságban benne van egy-egy elejtett mondatom, nem is tudatosított szokásom, gyerekes rajongásom. Így a csomagolás egy hosszú, hajnalpíros beszélgetésbe torkollik, hogy aztán forró mogyoróvajas, eperdzsemes palacsintával és a duplatejes lattéval nyissuk meg a következő fejezetet.

Kurtafarkú lázálom

Talán ez az utolsó blogbejegyzés, amit kisajtolok magamból. Haldoklom. A manduláim vadgesztenyékké fajzottak. Férfiakat meghazudtoló elszántsággal dagonyázok az önsajnálat mocsarában. Így, végső óráimban, sajgó ízületekkel támasztom alá mindig vadul berregő ketyerémet, és kielégítem a zuhany alatt felbugyogó belső kényszert: írok az ablakmosásról. Annyira abszurd, hogy felmerül a kérdés, átterjedhet-e a mandulagyulladás a központi idegrendszerre? Amennyiben éjjel elhorkolom a legutolsó britney slágert, a válasz pozitív. Alig várom a nevem nyomtatásban… az orvosi szaklapok hasábjain. A reklám az reklám!

Ez is egy hétfő reggel volt. Természetesen nem a legfrissebb. Ki látott már olyat, hogy egy blog aktuális legyen! Szélsebesen szlalomoztunk a felállványozott főutcán. Vadul rángattam a két méter széles bikakormányt, azon igyekezve, hogy ne szoruljak be két vas talpazat közé, és ne tévesszem szem elől a gyereket, mert a közlekedési szabálygyűjteménynek még igencsak az elején tartunk. Próbálunk inkább a holland jómodorra és az őrangyalunk éberségére hagyatkozni. Száguldozó „fejnélküli” lovasom életben tartása sem tudta eltompítani a kíváncsiságomat. Két állványzat és egy útkereszteződés között feldolgoztam a látottakat. Ezek a fehérgatyós alpinisták itt, ablakot mosnak. Mindenestre kellemesebb látvány, mint mariska néni pöttyös fejkendőben, az otthonkájára csatolt hevederrel. 

A stabilra falazott fürdőszoba ablakunkat látva, felmerült már bennem a „clean tiszta” vízió. Gondoltam, csak van egy ügyes célszerszám, amivel a billenthető 50x20-as részen keresztül is maradéktalanul letávolítható a fél éves rovarpopulációt és teljes étrendjét felvonultató tárlat. De amíg nem nekem kellett a kettes létrát a fal tövéhez támasztani, nem morfondíroztam sokáig a problémán. Egyszerűn lehúztam a redőnyt… Ezek a fiúk azonban új megvilágításba helyezték a nyílászárok karbantartásáról szóló nemzetközi tapasztalatokat. Festés, csiszolás, ahol kell, és egy nap alatt megmászták a „központ” girbe-görbe házait. Nem hiszem, hogy a technikájukat csodálták a sétáló nőneműek. Amolyan polírozós pókemberek. Jótestű fiúk takarítanak. Ez az, ami a te életedben sosem lesz meg együtt. Vagy van egy „jótestűd”, és te takarítsz, vagy valaki takarít, de a teste inkább maradjon az egyenlet ismeretlene. Nem is lenne semmi baj a hollandusokkal, ha a fenekük lenne a nyakukon. Na, de ez egy másik történet. Máig döntésképtelen vagyok az ügyben: nyitható ablak, vagy bekukucskáló takarítófiúk? 

A „mandulalázban” íródott remekem része kellett volna legyen, fergeteges mozi élményem. Csakúgy, mint az életben maradás reménye, de méginkább a 2 paracetamol és egy fájdalomcsillapító együttes hatása arra ösztökél, hogy ezt spájzoljuk holnapra.

Apropó paracetamol! Ha valaki még nem tudná mi ez, akkor most a holland csodaszerként prezentálnám. Az egyetlen gyógyszernek minősülő készítmény, amit egy öntudatos hazafi képes magába erőltetni. Természetesen a ráktól a tyúkszemig, mindent gyógyít. Vagy ez, vagy a koporsószeg!

H, mint hétvéginagypofáraesés

Mikor ajándékba kaptuk az ingyen Jon Bon Jovi koncertjegyeket, nem hittünk a szemünknek. Villódzó fények, veled együtt hullámzó tömeg, hamisan dalolászó, fellelkesült csápolóktól túlzsúfolt emlékképek pörögtek a fejemben. Ha neked is ez a képzettársítás tölti ki az erre kapacitált neuronállományt, akkor most engedj meg egy gyors frissítést, és hagy töltsem fel a holland vérmérséklet című fájlt. Nem foglal túl sok helyet…

A holland vérmérséklet langyos. Langyosabb a langyosnál. Olyan, mint az időjárásuk. Télen-nyáron nedves, és a hőmérő higanyszála csak egy adott intervallum között rugózik. Mit várhatsz olyan emberektől, akik 25 fokban, csak ventillátorral képesek aludni?

A jegyek kalandos úton jutottak hozzánk. Ryan hostajinak barátainak szomszédai nyerték, egy bank szerencsejáték sorsolásán. És már miért is mennének el egy egész napos koncertsorozatra, a hágai tengerpartra, ahol még az utazás költsége sem téged terhel? Így a jegyek vándoroltak kézről-kézre, mígnem a megfelelő zsebekben landoltak. Hoppá, csak landoltak volna, ha nem késsük le a határidőt. Ez amolyan aktiválási záradék. Igen, ezt a szópárt én alkottam. Annyit jelent, hogy betelefonálsz, és szépen bemondod a neved… adott határidőn belül. Szóval jegyek elúsztak, mi meg utánuk. Az 50 centes percdíj ellenére tárcsáztuk az egyetlen hívható számot, és röpke fél óra után, sikerült megnyomni a helyes gombot, hogy vérkeringéssel rendelkező munkatárssal beszéljünk. Egy könnyfakasztó történet után, amiért valószínűleg esélyesek vagyunk az Oscar jelölésre, azt hittük révbe értünk. Mindössze egy név és egy postacím választott el minket, a ropogós belépőktől. De te jószagú rekettyebokor! Ez volt a valaha mért leghosszabb telefonbeszélgetés, amelyben mindössze egy név, és egy cím hangzott el. Egy amerikai és egy holland gladiátorharca a betűzés útvesztőjében. R, mint rakétakilövő-állomás, Y, mint öööööööö (osztatlan hangcsomók hosszú sora, mígnem megegyeztek egy sima Y-ban), A, mint „aztakutyamegamacska”. Körülbelül hasonló intellektuális magasságokig jutottak, és miközben a könnyeimet nyeltem a röhögéstől, és azon imádkoztam, csak az én nevemet ne keljen kibetűzni, mert a csaj bedobja a törölközőt. 

A koncert előtt két nappal, már meg is kaptuk a vaskos borítékot a jegyekkel és a programmal. Bon Jovi koncert délután 5 órakor! Hát ez sem az a történet, amire vodkával lehetne erősíteni. Emlékképekből a villódzó fények sor tehát törölve. A többi „no name” sztárocska délután egytől szórakoztatta a nagyérdeműt. Babazsúr az üveghegyen túli ország konszolidált lakóinak, ahol a kurtafarkú malac is csak engedéllyel túr. Így mi az öreg rocker matinéjáig inkább a forró tengerpartot és a hideg tengert választottuk. Talpad alatt a perzselő homok, orrodban a sós illat, füledben az állandó morajlás, és itt-ott a szomszéd csapat röplabdája.

Az események előtt sokat rágódtam azon, hogyan mesélek majd újra az eszeveszett hétvégéről, anélkül, hogy amatőr alkoholista, vagy party-gepárd képében tetszelegnék. De a koncertre telepített, rajongóknak álcázott angolnák megoldották a dilemmát. Mi a baj ezekkel az emberekkel? A dalok jól szóltak, az öreg még mindig szexi, tengerpart, forróság, hideg sör, és a végeredmény mégis egy kissé emelkedettebb hangulatú nyugdíjas bálra emlékeztetett. 

A mellékvesénkben felhalmozódott, kitörésre kész adrenalinnal érkeztünk vissza Zwolléba. Szóba elegyedtünk a kerékpár-parkoló loboncos őrével. Valamiért az emberek extra érdeklődést mutatnak irányunkban. Tudni akarják honnan jöttünk, mit csinálunk, merre tartunk, mi történt a nagyanyám aranyfogával és programokat ajánlanak, csak úgy mellékesen. A biciklis pompontól kapott, papírzsebkendőre rajzolt térképpel indultunk táncolni az éjszakába. A doktor nevű kínzókamra dj-je egy 20 éves forma leányka, az anyukája laptopjával. Mihez is hasonlítsam a zenét, amivel késként döfködte a dobhártyánkat. Olyan, mint a magyar popipar „kicsi gesztenyéje”. Nem szól semmiről, nem szól senkinek, táncolni nem lehet rá, és fél perc után, már legszívesebben héjastól nyomnám le az a rohadt gesztenyét Ákosunk torkán. Egy óra hosszat ostorozzuk magunkat, aztán megfutamodunk. Az utcán legalább 10-szer állítanak meg. Fontolóra vesszük, hogy előre nyomtatott önéletrajzokkal kéne hosszabb útra indulnunk. 

Egy-egy „átmulatott” éjszaka után, az utolsó állomás ama mindig zsúfolásig pakolt konyhája. Meleg csokis gabonapehelyre vágyom, egy kis eperrel, és egy hatalmas kávéval. Még mielőtt a nyálam a padlóra fröccsenhetett volna, zaklatottan vettem tudomásul, hogy kizártak. Biztonsági retesz bekattintva, kívülről nem nyitható. Na jó, akkor áttelelünk ryannél. A kanapéről felkapkodott, és nyakunk köré tekert pokrócokkal, két biciklis supermanként hasítottunk át hattemen, hogy kigúvadt szemekkel nyugtázzuk, a másik házból is kizártak. Hajnali négy órakor, egy lópokróccal felszerelkezve vettük birtokba ama kerti kanapéját, és töltöttük el a az első éjszakánkat a csillagos ég alatt. Innen üzenem mindenkinek, madárcsicsergésre ébredni csak akkor romantikus dolog, ha nem kell attól rettegni, hogy a homlokodon csattan a reggeli székletük…

A lánynak, pilótasapkában!

Van egy lány. Azt írja, olvas engem. Önmagában hihetetlen, hogy valaki időt szán rám. Önként! Nem fizetek!

Jersey girl, nevezzük így, mert az amerikai filmek mindig mosolygós, babaszemű „szomszéd lányait“ idézi...tehát jerseyt a főiskoláról ismerem. Intelligens, szép, cserfes és teli pofával tud nevetni. Olyan ember, akinek számít a véleménye. Kezemben a hibásan nyomtatott, zöld diplomámmal, biztos voltam benne, akkor látom utoljára. De ma, budapesttől 50 napnyi járóföldre, epizódszereplővé lépett elő. Üdv a virtuális tanyámon, jersey lány!

Egy átirattal tartozom neked, és talán más elvetemült olvasónak is. Félretolva mindenféle írói csalafintaságot, elhessegetem a balladai homályt a tegnapi kibuggyanásomról.

Álljon itt, feketén-fehéren, tényleg utoljára:

Berúgtunk, mint a csacsik. Szerdától kóma. Pénteken a lányok csatlakoztak. Buli kifulladásig. Másnap zwolleben garázdálkodtunk. Kanálisparti teker-túra, jó hollandusok módjára, kissé megviselten. A lányok feladták a további alkoholos erősítést. Mi sajnos nem. Mit nekünk stoptábla, fekvőrendőr, bele a közepébe! Szombat éjjel új barátokat találtunk. Hattem két legbangább au-paire (mert rajtunk kívül nincs is más), tárt kapukkal várt minden unatkozó 10 és 30 közöttit. Kéjti extrém módon berezelt. Kihívta a rendőrséget. Én meg őt hívtam ki egy párbajra. A zsarukkal nem volt semmi, még a zenét sem kellett lejjebb tekerni, kéjti viszont nagyobb veszélybe került, mint előtte bármikor. Ha nincs ott ryan, ma már ama új parókával lenne gazdagabb. Mindeközben rendeződni látszik a viszonyunk. Legalábbis dolgozunk rajta. Az életem túl rövid, hogy bosszúságokra pazaroljam (és hogy még egy ilyen közhely kiférjen a számon).

Amitől azonban még mindig kilóg a fogsor a számból, az az üzenet jerseytől. És az a pár sor, amit tőletek kapok. Amitől egészen a fenekemig hajlik a lábam, hogy jókorát tudjak az ülepembe rúgni, és összeszedni magam pár sor erejéig. 

Apropó! Akkor ma ünneplünk? Jersey nap van! Arcon csípés, fülcimpa rángatás, nagy ölelés, és éppen hogy csak nem csúsztam át a holnapba!

Az eltűnt idő nyomában II.

Tovább szőném a kissé viseltes halotti leplet. Szeretnék letakarni vele sok mindent, és lezárni a magyarázkodás mindig büdös koporsóját. Lehet, hogy itt-ott majd még kikandikál a tetem, de mindenkinek vannak visszatérő szörnyei. 

Hosszú hiányom a virtuális blogtérből egyszerű okokkal magyarázható. Képtelen voltam az írásra. Nem, nem múzsa gondok. Inkább koordinációs problémák. Utálom leírni, hogy 72 órában szünet nélkül buliztam. Máig köszönő kártyákkal üldözöm az őrangyalom, hogy nem követtem el minden hülyeséget, amire lehetőség adódott. Ugyebár szerdán felkaszaboltuk a magánéleti szálat. Jöhetnek a „barátok“. Amennyiben folytatásos regényként olvassátok a blogot, kéjti nevű szereplőnktől majdnem el kellett búcsúznunk. Habár stílusom könnyednek tűnhet, több mint egy hétnek kellett eltelnie, hogy ezek a sorok megérjenek bennem. Most mesélem el először és utoljára. Nem a történtek miatt nehéz, inkább az egóm szervez kétségbeesett tüntetéseket. Tükörbe nézni és belátni hibáztál, nem nagy érvágás. De bepötyögni ide, és elfogadtatni másokkal… vannak dolgok, amikről egyszerűbb hallgatni. Ezzel azonban prostituálnám mindazt, amiért írni kezdtem. Olyan könnyű felpattanni a hullámokra, ha mások baklövéseit kell meglovagolni. Hát akkor most evickélek a saját pocsolyámban.

Adott egy üres ház, töménytelen mennyiségű alkohol és egy hosszú hétvége. Három lány, egy fiú. Péntek. Rajt-cél győzelem. Már a lányok fogadtatása is feltűnést keltett a mindig csendes hattem utcáin. Ryan szinte hason fekve bámult egy utcai lefolyónyílást, próbálva megértetni velem, a kerek kis lyuk csodáit. Nem értettem meg! A homloklebenyem átmeneti áramszünetet jelentett, és az ideológiával is voltak problémáim. A csajok egyébként nem kispályások. Mindenféle dopping nélkül értek a nyomunkba. Elsőre nem rossz! Persze mint minden nagy lánggal égő buli, éjfélre ez is halott volt. Nem számolnék be részletesen, mert sose tudhatod, mikor téved erre egy elkóborolt anyuka, kíváncsi szerető, pletykára éhes ismerős. 

Hm, a másnaposság is egy amolyan szótári fogalom az életemben. A legelrettentőbb tünetem a gyomorégés. Az sem a vodkától, inkább a narancstól. Konklúzió: több vodka, kevesebb narancs. Azt hiszem, a lányok erről másképp nyilatkoznának. Ezért teljesen érthető, hogy a szelíd szombat mellett döntöttek. Nekünk azonban nincsenek határaink. A könnyebb megértéshez, rögtönzött jellemrajz: nem az a kérdés, hogy hogyan teszem a dolgomat, hanem hogy csinálok-e valamit, vagy sem. Ha belekezdek, tökéletesnek kell lennie. Vagyis minden henger dübörög. Ami a csajoknak a határt jelző csilingelő sorompó volt, nekem csak egy seprűnyél, amin tovább róhatom a boszorkányköröket. És ha ráakadsz egy magadfajta másik őrültre, nincs az a rohamosztag, ami megállíthat. Itt megemlíteném, hogy az összes holland munkaszüneti nap, és ünnepelnivaló a májusi hónapba tömörül. 30 napos majális. Így alakult, hogy felhúzva a „szüleim” legdrágább rongyait, elindultuk felfedezni a vásári forgatagot. Metroszexuálisnak álcázott, visító őrültek, enyhe alkoholos befolyással. Amivel hazatértünk: súlyosabb alkoholos befolyás, egy kék-sárga farkú majom, amit ryan kapott annak örömére, hogy bejelentette meleg, és egy kisebb tömeg, akiket voltunk olyan idióták, meginvitálni egy rögtönzött házibulira. És ez az a pont, ahol az önbecsülésem üvölteni kezd: Tagadj!, Tagadj!, Tagadj! És itt most sok-sok pont. Nem elhallgatok, csak mondjuk úgy, nem az események rögzítésére koncentráltam. Mikor a nappaliba értem, két rendőr társalgott ryannel. Bambán bámultam őket, aztán a megérkező kéjtit, aki feldúltan ecsetelte a házban rá leselkedő veszélyeket. Azt hittem, megkopott az angolom, így szinte szótagolva kérdeztem ryant, mi folyik itt. „ Hey joe, she have just called the police!” A mondat ezer idegpályát aktivizált az agyamban. Hangosan ordítottak a miértek. Miért nem szólt, miért pont a rendőrséget, miért, miért, miért? A válaszoktól függetlenül, az állásommal játszik ez a lány. Én két másodperc alatt változtam sétarepülőből, enola gay-é, készen a bomba felrobbantására. Ha nincs ott ryan, verekedés lesz a vége. A haragom sajnos önálló entitás. Egy másik képződmény bennem. Ez nem ment fel a tény alól, hogy megbántottam kéjtit. Sok minden landolt a fején. De akkor úgy éreztem jogosan. Amit viszont utálok, az az egyetlen esély elv. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem bárki felett is. Ki vagyok én, hogy valakitől bocsánatkérést várjak? 

Ezért van itt most ez az írás. Látszólag könnyed, kevésbé humoros, elmaszatolva az elmúlt hét baklövéseit. Magam előtt görgetett, cammogós önbírálat. Mert az egyetlen dolog, ami magasabbra emelhet önmagamnál, az az alázat!